Futballozott az FC Barcelona és a Real Madrid ellen is – interjú Limperger Zsolttal

– Nagyon imádták egykor a Fradi-szurkolók, érezhette is a túláradó szeretetet, de miből fakadhatott, hogy ennyire kedvelik?

– Valóban éreztem, elsősorban persze az első ferencvárosi korszakomban, amikor 1987-ben sztenderden bekerültem az első csapatba. Az első etapban négy évet játszottam a Fradi-felnőttben, felejthetetlen időszak volt, bár nem szokásom a múltba révedni, sokkal inkább szeretek előretekinteni.

– A következő néhány percben viszont némi nosztalgiázásra kapacitálnánk, ha nem baj. Szóval, mit gondol, miért válhatott emblematikus alakká az Üllői úton?

– Talán mert fiatal voltam, 19 évesen állandó csapattag, a saját utánpótlásból érkeztem, még ha három évvel korábban kerültem is csak oda.

De saját nevelésként kezeltek, azokat pedig mindig sokkal inkább megkedvelik, pláne, ha a teljesítmény is megfelelő.

Nyilván más világ volt az, csupa magyar játékossal, számos saját neveléssel. És talán még egy adalék, ami hozzájárulhatott ahhoz, hogy kedveljenek: 1987 előtt mindig a középpályán vagy elöl játszottam, a „neveltetésemből” fakadt, hogy szemben az akkori szokásokkal, amikor egy védő rendszerint egyből előrevágta a labdát, én levettem, és megjátszottam. Amúgy is építkezni szerettem, és nem rombolni, habár elég határozottan futballoztam, kellő keménységgel. Amikor 1996-ban visszatértem egy időre a Ferencvárosba, a súlyos sérüléseim miatt sajnos nem voltam már olyan állapotban, hogy igazán segíteni tudjak. De akkor sem utáltak meg…

– 16 éves sem volt, amikor Veszprémből a fővárosba csalta a Ferencváros, ámbár korábban is próbálkozott már önt megszerezni, ugye?

– Igen, egy évvel azelőtt. Vincze Géza, aki 1984-ben az első csapat trénereként olyan mértékű fiatalításba fogott, hogy kis híján kiesett a Fradi, és a beugró Sárosi Laci bácsinak kellett megmenteni az együttest, elutazott hozzánk Pápára, beszélt a szüleimmel, de akkor ők még érthetően nem akartak elengedni. Veszprém viszont közel volt, oda eligazolhattam. De nem mondott le rólam Vincze, és amikor a felnőttcsapat edzője lett, újra megkeresett. Akkor már sikerrel járt. Apámnak egy kérése volt, hogy ne az ifibe, hanem a juniorok közé kerüljek. Így is történt, 18 éves, majdhogynem felnőtt futballisták közt acélosodtam Mucha József irányításával, sokat fejlődtem abban az egy-két évben.

Az már valóban az első csapat kapuja volt, erős bajnokság, a nagyok közül is visszajátszottak a sérülésből visszatérők, ma is hasznos volna egy ilyen liga.

– Nem lehetett azért olyan egyszerű pápai gyerekként ennyire fiatalon, egyedül boldogulni a fővárosban…

– Az első félévben nappali tagozatos iskolába jártam, ám mert azt követően szerződést kaptam a Fraditól, estin folytattam a Szent Istvánban. Nehézséget nem a nyüzsgő főváros jelentett, hanem hogy addig azért a szüleimmel éltem, leszámítva az egy veszprémi kollégiumi évet. Mondjuk ott kezdtem már hozzászokni az önállósághoz, az viszont segített, hogy az első évemet Budapesten a nővéremnél töltöttem. Aztán az első szerződésem aláírásával kaptam a klubtól egy Ibusz-lakást. Nem örökbe, használatra. Egy kis, egyszobásat, de 16-17 évesen megfelelt.

– Tiniként, „saját” lakásban, egyedül, Budapesten, el lehet ám tévedni. Nem fenyegette soha ez a veszély?

– Nem igazán. Délelőtt edzettünk, aztán elfogyasztottam a közös ebédet a Fradi edzőközpontjában, hazamentem, tanulnom kellett, nem is tudom, mi egyebet csináltam akkoriban. Eljártunk persze szórakozni, de csak a meccsek után, és inkább azt követően, hogy bekerültem a felnőttek közé.

Forrás: magyarfutball.hu

– Ma már talán elárulható, hogy abban a bizonyos első szerződésben mekkora összeg szerepelt fizetésként?

