Fordulhat jó irányba a török foci dervistánca az európai porondon?

Alig egy évvel ezelőtt még a török labdarúgás mély válságáról szóló elemzések keringtek a helyi médiumokban. Nem is ok nélkül, hiszen a 2021–2022-es szezon a nemzetközi porondon 26 éve nem látott gyatra koefficiens-termést hozott (3,1), miközben az UEFA-ranglistán az évezred mélypontjaként a 20. helyre csúszott vissza Törökország. A garantált BL-főtáblás kvótáját már korábban elvesztette a Süper Lig, mivel pedig az előző évi playoffban elvérzett a meglepetésre bajnokságot nyert Trabzonspor és az ezüstérmes Fenerbahce is, 27 év után fordult elő újra, hogy a Bajnokok Ligájában nem maradt török klub a csoportkörre. Ráadásul a korábbi gyengülés következtében idén 15 szezon után először történik meg az is, hogy nem öt, hanem csak négy csapat képviseli az országot a nemzetközi porondon.

Ez még akkor is döbbenetesen gyors előrelépés, ha tudjuk, hogy részben az oroszok kizárásának és az ukrán eredmények beomlásának köszönhető, hiszen ekkora ugrás az első 20 helyen még sohasem történt az UEFA rangsorában (hasonlóan nagy fejlődéssel csak a legjobb 20-ba szökkent be néhány ország, legutoljára Románia 2006-ban). Az UEFA-koefficiens számolásának visszáságait megtrollkodó hollandok példájából tanulva a törökök sem kiugró sikerekkel, hanem az erőkifejtés optimalizálásával érték el ezt a nagy ponttermést. A BL-selejtezős kiesés után ugyanis a Fenerbahce megnyerte csoportját az Európa-ligában, de a Trabzonspor is elég pontot gyűjtött ahhoz, hogy csoportharmadikként átkerüljön még a Konferencia-ligába. Ott az Istanbul Basaksehir és a Sivasspor is megnyerte a maga csoportját, így a számukra reálisan megszerezhető pontok nagy részét begyűjtötték az ország csapatai, hogy aztán az egyenes kieséses szakaszban azonnal kiszálljanak a további versenyből.

Jó esély van ugyanakkor arra is, hogy ez még nem a csúcs a török liga javulásában. A koefficiensgyűjtés racionalizálásában ugyanis az is jelentős tényező, hogy a mostani négy induló között öt év után először lehet ott újra a nagy isztambuli triumvirátus, így pedig könnyen lehet, hogy nem rontja majd le az ország pontátlagát gyengébb teljesítmény. Egyelőre gőzerővel gyűjtik is idén a török csapatok a pontokat a selejtezőkben, összesen 13-2-1-es mérleggel eddig minden párharcból tovább is léptek. Ezzel már most több koefficienst gyűjtöttek, mint a két évvel ezelőtti szezonban.

A folytatásban a Bajnokok Ligája playoffjában a Dries Mertens, Mauro Icardi vagy Lucas Torreira mellé most már Wilfried Zahával és Hakim Ziyech-sel is megerősített Galatasaray a norvég Molde ellen voltaképpen esélyesként lép pályára, de még bukás esetén is az Európa-liga csoportkörében gyűjthet majd pontokat. A további három indulóra még nagyobb téttel bíró összecsapások várnak a Konferencia-ligában, hiszen itt botlás esetén nincs lehetőség alsóbb rendű sorozatban folytatni. Az Edin Dzeko vagy Michy Batshuayi mellett most már például Cengiz Ündert, Dusan Tadicsot és a Manchester Unitedtől érkezett Fred Rodriguest is felvonultató Fenerbahce a holland Twentével küzd majd meg; a Vincent Aboubakar váratlan megoldásaival repített, de most már az AC Milantól Ante Rebicet, a Liverpooltól pedig Alex Oxlade-Chamberlaint is megszerző Besiktasra a Dinamo Kijev; a jóval szerényebb keretéhez Nanit és Mbaye Niangot csábító Adana Demirsporra pedig a belga KRC Genk vár. Aki pedig elbukik, annak véget is ér a nemzetközi szereplés és elesik a csoportkör hat meccsétől, melyen még szaporíthatná a koefficienseket.

