Futballünnepre várva – Lehet-e Katar a boldogság oázisa?

Ahogyan arról Walter Benjamin, német filozófus, irodalomkritikus A történelem fogalmáról című írásában beszámol, 1789 júliusában különös dolgok történtek Párizs utcáin. A francia forradalom egyik forró estéjén a főváros toronyórái furcsa károkat szenvedtek. Az éjszaka folyamán egymástól elkülönülve, több csoport is célba vette a párizsi toronyórákat és azokra lövéseket adott le. Egy szemtanú így írt az eseményről: „(ils) tiraient sur les cadrans pour arrêter le jour”. Meghúzták a ravaszt, hogy megállítsák, felfüggesszék, „lecsukják” (arrêt-arrest) a napot.

A forradalmárok sikerrel jártak, hiszen az új időszámítás (egyik) hivatalos kezdőnapjaként vonult be a történelembe a toronyórák lövésének napja. A forradalmárok sortüze még szimbolikusan, a forradalmi naptár bevezetése már „hivatalosan” is szétrobbantotta az idő domináns konceptualizálását. A naptár „nem úgy számolja az időt, mint az óra”, írta Benjamin. Ünnepek és emléknapok formájában az a bizonyos nap újra és újra visszatér. Az a nap, amikor a francia forradalom elutasította az idő lapos és lineáris haladását. A kizökkent idő a labdarúgásban ennél sűrűbb vendég.

A domináns fogalom elleni „sortűz” a négy évente megrendezésre kerülő torna. Egy idény naptárát a klubfutball határozza meg. Mi sem mutatja jobban ezt a dominanciát, mint a válogatott szüneteket (már maga a szünet kifejezés is sokatmondó) övező, egyre szélesebb körben megmutatkozó közöny, ellenségesség.

A válogatottak játéknapjai olyanok, mint púp a háton. Csak meg ne sérüljön kedvenc játékosunk! Minek utaznak több ezer kilométert „haza”, amikor a hétvégén már fontos bajnokit kell játszani „itthon”? A nagy válogatott tornák az idő előrehaladtával egyre inkább a forradalmi naptár szerepét kezdték betölteni. Megszakítják a mindennapi idő lineáris folyását. Különösen igaz ez akkor, amikor a klubfutball szóösszetételhez már elválaszthatatlanul hozzánőtt az üzlet is. Klubfutballbiznisz-naptárról beszélünk, ahol a labdarúgás, a játék már csak egy „megkésett gondolat” marad. Jonathan Wilson nem olyan régen így írt erről:

„mert a probléma az, hogy többé már senki sem tekint úgy a futballra, mint sportra. Üzlet, szórakoztatótermék, tartalom (content). Néhány klub egy Törtetők-sorozathoz hasonló dráma alapján éli a mindennapjait, míg mások sokkal fontosabbnak tartják a közösségi médiában elért sikereket a mérkőzések megnyerésénél és a trófeák elhódításánál. Minden a pénzről, a kapzsiságról, a bevételről szól, a játék és a klub szerepe a közösségben pedig mindeközben csupán egy utógondolat marad”.

A válogatottfutball (ha hű marad alapelveihez) nem csak kiszakadni látszik ebből, de egyfajta gyógyír is lehet a fent említett problémákra, egy tükör önnön maga számára. A labdarúgás helyzete azonban annyiban különleges, hogy ez a forradalmi kiszakadás nem csak makro-, de mikroszinten, magában a labdarúgás, mint játék lényegében is megfigyelhető. A fociban kódolva van az általános időbeliség elleni „forradalmi” ambíció. Egy világbajnokság harc azért a bizonyos gyógyírért.

Játékra vagyunk ítélve

„A játék szemünkben gyógyír az újkori technokrácia civilizációs ártalmaira”

– írta Eugen Fink német filozófus az 1957-ben megjelent A boldogság oázisa. Gondolatok egy játékontológiához című írásában. A válogatottak összecsapása egyfajta játék a játékban funkciót tölthet tehát be, amikor a játék saját ártalmaira kíván reflektálni. A futball szemében válhat gyógyírrá a válogatott. Ahhoz, hogy ezt megértsük, segítségünkre válhat Fink azon meglátása, amit a játék sajátságos időbeliségéről fogalmazott meg. Először azonban le kell szögeznünk valamit: a játék Fink számára nem egy gyermeki dolog, egy komolytalan, jámbor, kiegészítő és marginális ún. komplementerfenomén.

Ezzel Fink egy polcra helyezi a játékot olyan alapfenoménekkel, mint a halál, a szerelem, a munka és az uralom. Az ember lényegileg játszó lény. Éppen ezért naiv felfogásnak tekinthető az a klasszikus szembeállítás, ami például a munka komolyságát a játék komolytalanságával helyezi szembe. A játék ebben az értelemben nem külsődleges gyógyszerként jelenik meg, amivel kiengedhetjük a gőzt és enyhíthetünk a feszültségen, hanem mint az ember saját lényegében megbújóra tekinthetünk, amit kellő komolysággal kell adagolnunk.

