„Galliani azt mondta, gyilkos vagyok, nem szabadna engem a futballpályára engedni” – interjú Libor Kozákkal

– Négy gól és négy gólpassz az NB I-es termésed, aligha lehetsz tökéletesen elégedett.

– Nem is vagyok az, többször kellett volna betalálnom. Egy csatár esetében az időzítés az egyik legfontosabb, jókor lenni jó helyen, nekem ez nem mindig jött össze. De igyekeztem hasznosan futballozni akkor is, amikor nem szereztem gólt.

– Tökéletesen fitt vagy?

– Igen. Három hete átestem a koronavírus-fertőzésen, de már jól vagyok, újra játszom, próbálok a csapat segítségére lenni. Nagyon jól érzem magam a klubomban, minden adott ahhoz, hogy csak a futballra koncentráljak. Nagyszerű a stadion, remek edzőpályákon gyakorolhatunk, kiváló a stáb, jó srácok alkotják az együttest. Azt sajnálom, hogy az utóbbi időben túl sokszor végeztünk döntetlenre, ami lehet, a második helyünkbe kerül.

– A négy gólod egyikét a Ferencváros ellen szerezted, ami kicsit olyan, mintha Olaszországban a Juventusnak találnál be, nemde?

– Valóban, Magyarországon a Fradi legnépszerűbb klub, ugyanakkor sajnálom, hogy nem tudtuk eléggé nyomás alá helyezni, jóllehet néhány hónapja még majdnem ugyanannyi pontunk volt, mint nekik. Örülök persze, hogy betaláltam a kapujukba, de egyértelműen több gólt kellene szereznem.

– Ha a kedvenc olaszországi meccseidre kellene tippelni, kettőt említenék: 2011-ben a Lazio színeiben a fejeseddel és a tizenegyeseddel vertétek 2-0-ra a Fiorentinát, illetve 2013-ban az Európa-liga nyolcaddöntőjében a mesterhármasoddal győzte le a Lazio 3-1-re a VfB Stuttgartot. Stimmel?

– Ezek a gólok miatt kétségtelenül emlékezetes fellépések, de több olyan meccs is van, amelyekre ugyancsak szívesen emlékszem, még ha azokon nem is találtam be. De ha már gólok: fantasztikus volt megélni az első olaszországi gólom felett érzett örömömet, ugyancsak a Fiorentina ellen, az is győztes találatnak bizonyult ráadásul.

– Tizenkilenc évesen a cseh másodosztályból szerződtél a Lazióba, ami azért nem kis ugrás…

– Mondhatni sokk. Végtére is akkor először szakadtam távolra az otthonomtól, a családtól, és ezt fel kell tudni dolgozni. Először az öröm uralkodik el benned, mehetsz a Serie A-ba, hurrá, hovatovább egy olyan patinás nagy klubba, mint a Lazio, aztán amikor kint vagy, egyszer csak rádöbbensz, egyedül vagy, csak magadra számíthatsz immár, más a nyelv, az ország, a kultúra. Az első hat hónapban a Primaverában sem játszottam, még csak megközelíteni sem tudtam a legjobbamat. Öt hónap elteltével hívott is az ügynököm, felvetve, lehet, az lenne mindenkinek a legjobb, ha felbontanánk a szerződésemet. Mondván, nekem ez nem megy. Karácsony után elkezdtem azonban játszani a tartalékegyüttesben, gólokat lőttem, a szezon utolsó hónapjaiban pedig már az első csapattal edzhettem, sőt be is mutatkoztam a Serie A-ban.

– Mi változott karácsony után?

– Elkezdtem küzdeni. Mindig is harcosként gondoltam magamra, addig azonban túlzottan sokat foglalkoztam az én sanyarúnak vélt helyzetemmel, hogy egyedül vagyok, alig tudok valakivel kommunikálni, nem megy a játék meg hasonlók, önsajnálatba burkolóztam. Amikor azonban kiderült, haza is zavarhatnak, valami belül átkattant, elkezdtem magam noszogatni, hogy ez így nem jó, változtatnom kell, mindent bele kell adnom, mindent meg kell tennem azért, hogy beinduljon a római karrierem. Később a súlyos sérülésem idején is a kétségbeesés határát súroltam, de a bennem élő küzdőszellem akkor ugyancsak átsegített a nehézségeken.

– Mit szoktál meg a legnehezebben Olaszországban?