A hőskor és a feltámadó ellenszél

Ahogy már említettük, nem a mostaniak az első nagy kilengések a török labdarúgás eredményességében az európai kupaporondon. Sokáig a szürke középmezőnyhöz tartoztak ugyanis a klubjaik, ám az 1980-as években megindult egy határozott fejlődés. Ennek következtében 1989-ben a Galatasaray már BEK-elődöntős volt többek között az Arsene Wenger által irányított AS Monacót is kiverve, majd a Bajnokok Ligája beindításakor is rendszeres résztvevői voltak a török aranyérmesek az akkor még valóban csak a nemzeti bajnokok számára fenntartott sorozat csoportkörének.

2000-ben a Galatasaray ugyanis megnyerte az Európa-liga elődjének számító UEFA-kupát az Arsenalt legyőzve a fináléban, majd az európai Szuperkupában még a Real Madridot is felülmúlta a Taffarel, Hakan Sükür, Emre Belözoglu, Gheorghe Popescu, Gheorghe Hagi, Jardel vagy épp a jelenlegi vezetőedző, Okan Buruk nevével fémjelzett gárda. A Galata 2001-ben is ott volt a BL-negyeddöntőben, a hírhedt szurkolói előtt pedig sorra legyőzte az AC Milant, az AS Monacót, a Deportivót és a Real Madridot is, de 2002-es kiírás csoportkörében is csak egyetlen vereséget szenvedve búcsúzott az AS Roma, az FC Barcelona és a Liverpool ellenében. Mellesleg a javarészt hazai játékosokra támaszkodó válogatott is megszerezte a 2002-es világbajokság és a 2003-as Konföderációs-kupa bronzérmét, majd a 2008-as Eb-n is az elődöntőig menetelt. Közben a Besiktas az Európa-ligában jutott a negyeddöntőig 2003-ban, 2008-ban pedig a Fenerbahce volt ott a Bajnokok Ligája legjobb nyolc alakulata között.

Hakan Sükür és a Galatasaray 2000-ben még megnyerhette az UEFA-kupát (Forrás: fifa.com)

Ez idő tájt a 10-11. helyezés környékén mozgott a Süper Lig az európai ranglistán, de 2012–2013-as szezonban még volt egy bámulatos periódusa. Ekkor ugyanis egyszerre jutott a Galatasaray a BL-negyeddöntőbe a német bronzérmes Schalkét is kiverve, a Fenerbahce pedig többek között a Lazión keresztül egyenesen az elődöntőig menetelt az Európa-ligában története legnagyobb nemzetközi sikerét elkönyvelve. Ezután viszont egyszerre rázta meg a török futballt egy bundabotrány és az Európa keleti felének klubfutballját szinte ellehetetlenítő pénzügyi fair play bevezetése, így az újabb előre törés reménytelenné vált, majd a koronavírus járvány következményeit a topligák tagjainál is jobban megszenvedték az elkötelezett szurkolóikra viszonylag nagy mértékben támaszkodó török élklubok. Ennek lett eredménye az évről évre megfigyelhető visszacsúszás és végül a 2020–2021-es borzalmas kupaszereplés, mely a már említett 20. helyhez vezetett.

Forgolódás a pénzügyi zsákutcában

A visszaesés egyik oka a török klubok folyamatos küszködése az UEFA által bevezetett pénzügyi szabályozásokkal, melyek gyakorlatilag csak a nyugati, tehetős fogyasztói társadalomra támaszkodó gazdálkodást fogadják el legitimnek, a közösségi fenntartást nem. Márpedig Törökországban gyakorlatilag a profi labdarúgás kialakulása óta, vagyis az 1950-es évek óta hagyományosan önkormányzati tulajdonban vannak a klubok és voltaképpen állami fenntartással működnek.

Az európai fogyasztói piacon viszont kis halnak számít Törökország, annak ellenére is, hogy Oroszország mögött a második legnépesebb UEFA-tagország 85 millió lakosával, jócskán megelőzve Angliát, Olaszországot, Spanyolországot és Franciaországot, egy kicsivel még Németországot is. Az ország nominális GDP-je is még a nyolcadik Európában és az említett nyugati ötösfogat mellett csak Hollandia és Oroszország van előtte ebben a tekintetben. Ugyanakkor a lakosság jólétéről áttételesen árulkodó egy főre jutó GDP-ben már csak a 31. Európában, az euróra átszámított átlagfizetésekben pedig a török líra beomlásának köszönhetően már csak utolsó előtti, egyedül a most igencsak extrém helyzetben lévő Ukrajnát megelőzve. Miközben ugyanis egy török havonta átlagban alig 350 eurónyi lírát kap a munkájáért, egy olasz átlagosan 1740 eurót, egy spanyol 1910-et, a franciák 2464-et, a németek 2645-öt, egy angol pedig már 3040 eurónyi fizetést.

