,,Fölé rendelt és védhetetlen öröm" – Futball és a magyar költészet napja
Sokszor elfelejtjük, de az irodalomnak és a futballnak számos érintkezési pontja van. A magyar költészet napja alkalmából szerkesztőségünk összerakott egy rövid válogatást olvasóink számára.
SZÁLINGER BALÁZS verse
Mese az álomgólról
Pogacsics Krisztiánnak
Mikor egy kapus azzal lett világhírű,
Hogy a súlypontját rossz lábára helyezte,
És az évszázad gólját életre hívta,
Majd az ünneplő csatár után eredt,
S együtt rohangált a másik tizeneggyel,
Ifjú csikóként nyihogott önfeledten,
És a képsort az összes tévé leadta
Másnap, harmadnap, Szilveszter előtt
S minden évtized végén, míg a világ áll;
És a csatárról már senki sem beszélt,
Csak őt mutatták, akinek az arcára
Az volt írva, hogy: van egy minden fölötti,
És ellenünkre, s összes épeszű vágyunk
Fölé rendelt és védhetetlen öröm,
Melybe, nincs mese, ha jön, bele kell állni –
S mikor kérdezték, ő mindig azt felelte,
S nem is hazudott, hogy az élete álma
Visszapörgetni az időt, és megfogni
Azt a labdát, mely végül híressé tette,
S nem beengedni („Ó, tényleg?” „Igen, tényleg”),
De a kudarcot nem gondolja kudarcnak,
Mert ő látta a csodát legközelebbről,
És Isten lépett a jobb lábára aznap.
A szöveg forrása: Litera
ADY ENDRE verse
Dalok a labdatérről
Hét fiúk ha összekaptunk sorshúzáson,
Ki az az egy nem osztozó
Labdaverő boldogságon,
Ki az az egy, ki ne játsszon,
Engem dobott ki a sors,
Mindig engem, mindig engem.
Víg hat körül leskelődtem, ténferegtem.
Most is, most is víg hat körül,
Kik nem hatan: százan, ezren
Labdát vernek víg-feledten,
Csak úgy kussoltat a sors,
Mindig engem, mindig engem.
Milyen gyorsak a fiúk
És még szebben kacagnak,
Miként a régi hatok.
Milyen, milyen szent volna
Utódomat meglelni,
A kitudott, kis senkit,
Fölösleges nem-játszót
És szólni hozzá vigan:
»Fiacskám, meglátod majd,
Lesz egy nagy labdajáték,
S ott te leszel a vezér,
Repülsz, miként a labda
S rikoltsz, mint egy víg rigó
S ha majd nagyon elfáradsz,
Keresed a hatokat,
Keresed s nem találod:
Így van ez jól, fiacskám.
Régi hét fiúk közül,
Íme, engem tartott meg
A fő-fő Labdaverő
S a többit szépen, ifjan
Kiverte a játékból.«
Így szólnék utódomhoz.
De bár bejártam százszor
A régi labdateret,
Nem lelem, nem találom.
Talán más most a világ,
Nincs játékból kitudott,
Csenevész, sárga fiú.
Pedig, nagy Labdaverő,
Én titkos, nagy Jehovám,
Úgy szeretném az ilyet
Mindet összegyüjteni
S egy vígságos játékban
Egy utolsót játszani.
Rendhagyó módon ESTERHÁZY PÉTER ,,lírai kifutású, hajlongású" prózarészletével zárunk
Részlet az Utazás a tizenhatos mélyére című kötetből
Vegyük komolyan a komolytalanságot. Ami nem ugyanaz, mint nem komolyan venni a komolyságot. Nem is az ellenkezője: lám, a világ gazdag. De a nyelv bizonyosan.
A mostanra rendelt házi föladat az volna, hogy „szórakoztatóan és szellemesen” ünnepeljük és jellemezzük az épp véget érő századot, írván egy olyan személyiségről, aki fontos szerepet játszott benne, kinek életében, életművében visszacsillámlanak századunk jellegzetességei, mint cseppben a tenger.
Pars pro totó. Innen, a totóról jutott eszembe (de ha nekem nem is, a mondatnak bizonyosan) a futball. Onnan meg tényleg egyenes út, mit út!, allé!, évszázados, elegáns hársfákkal szegélyezett magyar allé vezet: Puskás Ferencig, az ötvenes évek úgynevezett aranycsapatának első emberéig.
Újonnan szerzett, friss sütetű komolyságunkban mindazonáltal tegyük föl a kérdést: szerepelhet-e egy közönséges futballista, még ha oly kiváló is, egy névsorban Prousttal, Primo Levivel, Milosz-sal vagy – jelzendő, hogy a komolyság nem szakállas fontoskodás – Walt Disneyvel? Vajon nem az anything goes posztmodern, vidám sollenjéről van itt szó? Hogy nincs nem, nincs merszünk nemet mondani? Ám korunk gyermekeként tehetünk-e másképp?
Mindenesetre kezdjünk el beszélni, hátha mondunk is valamit.
Puskás többszörösen is csepp. Már maga a labdarúgás is csepp a sport tengerében, amely csepp a játékában, amely, nemde, maga is csepp: azután az a tíz év is az a százban, amely tíz év, mondjuk így, Puskás évtizede volt.
Pályán eltöltött éveim viszont azonnal föltetetik a kérdést, lehet-e egyáltalán csapatsportban személyről beszélni. Lehet-e és szabad-e? A pályán ugyanis egyén és közösség igen erős szimbiózisban él. Személyek és egyéniségek (vagy később azután egyre inkább: szerepek) adják a csapatot, de ezek csakis a csapat „szűrőjén” át képesek létezni.
Jól egyedül nem lehet futballozni. (Legföljebb kevélyen azt lehet jelezni, hogy a többiek milyen rosszak. Azt, hogy ha én jól játszanék, akkor jól játszanék. Vagy még ennyit se.) Még tizenegy magabiztosság sem segít, ha nincs a „mi”-nek öntudata, ha ez a mi nem bízik magában. Vagyis ha nincs csapat, az nem tud jó se lenni! Az egyéni képességek is csak a csapat fényében, terében érvényesek. Rossz játékosokból nem építhető jó csapat, de, ahogy a közhely mondja, tizenegy jó játékos még nem jó csapat.
Tézisem – Istenem, milyen régóta várok erre, hogy tézisem legyen: egy fél évszázada élek e „reményét és emlékezetét vesztett bolygón”, s eddig még a közelében sem voltam, hogy tézisem legyen! – a következő: Puskás a futball utolsó személyisége, személyes személyisége, a modernitás utolsó villanása és összefoglalása, az út az egyetlen metafora felé. Őt követően már (csak) sztárok vannak, a léthelyzetnek nem megoldása van, hanem válaszverziók vannak, magas szintű, perfekt változatok. Illetve, hogy gyorsan korrigáljak: Beckenbauer, Cruyff: az átmenet: valami már nincs és még nincs, és ebben az ürességben világol a bajor és németalföldi csillag.
Másképp fogalmazva: Puskással szűnik meg a játék, s kezdődik a szórakoztatás korszaka.
A szöveg forrása: DIA
A teljes könyvet akár hangoskönyvet is meghallgathatjátok IDE kattintva!
Kiemelt fotó: Peter Samuelson festménye
Szerző