– Egészen más futballba csöppentem, a legnagyobb problémát mégis a nyelvhiány okozta. Persze az itáliai mentalitáshoz is alkalmazkodnom kellett. A pályán akadt talán a legkevesebb gondom, hogy más a taktika, más játékfelfogás dívik Olaszországban, azt viszonylag hamar meg lehetett szokni.

– Az hogyan érintett, hogy a cseh másodosztályú csatárok helyett egyszeriben Mauro Zárate, Goran Pandev, Tommaso Rocchi lett a csapattársad, egyben a konkurensed?

– Nem éreztem át akkor ennek a súlyát. Ma már nyilván tudom, mekkora futballistái voltak ők a Laziónak, akkor nem foglalkoztam vele, természetesnek vettem, hogy a csapattársaim, akiktől persze rengeteget tanultam, általuk váltam jobbá. Akkor sem voltam oda meg vissza, amikor leigazoltuk a vb-aranycipős Klosét, pedig hát micsoda klasszisa ő a sportágnak. Rengeteget tanultam tőle is, többek közt azt, hogyan viselkedj a pályán és azon kívül. Az lett a célom, hogy megmutassam mindenkinek, köztük van a helyem. Eleinte nem is akarhattam mást, mint minél jobban beilleszkedni, fejlődni. Amikor 19 évesen megérkezel, senki sem ismer, a csapattársak sem tudnak rólad semmit, a nulláról kell kezdened. De nagyon inspirált az első szezon utolsó két hónapja, amikor az első csapattal készülhettem, és bemutatkozhattam a ligában. Az első meccsemet, amin kezdhettem, a Juventus stadionjában vívtam meg, ami nem csak emiatt örök emlék, hanem mert akkor búcsúztatták el a futballt befejező Pavel Nedvedet. Őrület, ami ott volt, cseh játékosként megélni mindezt pláne felemelően hatott. És bár kikaptunk 2-0-ra, felejthetetlen élményben volt részem. Akkor tudatosult bennem, ha megnyomom, talán sokáig maradhatok még a Lazióban. A következő szezont kölcsönben a Bresciában töltöttem, hasznosnak bizonyult. Jó olasz ügynökkel dolgoztam, mindent megbeszéltünk, rendre az én érdekemet tartotta szem előtt.

A Lazio színeiben nemzetközileg elismert riválisokkal kellett megküzdjön a játékpercekért. (Forrás: Getty Images)

– Zárate, Pandev, Rocchi. Ki volt a háromból a legjobb?

– Nehéz erre felelni, mert mindegyikük más típus. Rocchi a kapitány, a legenda, Pandev az egyik legtechnikásabb futballista, akivel valaha együtt játszottam, elképesztő bal lábbal megáldva, Zárate meg bődületes formában játszva rugdosta első laziós idényében a gólokat. Mindhárman hősök a Lazio-drukkerek szemében. És ott volt még Simone Inzaghi, aki többnyire a padról szállt be. Közéjük bekerülni…

– A bresciai kölcsönszezonban két magyarral is együtt szerepelhettél.

– Vass Ádámmal és Varga Rolanddal. Ádám számított sztenderd játékosnak, nagyon jól kijöttünk egymással, egy brigádban lógtunk. A nevetése ma is a fülembe cseng, és látom magam előtt a Ford Mustangját is. Sikeres évet zártunk, feljutottunk a Serie A-ba. Nem változott olyan sokat, bár azért már öregebb…

– Jobb játékosként tértél vissza a Lazióba?

– Azt nem tudom, de hogy több önbizalommal, az biztos. Ugyancsak megnyugtatott, hogy sokkal jobban ismertem addigra az olasz futballt. Ettől függetlenül azt gondoltam, ismét kölcsönadnak, de jól sikerültek a felkészülési mérkőzések, maradtam.

– Az is érdem, elvégre a vitatott megítélésű klubelnök, Claudio Lotito biztosan elpasszolt volna, ha nem kellesz neki. Milyen ő amúgy magánemberként?

– Nagyon jó kapcsolatot ápoltunk, mindig pozitívan szólt rólam, úgy tartotta, az a játékos vagyok, akit ő fedezett fel és hozott fel az első csapathoz a Primaverából. Mindig jól bánt velem.

– A közvélekedés szerint Rómában sokkal több az AS Roma-drukker, a Lazio hívei inkább a tartományból valók. Igaz ez?

– Nem tudom, én valahogy mindig úgy éreztem, fele-fele arányban vannak a két klub hívei, de az tény, Róma déli része és a központja a Romáért rajong, észak inkább laziós. De ma is az a benyomásom, rengeteg Lazio-drukker van Rómában is.