Márpedig az UEFA pénzügyi szabályozása kizárólag csak ezen bevételeket fogadja el a mérlegekben, a tehetős tulajdonosok befektetéseit vagy az önkormányzati támogatásokat nem, mely pedig a közösségi szurkolás társadalmi jelentősége miatt anyagi megtérülést nem várna el.

Kétségtelenül borzalmas állapotban is van a török élklubok költségvetése, hatalmas adósságokat görgetnek magukkal jó ideje, ugyanis a társadalmi támogatottságból adódóan feljebb helyezi el magát a liga, mint amennyire a pénzügyi lehetőségei a nemzetközi összevetésben predesztinálnák. A helyi szinten tehetős elnökök, mint például a Fenerbahce élén 2018 óta álló, nagy hatalmú famíliából származó Ali Koc nem engedhetik meg maguknak a tekintélyüket csorbító szerény költségvetést, így évről évre további költekezésekbe fognak az átigazolási piacon.

Ezzel párhuzamosan meglehetősen magas az élvonalbeli játékosok átlagéletkora és kevés a lehetőség a nagy tehetségek kinevelésére a török bajnokságban. Ritkán is van lehetősége a Fenernek is olyan transzferekkel foltozgatni a büdzsét, mint most a 18 éves Arda Güler eladása a Real Madridnak 20 millió euróért vagy tavaly Kim Mindzse értékesítése Nápolyba 18 millió euró ellenében.

A pénzügyi anomáliák miatt az UEFA sorra ki is zárja a török egyesületeket a nagyobb bevétel és nemzetközi marketingerősödés lehetőségével kecsegtető BL-ből. Legutóbb a Trabzonspor jutott erre a sorsra a 2020–2021-es szezonban, de korábban kizárták már a nemzetközi porondról a pénzügyi egyenlege miatt a Galatasarayt és a Fenerbahcét is. Ráadásul mivel viszonylag nagy mértékben támaszkodnak a klubok a szép számú szurkolóikra, így nagyon érzékenyen érintette a Süper Liget a koronavírus-válság és az annak következtében kiesett meccsbevételek hiánya is, ugyanis az UEFA legutóbbi beszámolója szerint nemzetközi összevetésben is magas arányban, 19 százalékkal estek vissza ezen időszakban az egyesületek bevételei.

Ráadásul a nemzetközi eredményesség már taglalt visszaesésével a Süper Lig televíziós jogdíjait sem sikerült jól értékesíteni 2022-ben, így a korábbi évi 371 millió eurónyi összeg helyett egy rövid távú, átmenetinek szánt kontraktussal csak 123 milliót sikerült kicsikarni a Digitürk platformból és a BeIN-ből.

A szurkolói bázis megforgatása

A török klubok önkényesen érkező dúsgazdag tulajdonosok helyett önkormányzati irányítás alatt működnek, a 2002 óta hatalmon lévő Igazság és Fejlődés Pártja (Adalet ve Kalkinma Partisi, AKP) pedig még külön politikai hangsúlyt is fektet a labdarúgásra. A recept ismerős lehet, 30 új stadion épült azóta országszerte 27 városban és egyre kiemeltebb helyzetbe kerültek a klubok és támogatóik. A nemzetközi versenyképesség érdekében a labdarúgók fizetését például csak nagyon alacsony adók terhelik Törökországban, mindössze 15 százalék mértékben, miközben ez az adósáv 43 százalék Olaszországban, 45 Angliában, 47 Németországban és Spanyolországban, Franciaországban pedig 50 százalék.

Mindezek ellenére a fizetések így is nagyon súlyos hányadát teszik ki a török egyesületek bevételeinek (átlagban 78 százalékát), de újabb segítőcsomagként még 2020-ban elengedte az állam az egyesületek minden köztartozását (mely különösen a Galatasaray esetében halmozódott fel).

