Futball a világ legelszigeteltebb helyén, ahol az űrhajósok a legközelebbi szomszédok
Képzeljünk el egy olyan helyet, ahol a legközelebbi szomszédok 400 kilométerre vannak tőlünk – ráadásul a fejünk felett, a Nemzetközi Űrállomás (ISS) fedélzetén élnek. Amikor az űrhajósok elhaladnak Tristan da Cunha felett, hatszor közelebb vannak a szigetlakókhoz, mint bárki más a Földön. Ez a mindössze 275 lelket számláló, Atlanti-óceán közepén található vulkanikus sziget a világ legelszigeteltebb lakott helye, ahol a legközelebbi kikötő is egyhetes hajóútra fekszik. Itt, a civilizáció peremén azonban a futballt kísérő szenvedély ugyanolyan erős, mint a világ legnagyobb stadionjaiban. De hogyan létezhet a játék egy ennyire elszigetelt helyen?
Tristan da Cunha egyetlen települését hangzatos, már-már irodalmi hangzású név illeti: Edinburgh of the Seven Seas (magyarul A Hét Tenger Edinburgh-ja). Találó elnevezés a világ legelszigeteltebb lakott helyére, ahol az Atlanti-óceán déli részén, a semmi közepén él körülbelül 270 ember, egy mindössze 98 négyzetkilométeres vulkanikus szigeten.
Földrajzi magányukat mi sem szemlélteti drámaibban, mint egy különös tény: amikor a Nemzetközi Űrállomás (ISS) elhalad a szigetcsoport felett, a fedélzetén tartózkodó asztronauták – a maguk 400 kilométeres távolságával – hatszor közelebb vannak a tristaniakhoz, mint bármely embertársuk a Földön.
Nem véletlen, hogy a Guinness-rekordok felsorolásában a világ legelszigeteltebb lakott helyeként tartják nyilván. Méltó is erre a címre, hiszen a legközelebbi szomszéd, Szent Ilona szigete is 2430 kilométerre található, míg Dél-Afrika 2800, Brazília pedig több mint 3360 kilométerre fekszik.
A sziget a brit közigazgatáshoz tartozik, és szinte teljesen önellátó. A megélhetés alapját a háztáji burgonyaföldek és a híres Tristan-languszta halászata jelenti, de érdekes módon jelentős bevétel származik a bélyegekből is. A szigeten háziállatok – szarvasmarha, sertés és baromfi – gondoskodnak a friss húsról és tojásról, miközben a szárazföldi emlősök világa meglehetősen szegényes: nincsenek őshonos fajok, csak az évszázadokkal ezelőtt behurcolt házi egerek és patkányok élnek szabadon. Ezek a rágcsálók mára invazív fajokká váltak, és komoly természetvédelmi problémát jelentenek – különösen a fészkelő madarak tojásait és fiókáit veszélyeztetik. Ez azért is kritikus, mert a sziget madárvilága rendkívül gazdag: számos ritka, máshol nem élő faj otthona – például itt él a tristani albatrosz is, amely kizárólag ezen a szigetcsoporton költ.
A szigeten mindenki gazdálkodik, a lakosság pedig mindössze körülbelül 80 családból áll – hét vezetéknéven osztozva: Glass, Green, Hagan, Lavarello, Repetto, Rogers és Swain. A letelepedés idegenek számára tilos, ami azonban óhatatlanul is közeli rokoni kapcsolatokon alapuló házasságokat eredményez.
Az egészségügyi ellátás korlátozott: mindössze egyetlen rezidens orvos és öt ápoló gondoskodik a teljes közösségről. Komolyabb beavatkozásokat vagy súlyos eseteket kizárólag a hétnapos hajóútra lévő dél-afrikai Fokvárosban (Cape Town) tudnak kezelni. A szigetre évente csupán néhány alkalommal érkezik utánpótlást szállító hajó, a szeszélyes időjárás viszont bármikor átírhatja a menetrendet, így a külvilággal való kapcsolattartás meglehetősen bizonytalan.
