Gabriel Jesust csak csodálni lehet

Vannak azok a futballisták, akikkel kapcsolatban nincs más dolgunk, mint lehuppanni a televízió elé, és átengedni magunkat a varázslatnak, gyönyörködni a látványban, élvezni a szórakoztatás egy igen magas művészi fokát. A publikumot rendre elbűvölő klasszisok egyik legjelesebb kurrens képviselője Gabriel Jesus, az Arsenal centere, kinek lábainál csilingel a labda, akinek a cselei, passzai, elmozgásai, virtuóz megoldásai egyet jelentenek az esztétikummal. Kivált dicséretes, hogy bámulatos futballja nem önmagáért való, nélkülöz mindenfajta fölösleges magamutogatást: minden egyes trükk (na jó, majd minden…) a csapat javát szolgálja, a gólszerzés reményében ölt testet, de ha találnánk is túlzottnak ítélhető cifrázást, esetében tökéletesen megengedhető volna: ha valaki a látványelemek szervírozása közben annyit melózik csapatáért, mint Jesus – letámadás, visszatámadás, az üres területekbe való állandó elmozgás, beindulás –, annak készséggel megbocsátható az időnkénti fölös flikk-flakk. De nála valahogy semmi sem fölösleges, mintha minden megmozdulásának meglenne a maga funkciója. Az Arsenalban mutatott lenyűgöző, és legalább annyira hatékony futballja jó néhány tanulsággal szolgál persze.

Egyrészt azzal, hogy sosem szabad senkit alábecsülni, hanem sokkal inkább érdemes megszabadítani pórázától, feltételezve, mennyi minden törhet belőle felszínre, ha képességei kibontakoztatásának teret engedünk. Ez történik most Jesusszal Észak-Londonban, ahol – a kissé túlszabályozott manchesteri évek után – mintha csak a felszabadulását ünnepelné. Hiszen végre alapember, mi több, vezér, a csapat egyik legfontosabb játékosa, ahol végre nem kell amiatt marcangolnia magát, mit kellene még tennie azért, hogy kiszoríthatatlan legyen a csapatból. És ez véletlenül sem az egyébként zseniális Josep Guardiola kritikája, inkább Mikel Arteta dicsérete, amiért megadta Jesusnak azt a szerepet, amit manchesteri mentora sosem. Az Etihadban egyetlen szuperprodukció sem garantálta az újbóli kezdőcsapatbeli szereplést, az Arsenalban ellenben az ő neve az első a csapat kijelölésekor.

Másrészt a gyepen is sokkalta kötetlenebb a szerepköre, ebben a kilences, hamis kilences pozícióban kedvére visszalépegethet, elmozoghat a szélek felé, és ha az utóbbira volt is módja azért Manchesterben, Guardiola sosem tekintette első számú, vitathatatlan középcsatárának, aki köré csapatot érdemes építeni. Olyannyira nem, hogy legalább annyit szerepeltette szélsőként, mint centerben. Márpedig ő center, akit hagyni kell alkotni, hagyni, hadd cikázzon kedvére, hadd dribblizzen a szűk területekben, amire más úgyse nagyon képes – a védekező átmenetben vagy a védekező fázisban úgyis teszi majd a dolgát, fegyelmezetten, egészséges agresszivitással, nem megspórolva a melót. Támadásban ennek épp az ellenkezője: ott előjön belőle az ösztön, a vagányság, minden olyan, ami megtanulhatatlan. Ahogy például az Arsenal legutóbbi hazai bajnokiján a Leeds United ellen lövőcseleivel megbolondította Rasmus Kristensent és Luke Aylinget, amitől utóbbi olyannyira megzavarodott, hogy a földön fekve érthetetlen mozdulattal rúgta térden. A tizenegyest aztán maga Jesus váltotta gólra.

„Szeretem az olyan típusú játékosokat, mint Gabi, akik dörzsölten futballoznak, tudják, hogyan fordítsák a maguk javára az egyes játékszituációkat, hogyan jöjjenek ki belőlük győztesen. Épp erre van szükségünk”

– mondta még a nyári átigazolását követően Arteta, a Leeds United elleni meccs előtt pedig a hosszú sérülése után hamar visszanyert csúcsformáját dicsérte:

„Érezzük, hogy ismét kellően laza, képes az edzéseken olyan káoszt teremteni, amit csak ő tud.”

És valóban, lehet, hogy a káosz a legmegfelelőbb szó Jesus csatárjátékára: a kiszámíthatatlan, ösztönös mozgásával rendre eléri, hogy az ellenfél védői azt se tudják, fiúk-e vagy lányok.

A világbajnokságon összeszedett sérülése után a Leeds ellen kezdett először a Premier League-ben, a visszatérése utáni két bajnokiján szerzett három gólt (egyet a Liverpoolnak fejelt). Pazar, pedig ha valami, éppen a helyzetkihasználása, a gólerőssége hagy némi kívánnivalót maga után, minden másban fenomenális. Az idén 11-es xG-vel szerzett nyolc bajnoki gólt, márpedig egy klasszis csatárnak meg kell rúgnia a helyzetek minősége alapján várható gólszámot.

