Futball életre-halálra – Sérülés (filmkritika)
A futball nem csupán egy sport, a futball a minden, a futball az élet – és a futball a halál is. Szó szerint. Peter Landesman 2015-ös, igaz történet alapján készült filmje alapjaiban rengeti meg az amerikai futballba vetett hitet s magát az NFL-t, az amerikai szórakoztatóipar egyik legcsillogóbb termékét is.
Az persze mindig is köztudott volt, hogy ez egy durva sport, ahol a kéz- és lábtörés szóra sem érdemes katonadolog, az eszméletvesztés hétköznapi jelenség, és egyáltalán:
sérülés nélkül megúszni egy NFL szezont felér egy kisebb csodával.
Filmünk azonban nem a múlékony, klasszikus sportsérülésekről szól, a magyar fordítás ezért (is) kifejezetten szerencsétlen. A mű eredeti címe ugyanis Concussion (jelentése: agyrázkódás), ami sokkal kifejezőbb, tartalmi és művészi szempontból egyaránt. És ezen a ponton rögvest két külön síkot követel magának a recenziónk is. Peter Landesman filmje ugyanis kendőzetlenül és elementáris erővel, naturális eszköztárral és kíméletlen őszinteséggel mutat be egy sokkoló drámát a rögvalóságból; ugyanakkor a rendező dokumentarista igényessége egyszerűen nem összeegyeztethető saját játékfilmes keretrendszerének helyenként bugyuta és teljesen komolytalan mellékvágányaival.
A film főhőse Dr. Bennet Omalu (Will Smith) törvényszéki patológus. A nigériai származású Omalu sokdiplomás, mélyen vallásos, feddhetetlen erkölcsű és briliáns elméjű orvos, aki sajátos módszerekkel dolgozik. Boncolás előtt kedvesen kérleli a „pácienseit”, hogy segítsék őt rávezetni elhalálozásuk tényleges okára, aztán felveszi a maszkot, az arcvédő plexit és a fejhallgatót, majd dallamos zeneszó kíséretében szikét ragad.
Amikor 2002 őszén Mike Webster (David Morse), a Pittsburgh Steelers ikonikus centere kerül a kése alá, Omalu gyanút fog, hogy a hivatalosan szívroham következtében elhunyt korábbi élsportoló valójában egy azonosítatlan betegség áldozata lehetett. Webster a leletei szerint elvileg egy teljesen egészséges 50 éves férfi volt, az agyi CT sem mutatott kóros elváltozást, ugyanakkor súlyos tüneteket pordukált: depressziós volt, agresszív, ön- és közveszélyes, képtelen volt uralkodni a hangulatingadozásain, miközben hangokat is hallott. Omalu a saját költségén vizsgálta meg az agyát, ekkor fedezte fel az érzelmi, kognitív és memóriafunkciókért felelős tau fehérje abnormális változatát, amely a futballpályán történt 100 G-s erősségű ütközések következtében alakult ki Websternél, és minden tünetére azonnali magyarázatul szolgált. Omalu a krónikus traumás enkefalopátia (CTE) nevet adta a betegségnek. Főnöke és patrónusa, Cyril Wecht (Albert Brooks), Steven DeKosky (Eddie Marsan) elismert neurológus professzor és Julian Bailes (Alec Baldwin), a Steelers korábbi csapatorvosa segítségével sikeresen publikálta is a felfedezését. Józan paraszti ésszel is könnyedén levonható következtetése szerint az amerikai futball egy halálos sportág, amiről nem lehet tovább hallgatni.