Ebben a zárt világban a közösségi események különösen nagy szereppel bírnak. Az év egyik fontos napja a közös patkányvadászat, amikor a falu apraja-nagyja csapatokba szerveződve, hűséges border collie kutyáik segítségével vonul ki a földekre. A nap végén a legtöbb zsákmányt ejtő csapat jutalomban részesül – a leghosszabb patkányfarokért pedig különdíj jár.
Hasonlóan közkedvelt esemény a King’s Day (avagy Queen’s Day, az aktuális brit uralkodó nemétől függően), amikor egész napos fesztivál várja a szigetlakókat. Halászverseny, terménybemutató, közös főzés és sportesemények követik egymást, köztük egy igazi tristani sajátosság: a Football Rounders. Ez egy helyi hibrid sport, amely a labdarúgást és a baseball ősének tekinthető rounders szabályait ötvözi: a játékosok ütő használata helyett lábbal rúgják mezőnybe a labdát, majd bázisról bázisra futnak. A szabályokat úgy alakították, hogy a szigeten mindenki, nemtől és kortól függetlenül együtt játszhasson.
A futball története a szigeten
A labdarúgás magvait Henry és Rose Rogers vetették el az 1920-as években. Rose Rogers három évig élt férjével Tristanon, erről az időszakról később így írt könyvében: „a helyi legények roppantul lelkesedtek a futballért, egész évben űzték ezt a sportot…”
Az első „nemzetközi” mérkőzést 1940-ben vívták egy norvég hajó legénysége ellen, majd a második világháború idején rendszeresen került sor barátságos meccsekre a környéken állomásozó hadihajók matrózaival.
Az 1961-es vulkánkitörés azonban drasztikus változást hozott a szigetlakók életében: a teljes lakosságnak el kellett hagynia otthonát, Angliába menekítették őket. Az angliai tartózkodás alatt azonban a helyiek testközelből ismerkedtek meg az igazi labdarúgással, sőt sokan egy életre Southampton-szurkolóvá váltak. Bár a hazatérés utáni években a játék háttérbe szorult a túlélésért folytatott küzdelem mögött, az igazán nagy fordulatot a 2000-es évek hozták el, amikor a brit katonai tévécsatorna (BFBS) megjelent a szigeten. A képernyőkön keresztül ekkor már az új generáció számára is elérhetővé vált a Premier League, ami inspirálta a helyi bajnokság elindítását.
Ebben az újjáéledésben Leon Glass megkerülhetetlen szerepet játszott, és személye ma már egyet jelent a helyi futballal. Nemcsak játékosként, hanem edzőként, szervezőként, pályakarbantartóként és mezbeszerzőként is ő tartja életben a sportágat. 2002-ben, amikor még alig volt foci a szigeten, ő alapította meg az egyesületet, és azóta is fáradhatatlanul dolgozik azon, hogy a fiatalabb generációk is minél inkább megszeressék a játékot. „A futball nemcsak kikapcsolódás itt, inkább olyan, mint egy kötőanyag, ami összefogja a közösséget” – mondja az AsianOceanianfootball.com interjújában.
A játék egyik legnagyobb nehézsége maga a terep és a genetika. Mivel a szigetlakók több mint fele küzd öröklött asztmával, a meredek, hepehupás talajon való mozgás korlátozott tüdőkapacitással igazi embert próbáló feladat.
„A pálya annyira lejt, hogy keresztben, a legtökéletesebb sík pontján lehet csak játszani” – mesélik a helyiek. Nem ritka, hogy a labda önálló életet él, és ide-oda pattog a hegyoldalban, mint egy flippergolyó, sőt egy-egy rosszul sikerült felszabadítás után az sem ritka, hogy az Atlanti-óceánból kell kihalászni. Ezen a sajátos pályán születtek a sziget legemlékezetesebb eredményei.