Jesus ennek ellenére klasszis: az egy az egy elleni játékban, a kombinációs futballban, kisjátékokban, helyzetteremtésben, a helyzetfelismerésben, a döntéseiben, ahogy érkezik a kapu elé, az erejét és a sebességét tekintve egyaránt fantasztikus – de igen, szerezhetne valamivel több gólt. Azért a nyolc gól és öt assziszt 18 bajnokin igencsak pofás, és nem árt megjegyezni, amikor centert játszott, a Cityben sem produkált rossz számokat. A 2017–2018-as idényben berámolt 13 gólt (pedig 19-szer kezdett csak), két idénnyel később 14-et (21-szer lehetett akkor a kezdőcsapat tagja). Oké, nem haalandi magasság, de arról árulkodnak, amikor bíztak benne, és középcsatárt játszhatott, eredményes tudott lenni.

Nevelőedzője, José Francisco Mamede mindig tudta, hogy az.

„Azt is tudtam, hogy egy nap profivá válik, hogy a brazil válogatott centere lesz, és nagy sikereket arat Európában” – mondta a tréner öt éve a The Guardiannek nyilatkozva. – „De ha már jóslatok, szolgálhatok még eggyel: három éven belül az Aranylabdát is megnyeri.”

Ez a prognózis nem jött be, bár az Aranylabda egy nap még meglehet. Mamede mindenesetre folytatta:

„Jesus valódi szupersztár. Mindig jókor van jó helyen. Olyan, mintha a labda keresné őt. És ez mindig is így volt.”

Azon a koszos, poros pályán is, ahol Gabriel 15 éves koráig rúgta a bőrt. Sao Paulo északi külkerületében, kétszer akkora védők gyűrűjében, mint amekkora ő volt. Már csak ezért is, az első érintésének rendre tökéletesnek kellett lennie, de ugyancsak szüksége volt a villámgyors gondolkodására és lábaira.

„A futball egyszerű játék” – mesélt tovább Mamede. – „Átvétel, passz. Átvétel, passz. A Pequeninosban erre tanítom a játékosaimat. A mi száraz, földes, egyenetlen pályáinkon a játékosok remekül megtanulják a labdakezelést, azt is ki kell tudni számítaniuk, merre pattan a labda, vagyis előre kell gondolkodniuk. Gabriel is mindig előre gondolkodott. Nyolcévesen, papucsban jött le közénk, és mindjárt az első edzésen lőtt egy olyan gólt, hogy három, nálánál jóval nagyobb gyereket cselezett ki. Mindjárt tudtam, hogy különleges. Nem egyedül volt persze az. Vagy tíz olyan játékosomat fel tudnám sorolni, akikben legalább annyi tehetség lakozott, mint benne, mégsem jutottak sehova, a lustaságuk miatt. Gabriel viszont minden gyakorlatot hatalmas elánnal végzett, egyetlen edzésről sem hiányzott.”

Szerencse, hogy ennyire rajongott a futballért, és hogy mindent alárendelt neki, a környékbeli szegénynegyedek gyerekei közül sokan léptek ugyanis a bűnözés útjára, Mamede nem győzött a rablásokba vagy drogügyletekbe keveredő fiatalok temetéseire járni. Klubja éppen azért jött létre, hogy az utcáról becsalogassa a kallódó gyerekeket, Gabriel pedig hálásnak bizonyult. Amúgy sem érdekelte más, csak a foci. Abba menekült. Édesanyja egyedül nevelte őt és három idősebb testvérét azután, hogy apjuk elhagyta őket (később pedig egy motorbalesetben életét vesztette).

„Ha fekete vagy és szegény, csak a kőkemény tanulás segíthet”

– fogalmazta meg mottóként édesanyja.

Jesust azonban csak a labda foglalkoztatta. Egész nap focizott. Miután pedig édesanyja is felismerte tehetségét, hagyta, hogy a futballra koncentráljon. A kis Gabriel egyetlenegy dolgot volt képtelen elviselni, a vereséget.

„Olyankor nagyon sokat sírt” – emlékezett vissza edzője. – „Képzeljük el, milyen lehetett neki, amikor elvesztettük a területi bajnokság döntőjét. Az utolsó évét töltötte velünk, az elődöntőben egy olyan csapat ellen játszottunk, amelyik négy éven át veretlennek bizonyult. 4-1-re győztünk, mind a négy gólt Gabriel rúgta. A fináléban a Portuguesával találkoztunk, 3-1-re kikaptunk, de hát az egy profi klub. Minden gyerek rendes stoplisban játszott, a mieink örültek, hogy valamilyen sportcipőt a lábukra húzhattak.”

Az elveszített meccs olyannyira beleégett azonban Jesus emlékezetébe, hogy amikor az utolsó szezonját taposta a Palmeirasban (onnan igazolt a Citybe), egykori klubját meglátogatva 250 stoplist vitt magával ajándékba.

„Én is egy vagyok közülük” – adott később magyarázatot nagyvonalú megnyilvánulására. – „Nekem is megvoltak a magam problémái, már csak ezért is rendkívül fontos, hogy legyenek álmaink, és kitartsunk mellettük, bízva abban, egy nap valóra válnak.”

Van olyan álom, amelyik tényleg valóra válik.

Kiemelt kép: Pedro Loureiro/Eurasia Sport Images/Getty Images