Gólképtelenek klubja

Ha csak 40 méterre megközelíti az ellenfél kapuját, az Anfield közönsége egy emberként üvölti: „Shoot!” Azaz hogy: „Lőj!” Múltkorában már Jürgen Kloppnak kellett megkérnie a Kopot és az oldallelátók nőzőseregét, hogy hagyják már szerencsétlen Joe Gomezt lógva, nem kell ez a cukkolás ízű jószándékú presszió, hadd döntse el maga, milyen megoldást választ az egyes játékhelyzetekben. A liverpooli publikum persze valóban jóindulattal biztatja lövésre, meg akarja már nagyon ünnepelni köztiszteletnek örvendő játékosát, aki lelkes, csupaszív, kőkemény futballal sokszor jelentkezett már, góllal azonban még soha.

Nem csak a Premier League-ben, teljes felnőtt karrierjében sem, pedig túl van már 240 szereplésen. A gólszerzés örömét mégsem tapasztalhatta meg. Egyelőre legalábbis. Mintha azonban küldetésének tekintené, hogy egyszer azért még átéli, erre utal legalábbis, hogy amíg az ideit megelőző hat liverpooli bajnoki szezonjában összesen volt 18 kapuralövési kísérlete, a kurrens idényben már 16-nál jár. 134 bajnokin maradt tehát egyelőre gólképtelen, azzal sem fér fel persze a tízes listára, amely az 1992 óta létező liga azon játékosait gyűjti, akik a legtöbbször léptek pályára a PL-ben anélkül, hogy betaláltak volna. Ismerkedjünk is meg velük, bővebben az első öttel!

Kenny Cunningham

A korábbi 72-szeres ír válogatott védő annyiban veri Gomezt, hogy a Millwall játékosaként szerzett egy gólt, azt azonban a másodosztályban. A Premier League-ben, amelyben a Wimbledon, valamint a Birmingham City labdarúgójaként szerepelt 335-ször, egyet sem. Iskolásként többet űzte a kelta futballt (gaelic football), mint a labdarúgást – előbbiben egyebek mellett a kezüket is használják a játékosok –, talán innen is a keménység, ami teljes karrierjében jellemezte. 18 évesen, egy szezonra írt alá a Millwallnak, abban a reményben, hogy az majd segít neki Írországban csapatot találni, annyira jól sikerült azonban a londoni idénye, hogy a megállapodás lejárta előtt újabb két évet ajánlottak neki. Öt évig maradt, azután igazolta le a Wimbledon Jon Goodmannel párban 1,3 millió fontért. Kétszer választották a „teniszezőknél” az év játékosának, első birminghami idényében ugyancsak kiérdemelte az elismerést. De vajon hányszor díjazzák, ha legalább egyszer be is talál?

(Forrás: chroniclelive.co.uk)

Tony Hibbert

Gomez alteregója, abban az értelemben legalábbis, hogy teljes karrierjét rúgott gól nélkül játszotta le. Mondjuk fejelt 28-at. Nem, csak viccelünk. Tízet. Se. Egyetlenegyszer sem talált be, pedig 328 tétmeccsen futballozott. Meglehet, ennél is nagyobb szám, hogy valamennyiszer az Everton mezében. Sőt, soha, az ifiben vagy a serdülőben sem húzott fel más dresszt, minthogy tízéves korától a klub kötelékébe tartozott. Egy valódi one-club-man, az imádott helyi gyerek, aki Liverpoolban született, annak is Huyton nevű külterületén, ahonnan mások mellett Steven Gerrard is származik. 16 szezonban taposta a Goodison gyepét, a hálót mégsem rezegtette meg. „Ha Hibbert betalál, itt lázadás lesz”, hirdette az Everton-drukkerek egy transzparense a 2009-es FA-kupa-döntőben. Nem talált be, a Chelsea Didier Drogba és Frank Lampard góljával 2–1-re nyert. Hibbert akkor járt a legközelebb ahhoz, hogy trófeát nyerjen szeretett klubjával, nem jött össze, a középpályásból lett jobbhátvédnek így be kellett érnie az 1998-ban elhódított ifjúsági FA-kupával. Ami Angliában ugyancsak patinás, de azért mégsem az igazi.

