Fociőrült autogram-vadászból lett sportigazgató
A Leeds United sportigazgatója, Victor Orta egyórás videointerjút adott a spanyol nyelvű, angol focival foglalkozó…
null
A Leeds United sportigazgatója, Victor Orta egyórás videointerjút adott a spanyol nyelvű, angol focival foglalkozó oldalnak, a La Media Inglesának. Joe Brennan lefordította az interjút angolra, Militár Iván pedig magyarra, és ezt négy részben tesszük közzé a Büntető.com-on. A tartalmas, a leedsi klub identitását a maga mélységében bemutató első rész után a beszélgetés második negyedében Orta a sportigazgatói munkájáról beszél, illetve arról is, hogyan alakult az élete, a karrierje egészen addig, míg az angol klubhoz került.
– Mesélj egy kicsit a munkádról. Sokan kérdezik tőlünk, hogyan lehet sportigazgatóvá válni. Mit kell tennem ehhez? Szóval, mi a te történeted?
– Ezt nehéz elmagyarázni. Szállodákba jártam, és autogramot kértem a futballistáktól. Fociőrült voltam, igazi őrült. Vannak barátaim, akik tudnának mesélni jó sztorikat, néha át is léptem a határokat. Megőrültem a futballért, de mindig azért, mert imádtam.
Rengeteg történetem van, olyanok is, amelyek csak 18 éven felüliek számára valók. Amikor együtt dolgoztunk apámmal, előfizettünk a Canal+-t tévécsatornára. Néhány barátom átjött egy péntek esti bulira, én meg a Kolumbia–Ecuador meccset akartam nézni. Péntek este! Mert a péntek este számomra a Kolumbia–Ecuador Copa América-mérkőzést jelentette akkor. A barátom azt mondta, hogy teljesen megszállott vagyok. Egyébként ő még mindig a barátom. Ez 2003-ban volt, vagy nem is. 1997-ben.
– És megérte megnézni?
– Az egy jó meccs volt! Elmondok róla valamit: Ecuador sárgában, Kolumbia pedig kékben játszott, szegény spanyol kommentátor pedig az egész első félidőben folyamatosan összekeverte a két csapatot! Tökéletesen emlékszem az egész szitura, a barátom meg mindig emlékeztet is erre:
„Te egy igazi fociőrült vagy!”
Akkor éppen szurkolóként éltem meg a futballt, és soha nem gondoltam volna, hogy idáig eljutok. Valójában újságíró voltam. Azt gondoltam, hogy mennyien tanulják ezt a szakmát, aztán csak az a tíz ember van ott, akiket hallasz a fociról beszélni a rádióban, és soha nem fogok tudni bekerülni közéjük.
Kémiát tanultam egy rövid ideig, mert jó voltam benne. Magamnak tanultam, mert jól ment. Nem is akartam újságírással foglalkozni. Akkoriban edző voltam, és emlékszem, hogy a tréningek után szociális munkát végeztem egy Ventilla nevű területen: most ez egy nagyszerű hely, de akkoriban még nem volt olyan jó, én pedig a problémás gyerekekkel foglalkoztam. Heti három edzés volt, és az első három gyerek, aki odaért, játszott [a hétvégi meccsen].
Emlékszem, amikor egyik pénteken a csapatnévsort írtam össze, kérem, ne utáljanak ezért, kihagytam a listáról egy Chini becenevű srácot. A meccs szombat reggel 9-kor volt, és korán odaértem, hogy kiválogassam a felszerelést, meg minden ilyesmi – és találjátok ki, hogy ki volt ott reggel fél nyolckor a melegítőjében, és várt rám? Ó, tudjátok, milyen volt az a hétvége számomra?