Szép emlékeket őriz Róma városáról. (Forrás: Getty Images)

– Akkor viszont gyanítom, délre kevesebbszer tévedtél.

– Jól érzed. Legfeljebb a központba jártam. De ha akadt is inzultus, csak szóbeli, és ritkán. Olyan nem fordult elő, hogy Roma-drukker elismerően bólintott volna, ha meglátott. Inkább csak ignoráltak minket.

– A római derbin szerepelni az egyik legnagyszerűbb érzés, ami egy labdarúgónak megadathat?

– Kétségtelenül maga az álom. A legnagyobb esemény a város életében.

– Háromszor léphettél pályára a derbin, győzni nem sikerült, de egy kupamérkőzésen kezdhettél is az AS Roma ellen.

– Sajnálom, hogy győztes csapat tagjaként nem vívhattam meg derbit, pedig azon a bizonyos kupatalálkozón akadtak helyzeteim. Úgy lett volna tökéletes, ha betalálok. A 2013-as kupadöntő a Roma ellen, ami a győzelemmel a Lazio újkori történetének egyik legnagyobb sikere, akkor is felejthetetlen élmény, ha a kispadról néztem végig.

– Mi volt az erősséged?

– Nehéz a vélt erényeimről beszélni, más talán jobban tudna, az tény, a sérülések előtt gyorsabb voltam. De ha muszáj valami jót mondani magamról, az talán az, hogy mindig is dolgos játékosnak számítottam, minden helyzetben le tudtam porolni magam, és újra nekiveselkedtem a munkának.

– Egyszer azt nyilatkoztad, nem nagyon tudsz megbékélni az itáliai játékvezetőkkel. Mit értettél ezalatt?

– Volt egy eset, ami után megváltozott a megítélésem. Az a csatár voltam mindig, aki keményen játszik, használja a fizikumát, olykor a kezét is, de sosem durvaságra. Történt, hogy egy Milan elleni mérkőzésen Nicola Legrottaglie és Daniele Bonera is megsérült a velem való találkozáskor, mindkettőt le kellett cserélni. Ha nem is volt bennem semmi szándékosság – ahogy startoltam a labdára, az előrehajoló és azt elfejelő Legrottagliét véletlenül eltaláltam a térdemmel –, a Milan elnökhelyettese, Adriano Galliani hadjáratba kezdett, hogy nem szabadna engem a futballpályára engedni, egy gyilkos vagyok, elég nagy nyomás alá helyezte a bírókat. Attól fogva nehezebbé vált a dolgom, a játékvezetők minden egyes meccs előtt figyelmeztettek, tartsam lent a kezem, pedig soha nem próbáltam úgy érvényesülni. De jobbnak láttam, ha más irányt vesz a pályám, Anglia nekem való terepnek tűnt, olyannak, ahol hasznát vehetem a testalkatomnak. Ettől még nagyon jó szívvel gondolok vissza Olaszországra, olyannyira, hogy játszottam is ott azután újra.

Nem indult rosszul a birminghami kaland, de a sérülések ellehetetlenítették az angliai időszakát. (Forrás: Getty Images)

– Miben volt leginkább más a Premier League?

– Mindenben. De mindkettőt szerettem, mindkét bajnokságnak megvan a szépsége, ma is mindkét ligát figyelemmel kísérem. Angliába azért már úgy érkeztem meg, mint akinek van neve, be is raktak egyből a csapatba, úgy is éreztem mindjárt, oda tartozom. Tetszett az Angliában honos intenzitás, az is, hogy nem jelentett problémát, ha történetesen fent volt a kezem. Ha a sérülésem miatt a tervezettnél kevesebbet futballozhattam is Angliában, imádtam azokban a stadionokban, azokon a pályákon, abban a hangulatban játszani, és szerettem, hogy olyan őszinte, tiszta a futball. Ma is a legjobb liga.

– De ha Aston Villa, Gabriel Agbonlahor vagy Christian Benteke?

– Erre sem könnyű válaszolni. Mindketten csúcsformában játszottak akkor, az én játékstílusomhoz Benteke áll közelebb. Ő echte kilences, aki a tizenhatoson belül él igazán, Agbonlahor gyorsaságát kihasználva sokat mozgott vissza, vagy ki az oldalvonalak felé.

– Jack Grealish még csak bontogatta akkor a szárnyait, de milyen benyomást tett rád?