A közösségi tulajdonlás egyik érdekes következménye a török labdarúgásnak a szurkolókkal való igen ellentmondásos viszonya is. Az isztambuli élklubok rajongói ugyanis a fejlesztések ellenére korábban többször konfliktusba kerültek a politikai vezetéssel és a lelátók a politikai állásfoglalás terepévé váltak több alkalommal. A szurkolói kártya bevezetése ezért is volt különösen aggályos a Süper Ligben, hiszen az a legvehemensebb ellenzéki csoportok vezetőinek beazonosítását tették lehetővé. Ez több bojkottot is eredményezett, mely az idő múlásával és a koronavírus miatti zárt kapus mérkőzések átvészelésével azonban lecsengeni látszik és újra megtelnek a stadionok nézőterei.

Ehhez hozzájárulhat, hogy a politikai vezetés is stratégiát váltott, és a saját ambíciói helyett a futballban is a tömegek kiszolgálásával igyekszik most már azt maga mellé állítani. Az Erdogan-rezsim által kiemelten támogatott Osmanlispor például mára el is tűnt az élvonalból átadva a helyét a fővárosban népszerűbb Ankaragücünek, és Isztambulban is az elnök szívének kedves két klub, a Basaksehir és a Kasimpasa némileg szerényebb gazdálkodásra váltott. Így újra a Boszporusz két partjának legnépszerűbb csapatai viszik a prímet a ligában, no és persze őket üldözi a Fekete-tenger partján székelő Trabzonspor is, melynek szurkolói olyan látványos népünnepélyt csaptak a két évvel ezelőtti csodaszerű bajnoki cím után, hogy a képek az egész világot bejárták.

A koronavírus után nagy számban tértek vissza a rajongók a stadionokba és az adókedvezménnyel a klubokhoz csábított nemzetközi sztárok is növelni hivatottak a látogatottságot. Az előző szezonban a Galatasaray hazai meccseit már 45 000-en látogatták átlagban, ami a topligákban is ritkaságszámba megy, de a Fenerbahce bajnokijait is 38 000-en, a Besiktasét pedig 33 000-en. Az eredményességben visszaeső Trabzonspor átlagnézőszáma is még 26 000 volt, de a Murat Sancak elnöklésével sokat fejlődő és a nemzetközi porondra is kvalifikáló Adana Demirsporé is elérte a 20 000-et, miközben a fővárosi Ankaragücüé, az anatóliai Konyasporé és a földközi-tengeri régióban az Antalyasporé is 10 000 feletti.

Ezek nemzetközi összevetésben sem elhanyagolható számok, hiszen a Süper Lig tavalyi 12 364-es átlagnézőszáma a nyolcadik legmagasabb volt Európában. Csak jóléti, nyugati társadalmak szurkolói jártak többet futballmérkőzésekre, a kontinens keleti feléből meg sem közelítette egyetlen bajnokság sem ezt az értéket. Bár a szűkösebb anyagi lehetőségei miatt kevesebbet képes fordítani a labdarúgásra a török szurkolók többsége, az elhivatottsága azonban felülmúlja az elitklubok rajongótáborát. Az Ipsos egy felmérése szerint a török lakosság százaléka követi rendszeresen a labdarúgás eseményeit, míg Spanyolországban 56, Olaszországban 55, Németországban 48, Nagy-Britanniában 45, Franciaországban pedig csak 44 százalék.

Hogyan folytatódik a tánc?

A pár évtizeddel korábbi sikerek, a népes és látványos szurkolótáborok, valamint az adókedvezményes fizetésekkel elcsábított volt topligás sztárok az a három tényező, ami miatt gyakran erősebbnek érződik ma a török bajnokság, mint amilyen valójában. Pedig a topligákon és Portugálián túl a belga vagy az osztrák liga is meg szokta előzni a koefficiensranglistán és a háborúig Oroszország és Ukrajna is rendre jobb eredményeket produkált. A Konferencia-liga bevezetésével Hollandia is előbb és intenzívebben használta ki a pontszámítás gyengeségeit, így pillanatnyilag az UEFA-ranglista tizedik helye tűnik reális célkitűzésnek a török bajnokság számára. Ez az új lebonyolítási rendszerben nem csak egy garantált helyet jelent a Bajnokok Ligája főtábláján, de egy további selejtezős kvótát is, valamint az Európa-ligában még kettő, a Konferencia-ligában pedig egy selejtezős indulót.