Három-nullra nyertünk. Emlékszem, egy Jesús nevű srác lőtt pár gólt, és Olivar is lőtt egyet. De azon a hétvégén teljesen készen voltam! Kizárt, hogy edző legyek! Nincs meg bennem az érzelmi intelligencia ahhoz, hogy edző legyek. Nézd meg, mi történik velem itt a gyerekekkel, úgy szenvedek, mintha mindjárt végem lenne, soha nem tudnék igazi edző lenni…
Maradt a futball iránti szenvedélyem, és egy barátom révén, aki egy leóni faluból származik és nagy Barcelona-szurkoló, elmondta, hogy van egy cimborája, aki indít egy helyi rádióadót. Így hát velük kezdtem. Minden pénteken felhívtak, hogy elemezzem egy kicsit azokat a külföldi játékosokat, akik azon a hétvégén a Valencia ellen játszanak majd. Aztán továbbléptem más médiumok felé, jött szépen sorban a MARCA, a Radio MARCA, az Eurosport. 2000-et írtunk ekkor, 2002-ben pedig már a Radio MARCA-ban közvetítettem a világbajnokságot.
2003-ban felhívott egy ügynökség, a You First Sports, amely még ma is létezik, ők a kosárlabdával foglalkoztak, de egy labdarúgó üzletágat is akartak nyitni. Ott volt Álvaro Torre, Loren del Pino, Miguel Alfageme, Juan Aísa. Egy nap Carlos Suárez felhívott, akkor 26 éves voltam, és már megfordultam itt-ott, ismertem Monchit, Roberto Olabét és másokat a futballban, illetve ezen kívül közvetítőként segítettünk Adriano Correának a Sevillához szerződni. Próbáltam innovatív lenni, ismertem a nemzetközi futballt. Megőrültem az egészért.
A házamban a mai napig megvannak még a 12 éves koromtól összegyűjtött jegyzetek az összes meccsről, amit valaha is láttam, papírok, amiket a felállásokról, taktikáról, gólokról és a végeredményről írtam – teljesen úgy, mintha az újságokban írtam volna. Ezek a papírok egymásra vannak egy halomban, lehet, hogy már a plafonig érnek. Minden meccset lejegyeztem, amit láttam. Ez a „régi adatbázis”, hiszen volt egy világ a múltban, amikor még nem volt internet! Az újságokat, a MARCA-t és az AS-t szereztem meg, és a cikkeket beragasztgattam a saját papírjaimra.
Az egyik dolog, aminek a megszállottja voltam, az volt, hogy a Premier League szezonrajtja előtti szombatokon a MARCA és az AS is csinált külön mellékleteket, ezeken a bajnokságban szereplő csapatok összeállítását is hozták. Ez még azelőtt volt, hogy megjelent volna a MARCA szezonkalauza. Aztán egyszer csak segítséget kértek tőlem a szezont felvezető magazin kialakításában! Megkértek, hogy rakjam össze a külföldi játékosok statisztikáját. Carlos Carpio, a MARCA igazgatója azt mondta nekem:
„Te egy igazi megszállott vagy. Ha megvennéd a MARCA magazinját, és átböngésznéd a külföldi focis részeket, hogyan szeretnéd, hogy kinézzen?”
És még azóta is azt a dizájnt tartják meg, amit én találtam ki annak idején, erre nagyon büszke vagyok. Egyébként szombaton, amikor kiadták ezeket a mellékleteket, egész reggel ideges voltam, és vártam rá. Megjelenik? Nem jelenik meg? Megjelenik? Odaértem, aztán megláttam, hogy ott van [ünnepel – a szerk.]. Carlos Suárez felhívott, és azt mondta: „találkozzunk Arévalóban”. Akkoriban Álvaro Mejíát képviseltük, emlékszel, a Real Madrid középhátvédjét. Épp csak leültem, aztán Carlos azt mondta, hogy szeretné, ha én lennék a Real Valladolid sportigazgatója.
„Carlos, miről beszélsz? Be vagy tépve? Rengeteg nálam idősebb játékosod van, akik alkalmasak lennének erre a munkára, olyan labdarúgók, akiktől autogramot kértem a madridi edzőpályán! Miről beszélsz?”
Aztán ott volt Jose Luis Pérez Caminero [a klub korábbi játékosa akkoriban klubigazgatóként dolgozott – a szerk.], aki mindenben tudott segíteni, ami a profi labdarúgással kapcsolatos. Azt mondta nekem, „te lennél felelős a scoutingért és az innovációért”. Hazafelé menet azon gondolkodtam, hogy mit mondjak? Igent, nemdebár? Rá kellett vennem magam. Szerencsém volt, hogy az első év rendben volt, aztán még egy évet csináltunk José Luis Mendilibarral. Elterveztünk mindent az előszezonban, minden összeállt ahhoz, hogy sikerülhessen a feljutás a másodosztályból – és akkor Monchi [az egyik legismertebb és legelismertebb sportigazgató Európában, jelenleg a Sevillánál dolgozik, de korábban az AS Roma kötelékébe is tartozott – a szerk.] hívott, hogy legyek a segédje.
