Föltámadott a Doncaster Rovers, mint Petőfi tengere

Külső szemlélőként nagyon nehéz értelmes magyarázatot adni arra, hogy mi is történt az angol Doncaster Roversnél ebben a szezonban. Január végén már a 16. vereségét szenvedte el Grant McCann csapata, pedig akkor még csak 29 összecsapáson volt túl. A klubvezetés azonban kitartott az északír szakember mellett, annak ellenére, hogy a Doncaster akkor a 22. volt a League Two-ban, mindössze hét pontra a kiesést jelentő helyektől. Február 3-án a mögötte álló Sutton United otthonában a ráadás utolsó pillanataiban tudott pontot menteni, ami akár fordulópontként is felfogható, de valójában nem volt több, mint egy pont, mellyel a Rovers közelebb került a céljához.

Hogy McCann nem az az idegeskedő típus, azt már augusztusban is bizonyította – ekkor négy fordulót követően egy ponttal állt a csapat –, amikor a BBC Radio Sheffieldnek adott nyilatkozatában úgy fogalmazott:

„Nem az számít, hogyan kezded a szezont, hanem az, hogyan fejezed be.”

Nehéz lenne ezzel vitatkozni, hiszen nem sokat számít négy kört követően az sem, ha még hibátlan vagy és az sem, ha csak egy pontot szereztél, a lényeges az, hogy az utolsó játéknapon, mikor elhangzik a végső hármas sípszó, akkor hányadik helyen vagy. Márpedig a Doncaster Rovers helyzetét az ősszel alaposan megnehezítették a sérülések. A negyedik vonalban 46 bajnokin összesen 4140 percet lehet összehozni – hosszabbításokat nem számolva – és a keretben mindössze három játékos lépte át a 3000-es határt, de a 2000 játékpercet is csak nyolcan. Ez finoman szólva sem szokványos az alacsonyabb ligákban, még akkor sem, ha a Doncasterben is sok kölcsönjátékos szerepelt, akik nem töltötték az egész idényt a klubnál.

Hogy megértsük a klubnál történteket, jobban meg kell ismernünk a részleteket, kik azok, akiket alapemberként lehet kezelni, mert az ő hiányuk nagyban befolyásolta a szezon alakulását.

A védelem szenvedte el a legnagyobb veszteséget, ugyanis a nagy reményekkel szerződtetett jobbhátvéd, Jamie Sterry az első fordulóban kezdett, de be már nem tudta fejezni a mérkőzést. 

Csak decemberben tért vissza a pályára, de utána kirobbanthatatlan volt a csapatból. Középen a kapitány, Richard Wood szeptembertől kezdve volt maródi, egy meccsen beugrott, ahol rásérült az elkapkodott visszatérés miatt, majd ezután már csak februárban jelentkezett újra játékra. A bal oldalon az előző idényben alapemberré váló James Maxwell előbb két hónapot, majd még másfelet hagyott ki, mire január legvégétől ismét stabilan bevethető volt. Ez a trió mindössze két mérkőzést mulasztott februártól kezdve, amihez, ha hozzáadjuk, hogy február elején sikerült kölcsönvenni azt a Thimothée Lo-Tutalát (Hull City), aki francia utánpótlás-válogatottként kiváló teljesítményt nyújtott a kapuban, valamint a skót U21-es válogatott védekező középpályását, Matthew Craiget (Tottenham Hotspur), akkor máris könnyebben megérthető, hogy miért is néz ki úgy a naptári év tabellája, ahogy az alább látható.

Forrás: Transfermarkt

Márpedig mind a BBC, mind a Sky Sports szakértői egyöntetűen azt állítják, hogy a harmadik és negyedik vonalban a védelem stabilitása és szilárdsága minden, amire szüksége lehet egy csapatnak ahhoz, hogy a támadói tehessék a dolgukat. Ha leszámítjuk azt, hogy a doncasteriek januárban négy mérkőzésen (még hiányzókkal) beszedtek kilenc gólt, akkor máris érezzük, hogy a visszatérés után itt minden a helyére került.

De a támadószekció esetében is találunk egy szempontot, amely mellett nem mehetünk el szó nélkül. Ugyanis miközben Joe Ironside folyamatos bevethetősége és állandó gólveszélye már az ősz, illetve a tél során is kulcsfontosságú volt – hisz nagyvonalakban miatta nem került még nagyobb bajba a dél-yorkshire-i alakulat ezen időszak alatt –, a télen kölcsönvett Hakeeb Adelakun olyan teljesítményt nyújtott a tavasszal, ami nélkül nem beszélhetnénk most arról, hogy két mérkőzésre van a Rovers a Wembley-től. A nigériai felmenőkkel rendelkező támadó kilencszer volt eredményes és hét találatot készített elő, amivel csaknem minden pályára lépésére jutott egy kanadai pont.

Mindezek ismeretében tekintsünk vissza arra a január eleji szurkolói rendezvényre, melyen McCann azt mondta, hogy a cél a rájátszás elérése. A jelenlévő Rovers-szurkolók szinte egyszerre kezdtek el nevetni, hisz előtte néhány nappal kaptak ki 3–1-re idegenben a középmezőnyhöz tartozó Harrogate Towntól, s kerültek 11 pontos hátrányba a hatodik pozíciótól.

Lássuk be tényleg nevetségesen hatott, és ha ott lettünk volna, akkor jó eséllyel mi is felnevetünk azon, hogy mégis, hogy mondhat ilyet a vezetőedző.

Hogy McCann mennyire tudhatta, hogy ezt követően zsinórban tíz mérkőzést nyernek és az utolsó játéknapon úgy lépnek pályára, hogy a playoff a tét, az valószínűleg örök rejtély marad. Azt azonban tudhatjuk, hogy végül nem sikerült megdönteni a zárófordulóban az 1946–1947-es idény óta fennálló 11 győzelmet számláló klubrekordot. Ám a Rovers így is ott van a rájátszás mezőnyében és vasárnap a Crewe Alexandra otthonában léphet pályára az elődöntőben. Ugyan legutóbb, a 2018–2019-es League One-szezonban nem sikerült jól a playoff, de a Rovers előtte a 2002–2003-as ötödosztály és a 2007–2008-as harmadosztályú végjátékban is sikerrel vette az akadályt és kiharcolta a feljutást. Vajon most is sikerrel járnak Doncasterben?

Kiemelt kép: David Bagnall / Alamy Stock Photo