Ennek megszerzésére jók is az előjelek, hiszen ahogy az előző szezon végén is jeleztük, voltaképpen Törökország már akkor is csak egyetlen döntetlennel maradt le Szerbia mögött a garantált BL-főtáblás helyről. Déli szomszédaink viszont legfeljebb kettő (de a Partizan Beograd meggyengülése miatt inkább már csak egy) erős csapattal rendelkeznek, vagyis az európai kupaindulóik számának emelkedése miatt borítékolhatóan romlik az átlaguk, és valójában már most vissza is csúsztak a pillanatnyi ranglistán egészen a 13. helyig. Ez a fajta veszély a török bajnokságot ilyen mértékben nem fenyegeti, hiszen a nagy isztambuli hármason kívül további egyesületek is felvehetik a versenyt az európai középmezőnnyel és gyűjtögethetnek értékes koefficienseket, ahogy azt tette az elmúlt szezonban a Sivasspor (2,0 hozzáadott koefficiens Törökország összesen 11,8-ához), a Basaksehir (3,4) és a Trabzonspor (1,7) is.

Persze hosszabb távon akár további előrelépés sem lenne lehetetlen az újkori racionalizált eredményesség megtartásával, hiszen a skót vagy belga bajnokság megelőzése sem lehetetlen feladat, ám annak nagy jelentősége nem lenne, hiszen az UEFA-ranglista hetedik és a 11. helye közötti országoknak járó kvóták szinte teljesen megegyeznek. A hetedik helyezett portugálok előnye ráadásul igen tetemes, az ötödik-hatodik helyek lényegesebb holland–francia versenyfutása pedig egyelőre megközelíthetetlennek tűnik a többiek számára.

képaláírás

A török labdarúgás hosszabb távú fejlődése szempontjából azonban fontos lenne a nemzetközi porondon megszerezhető UEFA-bevételek sikeresebb kiaknázása, mely jobb pályára állíthatná a klubok pénzügyi helyzetét és a nagyobb publicitással akár a szponzorok és a tv-társaságok élénkebb érdeklődését is felkeltené. Ebbe az irányba mozdíthatná a folyamatot az is, ha Törökország végre számolhatna egy Európa-bajnokság rendezésével.

Az ország ugyanis már öt alkalommal jelentkezett erre, az infrastruktúra adott is lenne a feladathoz, de a kontinens futballhatalmai eddig folyamatosan kigolyózták, többször igen furcsa módon. Főként igaz ez a gyanús körülmények között megítélt harmadik francia Eb-rendezésre, melyet UEFA-elnökként Michel Platini cseppet sem pártatlanul támogatott, de a páneurópai rendezés ötletének bedobása és elfogadása is meglepően gyorsan ment aztán végbe, amikor Törökország gyakorlatilag vetélytárs nélkül maradt volna. A 2021-es torna helyszínei közé végül Isztambul nem kandidált, hogy jobb esélyekkel induljon az ország a 2024-es kontinenstorna házigazdájának a szerepére, miután azonban egy angol–német paktum következtében München átengedte Londonnak a legutóbbi torna leglényegesebb mérkőzéseit, már biztossá vált, hogy újra a nagyhatalmak osztják le a kártyákat és két vb-rendezés után jövőre Németország is már a második Európa-bajnokságának adhat otthont.

A 2028-as és a 2032-es kontinenstorna házigazdáiról egyszerre fog dönteni az UEFA idén októberben, mivel pedig előbbire a Brit-szigetek országai pályáznak közösen (noha 1996 után most épp a 2021-es tornán is 12 meccsnek és a végső szakasznak adhattak már otthont), utóbbira pedig a stadionjaikkal sokkal rosszabbul álló, ám nagy lobbierővel bíró Olaszország, így végül a törököknek egy kompromisszumos húzásra kellett elszánniuk magukat a siker érdekében.

Ennek nem csak a hazai bázis megerősítése és a sportág iránti érdeklődés növelése lenne az elsődleges haszna, hanem a nemzetközi figyelem bevonzása, mely a szponzoroktól és a televíziós társaságoktól érkező bevételek növelését is szolgálhatná, így talán elmozdíthatná a török labdarúgást az egyhelyben való pörgéstől.