– 4500 forint. Hogy az mennyit ért akkor? 100 000 forintba került körülbelül egy új Zsiguli. Aztán 1987-ben, majd 19 éves koromban már komoly fizetést kaptam, de mielőtt megkérdezi, tényleg nem emlékszem, mennyit. Arra igen, hogy kevéssel utána 40-50 000 forintért megvettem az első használt Zsigulim.

– Akkor, az 1987–1988-as szezontól került be sztenderden az első csapatba. 19 évesen a Fradi védelmében játszani nem lehetett kis feladat. Érezte ennek a terhét?

– Nem igazán. Ahogy említettem, korábban középpályást játszottam, sőt Rákosi Gyuszi bácsi visszavont centerben is kipróbált, de a beállós, Strausz Laci súlyosan megsérült, és miután többeket castingoltak a szerepkörre, én ragadtam ott. Dalnoki Jenő ötlete volt, azelőtt soha életemben nem játszottam beállóst. Mégis megszerettem, mert minden előttem zajlott. A középpályán vagy csatárposzton mindig hátrafelé kellett tekintgetnem, itt végre nem, és hamar átláttam, hogy lehet ebben a szerepben építkezni. A már említett, a posztot tekintve talán szokatlan játékstílusom meg úgy látszik, sokaknak tetszett.

– Mennyire tetszene sokaknak egy olyan fiatal védősor, mint az 1987–1988-as ferencvárosi! Manapság persze elképzelhetetlen, hogy egy 19 éves futballista legyen kezdő a védelem közepén a Fradiban, hát még egy olyan védősor, amelyikben a jobbhátvéd 22, a centerhalf és a beállós 21, illetve 19, a balhátvéd pedig ugyancsak 22. Ez volt a Simon, Pintér, Limperger, Keller négyes.

– Az biztos, hogy ma már nem nagyon állhat össze hasonlóan fiatal védelem. A támadókat előbb vetik be fiatalon, mert abban nincs akkora rizikó. Ha hátul rontasz, az végzetes, elöl javíthatsz. A mai rendkívül éles versenyhelyzetben nem fér bele, hogy hátul rontson egy fiatal, bár van azért példa arra, hogy tizenévesen játszik valaki a védelemben, ahhoz persze nagyon jónak kell lenni. A posztja az előnye a Fradiban ifjabb Lisztes Krisztiánnak is, és még így is nagyon nehéz a dolga, de örülök, hogy neki 18 évesen sikerül odaférni. Ami a mi egykori csapatunkat illeti, Pinyő és Keller Józsi addigra már lehúzott néhány szezont az első csapatban, az a bizonyos fiatalítás, ami majdnem a Fradi kiesésébe került, addigra beérett. Mindenki erősödött fejben és fizikailag is, és elkezdtük felvenni másokkal a versenyt.

– Az önnél csak két évvel idősebb, de már jelentős NB I-es tapasztalattal bíró Pintér Attila mellett, előtt játszott. Ő azért nyújtott egyfajta biztonságot?

– Jól kiegészítettük egymást. Attila mindkét lábbal kiválóan rúgott, remekül fejelt, erős volt a párharcokban, mindent elsöprő győzni akarás jellemezte, a sebessége hagyott maga után kívánnivalót, de mindenkinek megvan az erőssége és a hiányossága, mi pedig tényleg jól kiegészítettük egymást.

– Ami a győzelmi vágyat illeti, az mintha a jobbján játszó Fradi-ikonban is meglett volna…

– Ha Attilánál említettem a győzni akarást, Simire vonatkozóan háromszor meg kell szorozni. Az edzéseken, minden egyes kis játékban elképesztő tűz hajtotta, egymás közt is élet-halál meccseket vívtunk. És mennyire más értelmet nyer esetében ez a kifejezés… A válogatottban egy szobában voltunk, előfordult, hogy négy hetet egyben, amikor Indiában vettünk részt tornán és edzőtáborban. Az az érdekes, hogy civilben rendkívül nyugodt, kiegyensúlyozott ember volt, épp az ellenkezője a pályán a győzelemért törni-zúzni képes Simon Tibinek. Ma is felfoghatatlan, hogy nincs már köztünk.

– Kérdés, ma kapna-e esélyt Simon Tibor arra, hogy Fradi-legendává válhasson? Mert nemhogy nem a kilencedik kerületből, de még csak nem is Pápáról valók a zöld-fehér futballisták.

– De ez világjelenség, hozzá kell szoknunk. A nagy nyugati bajnokságokban is hasonló a helyzet.