A közös munkánk felért egy hétéves mesterdiplomával a sportigazgatói szakmában. Olyan volt, mint egy tanfolyam, egy mentor mellett voltam, az egyik legjobb mellett, akitől mindent megtanulhattam. Érdekes, mert Monchi játékosból lett ügynök, ügynökből pedig sportigazgató. Mindig azt mondta, hogy én tényleg autodidakta módon tanultam, de az is igaz, hogy mindig megvolt a tekintélyem abban, amit csináltam. Mostanság már vannak képzések, rengeteg scouting tanfolyam, miegymás, akkoriban nem volt semmi.
És ez egy nehéz munka, naprakésznek kell lenned sok mindent illetően, értened kell a taktikai dolgokat, meccseket kell nézned, és a többi. Ismerned kell a jogi szabályozást, a Brexit miatt most még jobban képben kell lenni, mint valaha: ott vannak a szerződések, a FIFA- és az UEFA-szabályok, illetve az átigazolások alapját jelentő TMS rendszer [a FIFA Transfer Matching Systemje – a szerk.]. Ismerned kell az emberi erőforrásokat: a játékosmegfigyelői hálózatodat, a klubon belüli személyzeti kérdéseket, te irányítod az adminisztrációt, illetve bizonyos szintű pénzügyi ismeretekkel is rendelkezned kell, hogy dolgozz a költségvetéssel, vagy például az amortizációval, a bérekkel.
Ez olyan, mint a Range című könyv [David Epstein 2019-ben megjelent kötete a generalisták szerepéről szól a mai, modern, egyre inkább specializálódó világban – a szerk.], nem kell sokat tudnod egy dologról, hanem mindenről egy kicsit. Nem régóta van az itteni focikultúrában a sportigazgatói poszt, mint állandó pozíció, de sokat fejlődött ez a munkakör mostanában itt is; hála az olyan embereknek, mint Stuart Webber a Norwichnál – akit én az angol Monchinak hívok. Ez egy olyan munka, amelyet manapság már jobban értékelnek, és tulajdonképpen összekapcsolja a klub vezetőségét a futballszakma képviselőivel.
Itt azért vannak konfliktusok, ezért mindkét oldalra kell fél szemmel figyelned. Hitelesnek kell lenni mindkét irányba, és nagyon szerteágazó a munkád. Most már vannak sportigazgatói tanfolyamok, mesterképzések, de rengeteg múlik az önképzésen, a nyitottságon. Innovatívnak kell lenned és folyamatosan az újat kell kutatnod, mert ez az egész szakma nem könnyű. Egyáltalán nem könnyű.
Az én történetem ilyen, és nagyon hálás vagyok érte. Igaz, hogy ez egy olyan lehetőség volt, amivel élni tudtam, de egy kicsit úgy érzem, hogy ezt a sors akarta így: és még mindig sok minden megvan bennem abból a gyerekből, aki autogramot kért a szállodákban.
Egy nap elmeséltem a történetet Jesús Merinónak [a Racing Santander volt játékosa – a szerk.], aki azt mondta: „szóval Te voltál az a gyerek, aki ott volt a szállodákban! Hát ez nem igaz! Mindig azon gondoltam, hogy vajon ki ez a gyerek, aki minden héten vár minket a madridi szállodákban” – és én voltam az! Aláírt, szinte oda sem nézett, Merino, Popov, Estéban Torre és én meg olyan boldogan mentünk haza a metrón, mint Larry! Úgy mentem haza, mintha Kevin Keegan vagy Ryan Giggs írta volna alá a papíromat! Szóval ez vagyok, az a srác, aki végül körön belül került, és aki még mindig ugyanúgy szereti ezt a játékot.