A játék tehát alapfenomén és minden komolyságában osztozik a Fink által említett másik három alapfenoménnel. Ha kicsit eltöprengünk az alapfenomének négyesén, akkor még az is eszünkbe ötölhet, hogy a labdarúgásban (annak lecsupaszított, a játék komolyságát még képviselő válogatott formájában) mintha ez a kvartett egyszerre létezne. Különösen igaz ez, ha a szurkolói lét vonásait vesszük szemügyre. A halál szimbolikusan egy elveszített mérkőzés képében „kísért” minket. A szerelem elválaszthatatlan a szurkolóságtól, amit nem kényszerből, hanem legtöbbször túlzás nélkül mondhatjuk, egy csapat feltétel nélküli szeretetéből eredeztetünk. A munka maga a játék; hiszen tudjuk, a kettő nem ellentéte egymásnak, kiszurkolni a játékban elért győzelmet: megfeszített munka. Mindezeket harc árán „érjük” (a pályán játszók és a tribünön szurkolók egyek) el. Egyenlő felekről beszélhetünk tehát, ahol a naiv elgondolásnak, ami a játékot különállónak, komolytalanságnak képzeli el, helye nincs. Mégis, ahogyan arra Fink is rámutatott, a játék rendelkezik egy olyan különlegességgel, ami kiemeli őt a többi alapfenomén közül. Ezzel pedig visszakanyarodunk a párizsi toronyórák szétlövéséhez. A játék célba veszi a klasszikus időfelfogásunkat.

Kiszakadás a mindennapiságból

Simon Critchley angol filozófus a What We Think About When We Think About Football című könyvében egy frappáns kifejezéssel élve a Klopp-time-ról beszél, amikor a játék saját időfelfogását próbálja illusztrálni. A Klopp-time ugyanis szembemegy a klasszikus clock-time-mal. Előbbi ugyanis

„a pillanat eksztatikus ideje, amikor fel- és kiemelkedünk az óra-időből (clock-time), ami így a temporalitás egy más tapasztalatát nyújtja”.

Critchley szerint az „óra-idő megállításának (arrest!) pillanatában”, amit a Klopp-time képvisel, éppen a pillanatok veszik át a hatalmat, lehetőséget kínálva egy újfajta történelem számára, a „pillanatok történelme” számára. Valami hasonlóról írt Benjamin is a korábban említett tézisében A történelem fogalmáról lapjain. Critchley, mint Liverpool-szurkoló számára Jürgen Klopp tálcán kínálta a frappáns megnevezést, de valójában mindez igaz magának a játéknak az idejére is. A játék ugyanis úgy függeszti fel a vulgáris időt, ahogy egyik alapfenomén sem képes rá. Sőt, azt az időfelfogást szakítja szét, ami a másik három alapfenomén számára lényegileg nélkülözhetetlen. A halál, a szerelem és az uralom az ún. futurisztikus életmenet fogságában létezik. A játékot azonban nem lehet rács mögé csukni (arrest!).

„Ameddig lélegzünk, az élet zuhanásszerű esésének fogságában élünk, elragadtat bennünket a törekvés, mely töredékes létünk kiteljesedése és teljessé tétele felé tör. Ameddig lélegzünk, úgy élünk, hogy folyton-folyvást a jövőre tekintünk előre, míg a jelent előkészítésként, stációként, átmeneti fázisként érzékeljük”

– írja Fink A boldogság oázisában.

Ez lenne az emberi élet futurizmusa, amely egyszerre rejti nagyságunk és nyomorúságunk forrását is. A játék azonban úgy tűnik, hogy mentes ettől a futurizmustól. A játék ugyanis nem egy végcél érdekében történik. Hiszen a játék ideje, vagy hívhatjuk Klopp-time-nak is, a pillanatban az abszolút jelenben létezik: a már-nem-most és a még-nem-most valódi pillanatában. Még mielőtt a naiv ellentétpárok szerelmeseinek kezére játszanánk, szögezzük le: ez nem azt jelenti, hogy a játék maga céltalan lenne. A játékban mindig vannak meghatározott, partikuláris célok.

„Az immanens játékcél azonban – a többi emberi cselekvés céljaitól eltérően – nem a legfőbb végcélra tekintettel vetül ki. A játékcselekménynek kizárólag internális, önmagát meg nem haladó céljai vannak”

– tisztázza Fink.

Hogy ez a pillanat mennyire a „nyugodt jelen” pillanata, ahogy azt Fink sugallja, vagy éppen ellenkezőleg egy előre nem látható, a gyönyör és a pusztulás jegyeit is egyformán magán viselő „szorongás momentuma” (ahogyan azt talán Martin Heidegger felől gondolhatjuk), az már más kérdés. Pillanat, ami a már-nem/még-nem horizontján talán nem is kiszakadást sejtet, hanem „sokkal inkább elidőzést nyújt és mint ilyen, az örökkévalóság fénysugara”. Fink ezért is nevezi a játékot a boldogság oázisának.