A szélsőségesen naiv és jóhiszemű orvos beleállt az ügybe, és mivel további volt NFL játékosok haltak meg kísértetiesen hasonló körülmények között és egészen fiatalon, a liga sem söpörhette csak úgy szőnyeg alá a dolgot. Omalu küldetése azonban két okból is a veszett fejsze nyelének tűnt. A burjánzó vadkapitalizmus farkastörvényei között az ő igazsága eleve kudarcra volt ítélve, hiszen maroknyi szövetségesével egy többmilliárdos iparág kapzsi és mindenre elszánt képviselőivel állt szemben, ráadásul egy védtelen afrikai bevándorlóként tette mindezt. Másrészt hiába definiálta a kórismét, a CTE diagnózisa kizárólag a beteg halála és egy (akkoriban) 20 000 dollárt kóstáló vizsgálat után állapítható meg teljes bizonyossággal, így nem állt rendelkezésére kellő számú precedens. A ligának ezért roppant egyszerű dolga volt: rendeztek egy sajtónyilvános meghallgatást, ahol a tudományos igazságnak csak formálisan osztottak lapot, Omalut színpadra se engedték, hogy a nap végén a lefizetett nevesincs orvosszakértők kimondhassák, nincs itt semmi látnivaló: a futball semmilyen lehetséges módon nem hozható összefüggésbe az agysérülések különböző variációval.
Omalu legsötétebb rémálmaiban sem gondolta volna, miket kell megélnie a küzdelme során. Folyamatosan fenyegetik, zaklatják és megfigyelik. Wecht ellen szövetségi eljárás indul, az FBI emberei távolítják el az irodájából, hősünk persze azonnal menne is utána, de figyelmeztetik, bármikor kitoloncolhatják, ha munka nélkül marad. Amikor a felesége elvetél, úgy dönt, feladja szélmalomharcát és Kaliforniába költöznek. Évekkel később aztán egyszer csak megcsörren a telefonja, és Bailes közli vele, hogy egy újabb exfutballista lett öngyilkos, aki hátrahagyott egy üzenetet, amiben beismerte, hogy Omalunak igaza volt, és felajánlotta az agyát további kutatásokra. A dolog pikantériája, hogy az újabb áldozat az a Dave Duerson volt, aki a legvehemensebben tagadta Omalu tézisét, és az ominózus bizottsági meghallgatás után azt ordította az arcába, hogy „menjen vissza Afrikába”. Duerson azonban halálában az NFL lelkes prókátorából a patológus legnagyobb segítőjévé lett, ugyanis ő volt az ötödik, akinél bizonyíthatóvá vált a futball és a CTE közötti ok-okozati összefüggés, ami hivatalosan is lehetővé tette, hogy Omalu ügye végre napirendre kerüljön.
A következmények sem maradtak el, 2011-ben több mint 5000 visszavonult játékos perelte be a ligát az agyrázkódás veszélyeinek eltitkolása miatt. Az NFL végül a keresetet benyújtó volt játékosok (és a hozzátartozóik) több, mint 90 százalékával kiegyezett – azzal a feltétellel, hogy nem kell nyilvánosságra hoznia, hogy mit és mióta tudott az agyrázkódás focistákra gyakorolt hatásairól – és összesen 765 millió dollár kártérítést fizetett. A liga által megbízott kockázatelemzők kimutatták, hogy a profi játékosok 28 százalékánál jelentkeznek súlyos kognitív zavarok, beleértve a CTE-t is, vagyis az amerikai futballisták több mint negyede a saját sportága áldozata lesz, előbb vagy utóbb.
Omalu igazsága végül majd tíz évvel a felfedezése után tört magának utat. Egy zsíros washingtoni munkával is megkínálták, de ő inkább maradt a kaliforniai kisváros, Lodi túlképzett halottkémje. A mai napig a napfényes államban él, a UCD Egyetemen tanít és 2015 óta amerikai állampolgár.
A film sok szempontból nagyszerű, hiszen a történet, amit feldolgoz, önmagában fontossá és megkerülhetetlenné teszi. Omalu személyisége, forradalmi felfedezése, az NFL-lel szemben folytatott Dávid és Góliát harca külön-külön is figyelemre méltó, egymásról leválasztva is eladható sztori lehetne. Will Smith kiválóan játszotta a rá egyébként cseppet sem hasonlító Omalut, már az akcentusáért megérdemelte a Golden Globe-jelölést. Davis Morse rövid, de annál nagyobb kihívással járó mellékszerepében sziporkázott, Alec Baldwin is hozta a tőle megszokott magas szintet, Albert Brooks szintúgy.
Annak is volt egy diszkrét bája, hogy Omalunak eredetileg fogalma sem volt a játékról magáról, vagy hogy ki volt Mike Webster – mégis tudományos alapossággal ásta bele magát a sportágba és szakértőket megszégyenítő elemzéseket készített a játék fizikai oldaláról.