– Az egyik legnagyobb ligában ki is próbálhatta magát, de az, hogy épp a Fradi 1992-es bajnoki címe előtt igazolt Spanyolországba, emésztette egy darabig?

– Két ezüstérmet gyűjtöttünk be előtte, meg egy kupagyőzelmet Diósgyőrben a Vác ellen, szóval igen, frusztrált, hogy nem velem lettünk bajnokok. A Real Burgos megkeresését a spanyol élvonalból nem lehetett azonban visszamondani, pláne, hogy azt gondoltam, vezethet onnan tovább is az út.

– Csak hát a sajnálatos sérülések…

– Hát, igen… Az első két burgosi évemben csak akkor nem játszottam, ha megsérültem. Az első spanyolországi sérülésem még nem okozott olyan egetverő problémát, a bokaműtétem miatti három hónapos kihagyásom nem számított vészesnek. A második szezon végi kiesést követően kerestek az élvonalból, de nem sokkal nagyobb klubtól, mint a Burgos, így maradtam. A második vonalban is jól ment a játék, az első félévben rúgtam vagy nyolc gólt középpályásként, sajnos azonban elkezdődtek az Achilles-ín-problémáim. Jó, ha heti kettőt tudtam edzeni, mert a meccsek után három napig nem bírtam lábra állni. De az első félév után megkeresett az élvonalbeli Celta Vigo, amelynek a sérülésemmel együtt is kellettem. Csakhogy amíg Burgosban elfogadták, hogy kevesebbet tréningezem azért, hogy hétvégente segíteni tudjam a csapatot, Vigóban nem. Ott egész héten edzenem kellett, pláne egy olyan rangadó előtt, mint a Deportivo elleni. Az abban a régióban a Fradi–Újpest. Akkor az ráadásul egy bivalyerős Deportivo volt, Bebetóval, Mauro Silvával, Donatóval. Utólag már tudom, meg kellett volna műteni még időben a lábam, vagy alaposan pihentetni, én azonban játszani akartam. Szóval a Depor ellen én is kifutottam a gyepre, negyedórával a kezdés után azonban elszakadt az Achilles-ínam. Onnan pedig elindult a kálváriám.

Miután elkezdtem a rehabot, másodszor is elszakadt, az eredetileg hat-nyolc hónaposra tervezett kényszerpihenő másfél évre duzzadt. Közben a lábam elfertőződött, fennállt a veszélye, hogy abba kell hagynom a futballt, zűrös idők voltak. Elment az erőm, a dinamikám, sajnos a sebességem és a ruganyosságom később sem tért már vissza.

Forrás: www.yojugueenelcelta.com

– Azt viszont kevés magyar labdarúgó mondhatja el magáról, hogy az FC Barcelona és a Real Madrid ellen futballozott.

– Spanyolországban lettem Real Madrid-szurkoló. Mindkét óriás ellen játszhattam, de amikor a Real elleni meccs előestéjén kisétáltunk a városba, nagyon megfogott annak hangulata, inkább, mint a barcelonai, és a Bernabéu is sokkal inkább rabul ejtett. A Camp Nou nyitottabb volt, a Bernabéu zártabb, frenetikus hangulattal. A második szezonomban úgy mentünk oda a második fordulóban, hogy a nyitómeccsen aratott 4–0-s győzelmünknek hála jobban álltunk, mint a Barcelonában vereséget szenvedő blancók, de rúgtak egy hármast, úgyhogy hamar helyre tettek bennünket. Az első idényben a Király-kupában is összeakadtunk velük, akkor rúgták le a bokámat… 

– Ennél kellemesebb élmény lehetett abból az évadból az akkor BL-győzelemig menetelő, Ronald Koemannal, Michael Laudruppal, Hriszto Sztoicskovval felálló, Johan Cruyff-féle Barca elleni 2–2.

– Az a társaság kezdte el azt a futballt, amit Guardiola aztán továbbfejlesztett. Cruyff rakta le a tiki-taka alapjait. Elképesztő csapat volt az, a Camp Nouban az volt a kérdés, hármat, négyet vagy ötöt kapsz-e, az első idényem végén abszolút catenacciót bemutatva mégis kihúztuk 1–1-gyel. Előtte a hazai bajnokin pedig 2–2-re végeztünk, szóval nem kellett szégyenkeznünk. Nagy futómennyiséggel igyekeztünk kompenzálni a tudásfölényüket, meg némi csibészséggel: napokig nem locsolták a pályánkat, nem is hengerelték le, aztán a meccs előtt mégis fellocsolták, hogy mélyebb legyen a talaj.