– Velünk edzett már, kiderült hamar, rendkívüli tehetség, mégsem gondoltam, hogy ennyire sokra viszi. Meglep, de nagyon örülök neki, mert nagyon jó srác. Akkor kezdett el játszani, amikor elhagytam a Villát, vezérré, majd csapatkapitánnyá nőtte ki magát, nagyszerű történet az övé.

– De lehet valaha annyira jó a Manchester Cityben, mint volt Birminghamben?

– Nyilvánvalóan nagy a nyomás a 100 millió fontos árcédulája miatt, kell egy kis idő, míg tökéletesen megérzi, mire van szükség a Cityben, de jövőre szerintem megmutatja, mit tud.

– Ami a saját birminghami karrieredet illeti, mindjárt az első szezon januárjában megsérültél, és az azt követőt is ki kellett hagynod. Nem lehetett könnyű lelkileg az az időszak.

– Nem is volt az. Ráadásul egy edzésen szenvedtem lábtörést, aminek ugye nem szabadna megtörténnie. De azt gondoltam, öt-hat hónap után visszatérek. Eltelt azonban fél év, és kiderült, komplikáció lépett fel, újra meg kell operálni. Az újabb műtétet már Olaszországban végeztettem el, hosszú rehabilitáció után másfél év elteltével térhettem vissza a gyepre. Később azonban a bokámnál olyan súlyosan megsérültek a peroneális inak, hogy meg sem akartak vele operálni, mert minden orvos azt közölte, félő, ha nem sikerül tökéletesen, abba kell hagynom a futballt. Nem tudtam, mitévő legyek. Londonban találtam végül egy orvost, aki vállalta a műtétet, és hitt abban, vissza tudok az operációból térni. Elment egy újabb év, de visszaküzdöttem magam a pályára, ha nem is a Villában. A Barinál hittek bennem, amiért hálás vagyok.

A sérülés okozta hosszú kihagyás után véget ért az Aston Villánál töltött korszaka. (Forrás: ESPN)

– Mentálisan még inkább megerősített a kihagyás, és az azt követő küzdelem?

– Remélem legalábbis. Mert a határán voltam annak, hogy abbahagyom. Sikerült azonban másfél évet lehúznom a Serie B-ben, a Bari után a Livornóban, bár korántsem játszottam jól. Messze jártam a csúcsformámtól, illetve attól a szinttől, amit elvárok magamtól, de azt gondoltam, adok még egy esélyt a futballnak. Hazamentem, újra nekiduráltam magam az edzéseknek, az akkor a Slovan Liberecet irányító Hornyák Zsolt pedig lehetőséget kínált. Egy félszezonnyi időt, megnéztük, megy-e ez nekem. Helyre kellett állítani az elvesztett önbizalmamat, megtalálni a játékritmusomat, de olyannyira jól sikerült az az öt hónap, hogy bejelentkezett értem a Sparta Praha. A sportigazgató Tomás Rosicky hívott, odaigazoltam, s úgy éreztem, újra felfelé ível a pályám.

– Rosicky 16, te hétéves voltál a cseh csoda, vagyis az 1996-os Eb-döntőbe jutás idején, neked van bármilyen emléked a tornáról?

– Nincs. Utólag visszanézett felvételekből vannak képi ismereteim, a játékosok viszont az én szememben is egytől-egyig legendák, rajtuk nőttem fel.

– Ki volt közülük a kedvenced?

– 14 éves koromig középső védőt játszottam, meglehet, arról a posztról választottam valakit, de az örök kedvencem tizenévesen Cristiano Ronaldo volt. A szüleimnél a szobám falán még mindig ott virít a posztere. De hogy cseh játékosokat is említsek, a Nedveddel való találkozás a búcsúmeccsén nagy hatással volt rám, a játékstílusomból, az alkatomból adódóan pedig szerettem Jan Kollert is.

– Koller, Kozák, Patrik Schick, csak hogy három nevet említsünk a „vérvonalon”. Csehországban direkt keresik a kifejezetten magas centereket?

– A cseh ligában elég domináns a fizikum, a csapatok előszeretettel scoutolják a termetes csatárokat. Ha belegondolok, az U21-es válogatottban játszva is voltunk hárman hórihorgas centerek, szóval az esélyt Csehországban biztosan megkapja az én típusom. Hogy aztán élsz-e vele, az csak rajtad múlik.

Kiemelt kép: Puskás Akadémia FC