A tristaniak máig büszkén mesélik legfényesebb győzelmüket, amikor néhány éve egy dél-afrikai építőbrigád kihívta őket egy utolsó meccsre, azzal a feltétellel, hogy a tristaniak kockáztassák a frissen elnyert trófeájukat. A válasz egy elsöprő, 14–2-es győzelem volt, a trófea pedig maradt. De persze a vereségből sem csinálnak nagy ügyet – talán a legnagyobb visszhangot az keltette, amikor a szigetet ellátó dél-afrikai MV Edinburgh teherhajó legénysége 10–6-ra győzte le a helyieket.
A tristani futball az elszigeteltség miatt természetesen nem mentes a nehézségektől. A kevés lakos miatt a játékoskeret véges, így teljes, 11 fős csapatokat ritkán tudnak kiállítani. „Nehéz lenne egy komplett nagypályás csapatot összeszedni, ezért általában csak öt az öt ellen játszunk. Két állandó rivális működik a szigeten: a kormányzatiak és a halgyáriak” – magyarázza Glass.
A sziget futballéletének ünnepi csúcspontja az évente megrendezett Table Bay Marine Cup, ahol a kormányhivatal dolgozói csapnak össze a halgyári munkásokkal. Az utóbbi évek egyik legemlékezetesebb döntőjében 2–1-es szoros eredmény született – de úgy tartják, hogy mindenki nyertes, aki pályára lép.
Kis sziget nagy álmokkal
Az elszigeteltség és az ellenfelek hiánya a fejlődés legnagyobb gátja. „Egy évben maximum hat meccsig jutunk el, de ennél jóval többet szeretnénk” – mondja Glass. A földrajzi elszigeteltség és a logisztika gyakorlatilag ellehetetleníti, hogy a csapat nemzetközi porondon szerepeljen. Mivel a szigetnek nincs repülőtere, a külvilág csak vízi úton érhető el: a legközelebbi szomszéd, Szent Ilona 2430 kilométerre, a dél-afrikai Fokváros pedig 2800 kilométerre fekszik. „Az egész csapatot csak hajóval lehetne eljuttatni Dél-Afrikába, ahonnan még tovább kellene utazni más szigetekre. Ez túl költséges és túlságosan bonyolult” – mondja Glass.
A következő nagy céljuk pedig az, hogy egyszer valódi, hivatalos tétmérkőzésen pályára léphessenek egy másik sziget ellen. 2012 környékén majdnem összejött a történelmi meccs: meghívást kaptak Spanyolországba egy mallorcai kispályás tornára, de a ritka hajójáratok, a több mint 10 000 kilométeres távolság és a szűkös anyagi források miatt a túra végül meghiúsult. Néhány évvel azelőtt pedig hasonló okokból utasították vissza a Dél-Amerikai Új Szövetségek Testületének (CSANF) felkérését is.
„Nagyon szeretnénk egyszer más szigetek ellen pályára lépni. Hallottunk pletykákat, hogy egyszer 9–0-ra kikaptunk Szent Ilonától, de ez nem igaz. Még sosem volt rá lehetőségünk, hogy velük vagy más sziget csapatával játsszunk” – szögezi le Glass.
A legnagyobb álmuk eljutni a Szigetjátékokra. Ez a kétévente megrendezett esemény a kis szigetek saját olimpiája, ahol 24 tagállam versenyez számos sportágban. A tristaniak számára a részvétel jelentené az igazi áttörést: a lehetőséget, hogy végre hivatalos mérkőzésen léphessenek pályára egy másik válogatott ellen…
Borítókép: Robert Michael Poole/Telegraph
Ha első kézből szeretnél értesülni a legfrissebb futballhírekről, látogass el a Goal.com Magyarország weboldalára, ahol rengeteg exkluzív tartalom vár rád!
Szerző
