Mi lenne, ha a Ford embléma jelentené a győzelmet? – Az aszfalt királyai (filmajánló)
Akit elriasztana a megtekintéstől az, hogy autóversenyes filmként hallott róla, az jó, ha tudja, hogy James Mangold 2019-es alkotása jóval sokrétűbb ennél a szinte bántóan felszínes értelmezésnél. Látható többek között két nagy egó dollármilliós küzdelme; egyes szereplők egyszer érdekes, másszor drámai sorsfordulatai – méghozzá pazar képi világgal, filmzenével és színészi alakításokkal. Nem véletlenül nyert kedvező fogadtatást és egy halom díjat, köztük két Oscart is.
A film a hatvanas évekbe kalauzol minket, amikor a Ford Motor Company egyik üzemében Henry Ford II, a cég akkori tulajdonosa és vezérigazgatója (az alapító Henry Ford I unokája) arra kéri az alkalmazottjait, hogy álljanak elő olyan javaslatokkal, amelyekkel növelni lehetne a bevételeket: „Megmondom, mit várok maguktól. Menjenek haza, és gyaloglás közben azt akarom, hogy töprengjenek. Az, aki egy jó ötlettel jönne az irodámba, az az ember megtartja az állását. A többiek maradjanak otthon, nincs már helyük itt a Fordnál.”
Egy megbeszélésen az autógyár egyik elöljárója, Lee Iacocca elő is áll egy tanáccsal. Úgy gondolja, hogy a Fordnak sportautót kellene készítenie, méghozzá olyat, amelyik győzelemre esélyes a hatalmas presztízsű, emiatt kiemelt figyelmet vonzó Le Mans-i 24 órás autóversenyen. Szerinte ez lehet a kulcs ahhoz, hogy a Ford márkanév és a siker fogalma közé egyenlőségjelet tegyenek az emberek. Állításai igazolására a Ferrari versenyautóit hozza fel példaként:
„A Ferrari nyeri a Le Mans-t, és az emberek részesei akarnak lenni ennek. Mi lenne, ha a Ford embléma jelentené a győzelmet?”
Ötletét a cég egy másik vezetője, Leo Beebe szkeptikus gúnnyal fogadja, mondván, Iacocca és marketingcsapata produkálták az elmúlt három évben a Ford történelmének legpocsékabb eladási eredményeit. Henry Ford II viszont támogatja az elgondolást, és abba is beleegyezik, hogy a cél érdekében megvásárolják az autósportban ugyan kiemelkedő eredményeket elérő, de anyagilag meglehetősen szorult helyzetben lévő Ferrarit.
Nincs sok idő már a Le Mans-i versenyig, a Fordot szorítja az idő. Iacocca azonnal Olaszországba repül, ahol Enzo Ferrarival, a legendás autógyár alapítójával tárgyal. Hamar a lényegre tér: 18 millió dolláros ajánlatot tesz. Ferrari először egy kis gondolkodási időt kér, majd nem sokkal később kiderül, hogy valójában a bolondját járatta a Forddal, a valódi célja ugyanis az volt, hogy felsrófolja a cége értékét – amelyet végül a Fiat vesz meg, méghozzá a Iacocca által felkínált áron. Ford zaklatottan fogadja a hírt, amelyet mind a vállalata, mind a személyes hírneve beszennyezéseként értelmez. Csattanós választ akar adni Ferrarinak: arra kéri Iacoccát, hogy készíttessen egy olyan versenyautót, amely a legendás versenyen legyőzi az olasz autómárkát.
„A legjobb mérnököket akarom. A legjobb pilótákat. Nem érdekel, hogy mibe kerül. Építünk egy versenyautót, és beássuk ezt az átkozott digó tésztazabálót 30 méter mélyre a célvonal alá a Le Mans-on, és ott akarok lenni, hogy lássam”.
Az eltökéltséget mutató szavak alatti aláfestő zene – csakúgy, mint a korábbi megbeszélésen, amelyen Iacocca a reménybeli sikeres jövőképet vázolta fel – megerősíti a hajthatatlanságot és az elképzelt közelgő dicsőség érzését. Az alkotók részéről tökéletes választás volt erre a blues-rock stílus. A filmzene amúgy is az alkotás egyik erősségének tekinthető. A hatvanas évek slágerei sokat tesznek hozzá a hiteles korrajzhoz, a többi stílus pedig ízlésesen erősít rá a képi világ által közvetített érzelmekre – az autóversenyes jeleneteknél dübörgő dobok emelik a nézők adrenalinszintjét, a tragikus és a drámai jeleneteknél pedig méltóságteljesen szép dallamok fejezik ki a szavakkal elmondhatatlant.