De vannak olyan gyermekbetegségei a filmnek, ami mellett nem mehetünk el szó nélkül. Egyrészt a főhős szélsőséges jóhiszeműsége és az amerikai álomba vetett feltétlen hite túlontúl elnagyolt és életszerűtlen, ráadásul akarva-akaratlanul is aláássa a zseniális képességű patológus tekintélyét, és sokkal esendőbbnek és oktondibbnak láttatja, mint amilyen valójában. Mert legyen valaki bármilyen jószándékú és önzetlen, s tűzze zászlajára a legnemesebb célt, egészséges önbizalom és kellő kurázsi nélkül nem száll ringbe a nagytőke vérfarkasaival szemben, és nem néz értetlen-ártatlan boci szemekkel, amikor azok sűrű vicsorgások után a védtelen húsába harapnak. A szerelmi szál tálalása is nonszensz, már önmagában az, hogy a doki egy pap kérésére fogadja be a házába a Ghánából érkezett fedél nélküli Premát (Gugu Mbatha-Raw); az pedig nehezen hihető, hogy a munkájának élő, a párkapcsolatokat tudatosan kerülő férfi, aki müzli helyett mikroszkópot tart a konyhaasztalán, zokszó nélkül veszi tudomásul, hogy a nő „engedély nélkül” rendezi át a terepet, mindennek új helyet talál, és meccset néz a nappaliban, miközben ő dolgozna. Aztán persze csakhamar lánykérésbe torkoll a dolog, ami fájóan közhelyes – ráadásul az életben nem is így ismerkedtek meg. Prema karaktere egyébként nem túl hangsúlyos, ami azért is szerencsés, mert a színészek között messze Gugu Mbatha-Raw-é a leggyengébb alakítás, a kettejük teljesen életszerűtlen dialógusai pedig a film abszolút mélypontjai. Omalu görcsösen ragaszkodik a sosem volt, Afrikából elképzelt rózsaszín amerikai mesevilághoz, a nő pedig önmagát duplazárójelbe téve odaadóan bólogat hozzá; miközben körülöttük minden feslett és tisztátalan – és még utaznak is rájuk.
A mozi első fele remekül működik, Landesman műfajkoktéljában szépen elegyedik az életrajzi dráma és a pszicho thriller, a tudományos magaslatnak pedig iszonyúan jól áll Dr. Omalu lélektani mélysége és szuperhumánus karaktere; de ahogy kinyílik a konfliktus a film görcsös és klisés lesz – és egyre erőtlenebb. A legnagyobb probléma az, hogy miközben a CTE ügye kikerül a fókuszból, Omalu személyes sorsának a bemutatása vakvágányra fut. A rendező úgy akarja érzékeltetni a főhős idegenségét, számkivetettségét és reménytelen kiszolgáltatottságát, hogy közben Omalu mindvégig ragaszkodik az amerikai álomhoz, amiért az ígéret földjére jött. Megbecsülést érdemelne, ehelyett ütik-vágják, de az ő hite hajlíthatatlan. Ilyen nincs!
Mindezek ellenére a Sérülés tartalmilag egy irtózatosan erős film, amelyet a témája simán elvisz a hátán és első nézésre garantáltan lesokkolja a nézőjét, második nekifutásra azonban már közel sem tűnik annyira jónak, ugyanis a történet előzetes ismeretében számos gyengesége kidomborodik, ami miatt művészi értelemben már jóval kevésbé méltányolható.
A végén azonban nagyot ment Landesman, a záró akkord magáért beszél és hűségesküt tesz Omalu harca mellett. Az utolsó jelenetben a főhős leparkol egy futballpálya mellett, kiszáll az autójából és aggódó tekintettel figyeli a futballozó gyerekeket. Az utolsó képkockán két ifjú játékos fejjel repül egymás felé megállíthatatlanul, de mielőtt csattanának, snitt. Így a film legfőbb üzenetével és annak vérfagyasztó dilemmájával búcsúzik a rendező: vajon ezután hány szülő mondja a profi karrierről álmodozó gyerekének, hogy soha többet nem futballozhat?
Kiemelt kép: Atlaspix / Alamy Stock Photo
Szerző