(Forrás: Daily Mail)

Des Walker

Az első igazán nagy név a listán, merthogy a Nottingham Forestet, a Sampdoriát és a Sheffield Wednesdayt is megjáró középső védő 57-szer húzhatta magára a háromoroszlános mezt. 801 klubmérkőzés, 57 válogatott találkozó, egyetlen gól. De még épp a PL-korszak előtt, az 1991–1992-es idényben, újév napján, a Luton Town ellen, a Forest színeiben. Két ligakupát nyert a Nottinghammel, 1991-ben az FA-kupa döntőjében azonban vereséget szenvedett nevelőegyesülete, a Tottenhammel szemben. Meglehet, ha kevésbé önérzetes, a Spursben válik klasszissá, ő azonban a legenda szerint ifistaként nem volt hajlandó megválni a korszellemnek nem megfelelő fürtjeitől, hiába utasította arra a Tottenhamet akkor már tanácsadóként segítő, kissé vaskalapos Bill Nicholson. A legendás mester egy bajnoki címet, három FA-kupát, két ligakupát, egy KEK-et és egy UEFA-kupát nyert az észak-londoniakkal, az ő szava szentnek számított a White Hart Lane-en, de nem Walkernek. Egy másik legenda, Brian Clough azonban esélyt kínált neki, a fiatal hátvéd pedig élt vele. A Forestben ugyanúgy alapember volt, mint Sheffieldben, ahol a sebességével, játékolvasásával, keménységével egyaránt kiemelkedett. Jó, hát az ellenfelek kapuja előtt nem bizonyult ilyen határozottnak…

(Forrás: Sky Sports)

Richard Shaw

A Crystal Palace-ban felcseperedő védő 268 felnőtt mérkőzésen szerepelt a dél-londoniaknál, híressé mégsem futballmozdulat, hanem egy kungfurúgás tette. Azt sem ő követte el, hanem bizonyos Eric Cantona, az 1995-ös ominózus Palace–MU bajnokin. Azután, hogy kiállították, amiért Peter Schmeichel hosszú labdájára startolva lerúgta a londoni piros-kékek védőjét. Aztán meg elszabadult a pokol. A mozdulattól meglepett Shaw még a földön ült, amikor villant a piros, Cantona előbb csípőre tett kézzel értetlenkedett, majd az oldalvonal mellett lesétálva az ikonikussá váló rúgással szállt bele az őt ócsárló Matthew Simmonsba, aki pedig ekképpen a leghíresebb Palace-szurkolóvá vált. „Csak azt bánom, hogy nem találtam el jobban azt a huligánt”, mondta később a francia az incidensről, ami azt illeti, azon a meccsen a pályán sem találta a helyét. Shaw bizony tökéletesen semlegesítette, ezért is durranhatott el a francia agya. Hiába remekelt azonban abban az idényben a középső védő – amiért a klubban a szezon játékosának választották –, a Palace kiesett. Shaw fél évvel később a Coventry Citybe igazolt, ahol tíz és fél szezont húzott le. Az első öt és felet a Premier League-ben, a többit a The Championshipben. Be is választották a klubban a Hírességek csarnokába – pedig nem csak a Cityben vált azzá, szerte Angliában is.

(Forrás: Sky Sports)

Stéphane Henchoz

343 királyságbeli mérkőzésen nyúzta a csatárokat – a Blackburn Roversben, a Liverpoolban, a Celticben és a Wigan Athleticben –, gólt azonban egyik fellépésén sem sikerült szereznie. Ettől még a Henchoz–Sami Hyypiä kettős mondhatni legendássá vált az Anfielden, pedig ha az 1970-es, 1980-as években a Liverpoolt csúcsra járató Bill Shanklynek vagy Bob Paisley-nek valaki azt találja mondani, egy nap egy svájci–finn kettős alkotja a belső védőpárost, és rendezi le az ellenfelek csatárait, Alan Hansen és Phil Thompson utódaként, minimum megrökönyödnek. De alighanem elküldik az illetőt a fenébe. Ettől még Henchoz közmegelégedésre ügyködött, és ha vele azok a világraszóló sikerek nem is tértek már vissza, egy UEFA-kupát, egy FA-kupát és két ligakupát nyert azért a vörösökkel. Ami pedig a gólokat illeti? A teljes karrierjét lajstromozva négynél állt meg: kettőt a Neuchatel Xamaxban, kettőt a Hamburger SV színeiben vágott, egyaránt bajnoki meccseken. Pedig az Anfield is hogy megünnepelte volna!

(Forrás: Daily Mail)

Kiemelt fotó: Liverpool FC