Futball a semmi közepén – 25 éve szűnt meg a Stadler FC

Mindezen történetek közül is jócskán kiemelkedik mindaz, ami 1993-ban kezdődött Kiskőrösön. A helyi együttes az NB II Keleti csoportjában serénykedett, nem is annyira rosszul, hiszen negyedik helyen állt, amikor megérkezett az igencsak jómódú juhászból lett üzletember, Stadler József, aki előbb szponzorként, majd tulajdonosként állt a csapat mögé. A nagyravágyó üzletember a következő évre alaposan megerősítette a csapatot, amely megnyerte a másodosztályú bajnokságot a Hatvan FC előtt és jogot szerzett az NB I-es indulásra, első Bács-Kiskun megyei csapatként.

Stadler álma az volt, hogy Európa-szerte ismertté tegye csapatát, ehhez pedig nem csak jó foci, de látványos stadionra is szüksége volt. Miután kikosarazta őt a kecskeméti és a kiskőrösi városvezetés is, gondolt egyet és szülőfalujába, a mindössze 3000 lelket számláló Akasztóra vitte a csapatot, ott épített egy 22 000 (!) fő befogadására képes, egyébként kora minden igényét kielégítő arénát. A létesítményben egyébként nívós étterem, szálloda és bár is üzemelt, utóbbi – különösen a győztes meccsek után – sokat segített a csapatépítésben, legalábbis a legenda szerint.

Valódi ékszerdobozt húzott fel a tulajdonos Akasztón (Fotó: magyarnarancs.hu)

A klubra amúgy is jellemző volt, hogy a magyar játékosok mellett a kelet-európai piacról próbált igazolni, így több román, valamint ukrán és egyéb posztszovjet futballista megfordult Akasztón. Az NB I-nek nem a másodosztályú bajnokságot megnyerő Tellinger Vilmossal vágott neki a csapat, hanem a román Ioan Patrascuval, neki azonban hat meccs után ajtót mutattak, miután a Stadler FC kissé beragadt a rajtnál és mindössze egyszer nyert. Az ő helyét Sándor István vette át, aki kárpátaljai magyarként jobban szót értett az oroszul, ukránul beszélő játékosokkal is (így többek között a télen érkező Igor Nicsenkóval, aki később szép karriert futott be hazánkban).

Az edzőváltás bejött, a csapat végül kilencedik helyen zárt a 16 csapatos élvonalban, ami egy újonctól elfogadható teljesítmény volt. A csapat és a klub történetének talán legfelemelőbb 90 perce ennek a szezonnak a zárómérkőzése volt, mely során a Ferencváros vendégjátékára 22 000-en (egyes források szerint 25 000-en) voltak kíváncsiak.

A második élvonalbeli szezonra nőtt az együttes elismertsége, magyar szinten is egyre jobb játékosokat tudott megszerezni, azon a nyáron érkezett például a későbbi sokszoros válogatott Dragóner Attila is, és a klub anyagi támogatásában érdekelt befektetőket is sikerült meggyőzni. Így került a szponzorok körébe a későbbi névadó Innstadt sörgyár. Nicsenko továbbra is szépen termelte a gólokat, nem is csoda, hogy a télen szerződtette őt a Ferencváros, ráadásul az idény gólkirálya lett 18 találattal, amiből nyolcat az ősszel még Akasztón szorgoskodott össze. A vendégszurkolók számára is népszerű, szinte zarándokhely volt a puszta közepére épített stadion, mindenki látni akarta a semmiből kinőtt csapat otthonát. Ezt az idényt is a kilencedik helyen zárta a Stadler FC, de ez összességében nem a fejlődés hiányát, inkább a stabilitás meglétét szimbolizálta.

Ennek különösen aztán a következő szezon fényében volt különös súlya. Stadler József tulajdonos egyre többször nézett szembe az adóhatóság vizsgálatával, amely egyre több szabálytalanságot tárt fel. Az 1996–97-es idényben a Stadler FC gyengélkedett, és ahogyan a tulajdonos, úgy a csapat felett is gyülekeztek a sötét fellegek és a rossz hírek hallatán az Innstadt is kivonult a klub támogatói közül. A helyére később érkezett az Ecker nevű vállalat, így egy darabig Ecker-Stadler FC néven működött a csapat, de a jobb játékosok szinte egymás után hagyták el a klubot, amely végül csak a Dunaferr elleni osztályozón tudta megőrizni élvonalbeli tagságát.

A Stadler FC 1996–97-es csapata (Forrás: Futballrajt 1994-2003)

A történet mélypontja egybeesik a tulajdonos személyes tragédiájával is. Miután az 1997–98-as szezonban a tulajdonos elleni büntetőeljárások miatt a csapatra kevesebb energiája, figyelme és pénze maradt, így az menthetetlenül elindult a lejtőn. Amikor 1998 tavaszán Stadler Józsefet adócsalás és egyéb gazdasági bűncselekmények vádjával börtönbüntetésre ítélték, már lehetett sejteni, hogy a csapat története a végéhez közelít, a játékosok gyakorlatilag már csak sportemberi tartásuk miatt játszották le a mérkőzéseiket, fizetség nélkül. Vélhetően azonban a pályán kívül történtek nélkül is búcsúztak volna a legjobbak mezőnyétől, miután a teljes szezonban mindössze négy győzelmet tudtak aratni 34 találkozón.

A történteknek némi emészthető ízt ad, hogy a búcsúmérkőzésen kétgólos hátrányból sikerült 3-2-re nyerni a középmezőnyhöz tartozó Haladás ellen, de a lefújás nem csak egy fájdalmas idénynek, hanem a teljes Stadler-sztorinak véget vetett. A másodosztályban már nem vállalta az indulást a klub, amely túlzás nélkül atomjaira hullott, edzők, vezetők, játékosok, háttérmunkások távoztak a szélrózsa minden irányába. Az egykori csodastadion gyakorlatilag az enyészeté lett, noha később egy ideig az agárdi illetőségű Gázszer FC, valamint a stadionja felújítása miatt albérletbe kényszerülő Dunaferr FC is rendezett ott mérkőzéseket.

A szomorú lezárás ellenére az akkori játékosok és szurkolók egy nagyszerű élményként, egy emlékezetes utazásként gondolnak vissza a Stadler FC-re, amely sok szempontból egyedülálló klub volt a magyar futball viharvert világában, amely nem csak születése körülményeit illetően, de családias, otthonos hangulatában is mást adott, mint a riválisai.

Stadler József (kockás zakóban), csapata minden hazai mérkőzésén ott volt a nézőtéren (Fotó: blikk.hu)

Stadler József végül 66 esztendős korában, 2017-ben hunyt el, miután az életéről szóló könyv dedikálásakor agyvérzést kapott. Habitusára jellemző, hogy élete utolsó szakaszában is a felemelkedésre készült, tervei voltak a stadionnal, fesztivált akart szervezni ott a Sziget mintájára. Ha ezt már nem is élhette meg, annyit biztosan elért, hogy a nevével fémjelzett csapat örökké emlékezetes epizódszereplő lesz a magyar futball egyetemes történetében.

Kiemelt kép: index.hu