– Sztoicskovot a burgosi, 2–2-es a meccsen a 34. percben kiállították. Csak nem ön húzta fel?

– Nem. Szövegelésért küldték le, összeveszett a bíróval. Meglepő, ugye? Az esetből nagyobb botrány kerekedett amúgy, mert megvádolta a játékvezetőt, hogy ittasan vezeti a meccset. Azt akarta, hogy megszondáztassák.

Forrás: Burgospedia

– Ismerős sztori nekünk, az NB I-en felnövő, valami hasonlót egykor megélő magyar futballkedvelőknek… Hanem a Kanári-szigeteken dolgozó Kemenes Szabolcs nyilatkozta azt a minap a 24.hu-n, a spanyoloknak van egy nagyon erős nemzeti futballfilozófiájuk, ami jelentősen a labdatartáson alapszik, valamint a középpályásképzésen, mert a középpályásból csinálhatsz védőt meg csatárt is. Az 1990-es években is jellemző volt már ez a felfogás?

– Akkor kezdődött, Cruyff Barcelonájával. Az Ajaxnál is megvalósította, de Barcelonában teljesedett ki Cruyff futballja. A spanyol élvonal többi csapataira egyáltalán nem volt ez a játék jellemző. Kiváló együttesek szerepeltek akkor is a ligában, már akkor két-három érintéssel játszottak, gyorsan, de éppen ettől másképp, mint a Barca. Addig, illetve más meccseken lüktetett a játék, ezt a Barca megölte azzal, hogy folyton birtokolta a labdát. Ha elveszítette, igyekezett egyből visszaszerezni, többnyire sikerrel, és ha nem, akkor is lefaultolta az ellenfelet, nem hagyott esélyt a másiknak az építkezésre. Már akkoriban 80 százalékos labdabirtoklást produkált.

– Kemenes Szabolcs szerint a sok különböző játékfelfogás közül a labdát tartó spanyol stílus lenne a leginkább nekünk való. Egyetért?

– Nálam ez egy kényes téma, mert én is ezt a játékmódot képviselem, a labdatartásra alapuló futballt igyekeztem Érden edzősködve meghonosítani, de rendre megkaptam, hogy unalmas. Attól még, hogy 70 százalékban nálad a labda, nem biztos, hogy nyersz, és ha nem társul eredményességgel, megjelennek a hangoskodók, a kritikus vélemények. Amit persze el kell fogadni, csak itthon emiatt ezt nem olyan egyszerű megvalósítani. A spanyoloknak annyival könnyebb a helyzetük, hogy a gyerekek ebbe születnek bele, a labdatartást tanítják nekik kiskoruktól. Ott erre esküdnek, és akkor sem változtatnak rajta, ha egy ideig nincs eredmény. Mert ez az identitásuk. Jó régen elindultak egy úton, amelyről nem térnek le.

Mi rendre megpróbálunk valamit, aztán ha becsúszik egy-két vereség, mindjárt módosítunk, valami mást keresünk. Így azért nehéz előrejutni. A mai válogatott mixeli a kontrafutballt és a labdatartást, bár inkább az előbbi a sajátja, de sikeres vele.

Játékosok is kellenek persze hozzá, de úgy fest, ez most idehaza az irányadó, mert néztem a minap az U17-esek válogatott meccsét a bosnyákok ellen, ők is a háromvédős rendszerben, egy csatárral, mögötte két támadóval futballoztak, hasonlóan, mint Rossi csapata. És bizony lehet ez a megoldás, képviselje ezt akkor mindegyik korosztály az U15-ös válogatottól az U21-ig, csak legyen egységes koncepció. És nem ártana persze kitartani amellett, amit eltervezünk.

A fotó forrása: Magyar Nemzet

– Januárban lett az Érd U19-es csapatának az edzője, korábban kilenc éven át dirigálta a város felnőttcsapatát. Nem hiányzik?

– Egyelőre nem. Az utolsó egy-két évem nagyon nehéz volt, épp amiatt, amit képviselek. Az anyagi források megszűntével, a játékosok eligazolásával aztán romlásnak indult a helyi futball, noha addig mindig az első háromban voltunk a harmadosztályban. Szóval egyelőre nem vágyom vissza, de ha olyan lehetőség adódna, amelyikről úgy vélem, perspektivikus, kínál esélyt a feljebb lépésre, amelyiknél konkrétan ez a cél, hogy feljebb lépj, elgondolkodnék. Az lenne a legjobb, ha ez Érden valósulhatna meg.

Fotó: Mirkó István