Az embertársi horizont

Fink optimizmusa azonban félrevezető lehet. A játékhoz ugyanis legalább annyira hozzátartozik az élet paradoxonjaiba való behatolás, mint a sajátságos időkoncepció (legyen az az örökkévalóság fénysugara, vagy az alaptalan pillanat szorongása). A játék, mint alapfenomén nem csak végigkíséri az életünket („a valóságban a játék fesztávolsága a piciny leánykák babázásaitól a tragédiáig terjed”), de annak minden végletének is helyet biztosít. A játék saját idejében és saját terében „egyaránt képes magába fogadni a mély bánatot és a feneketlen szenvedést, emellett arra is képes, hogy örömtelin átkarolja az iszonyatost”.

A futballszurkoló számára talán nem is kell magyarázni, hogy milyen egyszerűen elképzelhető, hogy akár 90 vulgáris perc alatt is átélhető a menny és a pokol. Mindenki, aki már játszott, vagy éppen játszva-szurkolt, bólogatva helyeselhet Fink következő mondatát olvasva:

„A játék magában rejtheti a szabad önmaga-lét világos apollói mozzanatát, de a páni önfeladás sötét dionüszoszi mozzanatát szintúgy”.

Ugyan az óra számlapjának segítségével is meghatározhatjuk, hogy mikor fordított a Manchester United a Bayern München ellen az 1999-es Bajnokok ligája-döntőben, azt azonban mégis felülírja a játék saját ideje, a pillanatok történelme. Azoké a pillanatoké, amiket ugyanúgy átélt a Bayern- és a Manchester United-szurkoló is, akikre ugyanúgy rávetült a fénysugár és ugyanúgy elöntött a sötétség. Igaz, más-más pillanatokban a kilencvenvalahány vulgáris perc során.

Fink azt írta az előző század közepén, hogy a felnőtt emberek csak ritkán képesek felszabadultan játszani. Úgy tűnik, felnőttfejjel az ember elfelejti a játék izgalmát, szemet huny annak ámulatba ejtő sajátossága: a játék saját ideje és saját tere fölött. A játék puszta időtöltéssé alacsonyodik, amelynek gyökerét Fink szerint az unalomban kell keresnünk. Ha Fink a játék megmentésére sietett, és arra törekedett, hogy visszaadja annak tekintélyét, talán csak ki kellett volna látogatnia egy hétvégi futballmérkőzésre.

Három évvel A boldogság oázisa első megjelenése előtt az NSZK óriási meglepetésre legyőzte a világbajnokság döntőjében a korszakos zsenikkel kiálló Magyarországot. A játék „nagysága” (hogy nem csupán egy játék) és komolysága vitathatatlanul megmutatkozott abban a pillanatban. A játék azóta is folytatja saját pillanatainak teremtését. Felejthetetlen momentumokból, amiket nem csócsál az idő vasfoga, amiket nem kezd ki az élet futurizmusa, forradalmi, kiszakított pillanatokból nincs hiány. A labdarúgás, annak minden területével (így a szurkolóság, ami nem periférián, hanem a játék közvetlen lényegéhez közel helyezhető el) demonstrálja azt a „komolyságot”, amit Fink is megkövetelt.

A játék másokkal való találkozás is, egymás megismerése. Alapja az egymással való együttműködés. A játék sosem írható le a „csupán” kifejezéssel, hanem mindig lehetőség valami nagyobbra. Egy labdarúgó-világbajnokság, ahol nemzetek találkoznak egymással, a játéknak pontosan ezt a horizontját emeli ki. A játéknak ezt az oldalát a válogatottak manapság sokkal inkább meg tudják mutatni, mint a klubfutball. Éppen ezért nem csupán abszurd és gyomorforgató a FIFA nyílt levele a résztvevő országok szövetségeinek címezve (ha feltételezzük, hogy gazdasági megfontolások adták az alapját), hanem egész egyszerűen értelmetlen is.

A FIFA lépése pontosan azt mutatja, hogy képtelenek felfogni a labdarúgás, mint játék lényegét. Még szerencse, hogy végső soron a játékot, így a labdarúgást sem lehet kisajátítani és önös célok érdekébe állítani, azt az autoriter pozíciójából igába hajtani. A játék nem tűri meg a nagyságot kapzsin magához szorító egyetlent. A nagyság mindenki számára lehetséges. Ahogyan Nietzsche írta:

„A játék a nagyság jele, nélküle nem vághatjuk nagy föladatokba a fejszénket.”

Egy világbajnokság mindig annak a lehetősége, hogy magunkra vegyük ezt a nagyságot és a játék segítségével megcélozzuk azokat a bizonyos nagyobb feladatokat, amiket nem lehet leválasztani a játékról.

Kiemelt kép: FIFA