Visszatérve a Ford grandiózus terveihez, Iacocca a szakma legjobbjait szeretné megnyerni a cél eléréséhez, így kerül a képbe a Matt Damon által alakított Carroll Shelby, az egykori autóversenyző (szívproblémái miatt vonult vissza) és remek konstruktőr, korábbi Le Mans-i győztes. Az ő kérésére egy másik pilóta, Ken Miles (akit Christian Bale játszik) is csatlakozik a csapathoz. Shelby és Miles egyből belecsapnak a lecsóba, és egy repülőtéren tesztelik a Ford GT40-modellt, közben javaslatok sokaságát teszik, hogy az övék legyen a legjobb autó Le Mans-ban.
Az eredeti tervek szerint Miles állt volna rajthoz a versenyen, de a Ford vezetése úgy dönt, hogy marketing szempontok miatt másokat indít helyette – így Phil Hill és Bruce McLaren kezdi meg a hosszú rivalizálást a Ferrarikkal.
Három érdekesség a kulisszák mögül
A Ford elhatárolódott a filmtől
Azt gondolhatnánk, hogy az autógyár kitörő örömmel fogadta a szuperprodukciót, többek között azért is, mert növeli a cég marketingértékét. A Ford azonban finoman fogalmazva sem volt megelégedve az alkotással. A vállalat képviselői úgy vélték, hogy a filmbeli csapatuk kulcsfontosságú tagjai, különösen a már említett Leo Beebe és Henry Ford II rossz színben vannak feltüntetve.
Véleményük szerint Beebe a film gonosztevője, aki személyes és kicsinyes ellenszenvet táplál Ken Miles iránt, és mindent megtesz, hogy megakadályozza őt a dicsőség elérésében. Magát a vállalatot pedig úgy mutatja be, mintha folyamatosan Miles és Shelby útjában állna.
Ken Miles fia sokat segített a film elkészítésében
A film legmeghatóbb jelenetei közé tartoznak azok, amelyekben Ken Miles és a kisfia, Peter kapcsolatába nyerünk betekintést. Peter felnéz az édesapjára, és lenyűgözi az autóversenyzés iránti szenvedélye.
Az, hogy ilyen hitelességgel sikerült ábrázolni Ken Miles karakterét, nagyban köszönhető (az igazi) Peternek, aki különösen Christian Bale számára nyújtott nélkülözhetetlen segítséget, mivel rengeteget mesélt a színésznek az apjáról. A cél az volt, hogy minél teljesebb kép alakuljon ki a legendás autóversenyzőről, ami nélkülözhetetlen volt a sikeres megformálásához. A munkálatok végeztével aztán Bale egy exkluzív ajándékban részesítette Peter Milest: külön levetítette neki a filmet, amelyet így csak négyszemközt láttak.
Ken Miles és az őt eljátszó Christian BaleChristian Bale rengeteget fogyott a forgatásokhoz
A színészről köztudott, hogy szerepei kedvéért drasztikus fogyásokat és hízásokat egyaránt bevállalt. A gépész című film forgatásánál 50 kilogrammos volt a testsúlya – ami a 183 centiméteres magasságát figyelembe véve ijesztő – , az Amerikai botrányhoz pedig rengeteg plusz kilót szedett fel.
Ami az Aszfalt királyait illeti, ismét sanyargatnia kellett magát, közel 32 kilót adott le Miles megformálásához, ugyanis előző filmjében, az Alelnökben Dick Cheney-t alakította, aki meglehetősen nagydarab. Viszont Mangold filmje után már kijelentette, soha többet nem megy bele ilyen őrültségbe, feltehetően azért, mert nem szeretné már az egészségét kockáztatni.
Ízlésesen, visszafogottan érzelmes film
Az Aszfalt királyai műfaja életrajzi dráma, és az ilyen filmek gyakran modorosan, giccsesen próbálják tolmácsolni az egyes jelenetekben megjelenő érzelmeket. Mangold alkotása szerencsére nem ilyen: szó sincs túlzásba vitt esztétizálásról, erőltetettségről. A zene, a képi világ és a színészek alakítása még a legtragikusabb pillanatokban is a kevesebb több elvét követik – és pont emiatt tudunk azonosulni a történtekkel. Nagy erénye ez a filmnek, de nemcsak emiatt érdemes megnézni, hanem azért is, hogy megtudjuk, hogy alakul a hosszú évekig tartó Ford–Ferrari párharc.
Kiemelt kép: icmagazin.hu
Szerző