– Milyen érzés sportigazgatónak lenni egy olyan országban, ahol ez a pozíció még mindig bizonyos fokú gyanakvással övezett, ahol az emberek nincsenek annyira hozzászokva?
– Van itt egy sportigazgatókat tömörítő szövetségünk, és az első kérdés, amit az első ilyen találkozómon feltettem, az volt, hogy mit mondjak majd a szurkolóknak, hogy elmagyarázzam nekik a szerepemet? Megkérdezték tőlem, hogy én alakítom-e ki az edzéseket, tartok-e a félidőben csapatmegbeszéléseket, én választom-e ki a felállásokat. Hát, én aztán nem fogok semmilyen felállási javaslatot tenni a menedzsernek! Ez abszurdum!
Ezek az emberek nem értik a pontos szerepemet; nyilvánvaló, hogy a szurkoló az átigazolásokra fókuszál igazán, de egy sportigazgató nem csak átigazolásokkal foglalkozik, hanem sok minden mással is. Angliában különösen sok a félreértés ezzel a szereppel kapcsolatban, mint ahogyan a menedzserek modernkori szerepével kapcsolatban is. És a közelmúltban azok a klubok, ahol volt sportigazgató, nem szerepeltek túl jól.
Most szerencsére – és még egyszer megemlítem Stuart Webber nevét, aki a Norwichnál olyan játékosokat karolt fel, akiket senki sem ismert korábban, mint Pukki vagy Buendía –, elértük, hogy az emberek úgy értelmezzék a szerepünket, mint a siker előkészítőit, és ez azért mindannyiunknak segített.
Most már a klubok hatvan-hetven százalékának van sportigazgatója Angliában. Az FA elindított egy tanfolyamot csak erre: ez öt évig tart, és hosszabb, mint a spanyol vagy az olasz hasonló jellegű képzés. Itt kemény öt évig kell tanulnod ahhoz, hogy megkapd a hivatalos sportigazgatói címet. Tehetségkutató scoutként kezdesz, és haladsz felfelé a ranglétrán egy öt tanfolyamból álló sorozaton. Ez sokkal nyugodtabbá tesz minket, most már mindenkinek sokkal világosabb, hogy valójában mit is csinálunk.
Igaz, hogy van egyfajta konzervativizmus – az egész országban, nem csak a labdarúgásban –, hogy a menedzserek, vezetőedzők döntenek minden fontos kérdésben. Én erre egy dolgot szoktam mondani: szeretem, hogy a futballban a siker receptje teljesen kifürkészhetetlen. Nem hiszem, hogy a sportigazgatói modell az egyetlen módja a sikernek, vannak olyan elnöki modellek, amelyek rendkívül sikeresek; vannak olyan modellek, amelyekben a menedzser rendelkezik minden hatalommal, és amelyek rendkívül sikeresek; vannak olyan vezérigazgatói modellek, amelyekben a vezérigazgató inkább a klubra, mint üzletre összpontosít, és a tanácsadóin keresztül lát rá a sportszakmai oldalra, és ezek teljesen sikeresek, és ugyanez vonatkozik a sportigazgatói modellre is.
Nagy egó kellene ahhoz, hogy azt mondd, ez az egyetlen sikeres modell: egyáltalán nem így van! Ugyanez a helyzet a pályán is, ahol akár védekezésből felépített kontratámadásokkal is lehet nyerni, mint Olaszország 1982-ben vagy éppen Brazília 1970-ben, a sportvezetői irodákban is sokféleképpen lehet dolgozni. Én azért látom el ezt a szerepet, amit ennél a klubnál a sportigazgatói modellben valósítunk meg, mert így tudom a legjobb teljesítményt nyújtani, de semmiképpen sem gondolom, hogy ez az egyedüli módja a sikernek. A történelem pontosan az ellenkezőjét mondja.
Az Ortával készített interjú első részének angol nyelvű leirata elérhető ide kattintva, az All Stats Aren’t We Leeds United-blog oldalán.
Ki nyeri a Premier League 2021/2022-es kiírását?
Ezt a fogadási lehetőséget a Sportfogadás/Labdarúgás/Anglia/Premier Liga/Végső fogadások útvonalon keresztül találhatod meg.