Granit Xhaka: az újragondolt vezér

1986-ot írtunk. A koszovói egyetemista Ragip Xhaka a demokratikus jogokért tüntető pristinai tömeg tagjaként fejezte ki tiltakozását az elnyomó rendszerrel szemben, amikor több társával egyetemben letartóztatták, majd hat év börtönbüntetésre ítélték. Három és felett húzott le rácsok mögött, négyfős cellában, megbecsülve a napi tíz perc sétát, amiben az államhatóság kegyéből részesülhetett. „Úgy tudom, hogy az első néhány hónap még elviselhető volt. Aztán kezdetét vették a verések” – idézte fel Granit Xhaka édesapja hányattatott sorsát néhány éve a The Guardianben. Granit apuka büszke emberként/koszovóiként azért küzdött, ami a világ szerencsésebb tájain élőknek teljesen természetes; többek közt, hogy demokratikus választáson dönthessen a saját jövőjéről.

Azaz ha Granit Xhaka személye kapcsán felvetődik a kérdés, honnan az a bitang nagy önérzet, hogy miért gondolja érdemesnek az őt fújoló közönségnek (ráadásul a sajátjának) is visszaszólni, hát tessék, íme, a válasz: ezt örökölte. Neveltetése pedig újabb erényekkel vértezte fel, úgy mint hűség, tisztelet, kemény munka. Az idővel Svájcba emigráló szüleinek ezen értékek mentén sikerült boldogulniuk.

„A szüleim egymás iránti szeretetéről és hűségéről mindennél jobban árulkodik, hogy mindössze három hónappal azelőtt ismerkedtek meg, hogy édesapámat bebörtönözték. Anyám mégis várt rá három és fél évet. Olyan fiatalon is. Elképesztő asszony.” – mesélte a szüleiről.

Kevéssel azután, hogy Granit apját kiengedték, az ifjú pár Svájcba menekült. A Xhaka család első gyermeke, a később az albán válogatottat választó, a Basellel öt bajnoki címet nyerő Taulant 1991-ben született, Granit másfél évvel később. Apjuk pedig kellő szigorral nevelte beléjük, hogy az élet minden pillanatában erősnek kell maradni, legyen az bármennyire is kihívással teli.

„Bírom a kritikát, főként, ha az jogos. Talán azért is, mert az apámtól sosem hallottam azt, hogy ez szép volt. Szándékosan nevelt így, hogy maradjak mindig két lábbal a földön.”

Kritika márpedig végigkísérte angliai karrierjét – talán az idei szezon az első, hogy csupa dicséretben részesül. Kellett hozzá az Arsenal rendkívül eredményes, és legalább annyira látványos futballja (mínusz a leedsi második félidő), valamint a pályán betöltött szerepének megváltozása.

„Én amolyan hamis tízesnek gondolom magam – mondta még néhány éve. – Tízesnek, aki mélyebben játszik. Azt gondolom, két oldalam van: egyfelől nagyon is biztos vagyok a képességeimben, amelyekkel segíthetem a támadójátékot, ugyanakkor elhivatott harcos vagyok.”

Idén kétségtelenül igazolja önvallomását, bár kvalitásairól eddig is árulkodtak jelek. A labdát a védősorból korábban is bátran fel lehetett neki passzolni, a rizikósabb átadásai, illetve indításai nem mindig bizonyultak azonban hajszálpontosnak. A passzhatékonysága az elmúlt öt évben a 82 és 90 százalék között mozgott, de az idei 86 százaléka posztján a jobbak közé sorolja, a progresszív passzok számát tekintve meg pláne oda tartozik. Hanem a védőmunkája sosem számított tökéletesnek, szerelőkészsége a Kanté- vagy Kovacic-féle magaslatokat sosem ért el, mégis évekig a középpályássor legmélyére vezényelték londoni edzői, amely reflexszel Mikel Arteta szakított valahára. 

Ha más nem, az 54 sárga lapja és a négy kiállítása, amelyeket a bő hatszezonnyi ágyús karrierjében összeszedett is arról árulkodik, nem azon a poszton kell futballoznia, amely szerepkör kívánalmainak csak részben felel meg. Hogy érdemes őt a gyepen feljebb terelni, amire Arteta sikeresen rájött. Idén Xhaka (Martin Ödegaard-ral egyetemben) előrehúzódik a Saka, Jesus, Martinelli hármas közötti félterületekbe – ez így persze a leegyszerűsített leírása az Arsenal támadóalakzatának, mert azt éppen a gyakori helyváltoztatás, a roppant mozgékony játék jellemzi –, és mindjárt sokkal eredményesebb is, mint bármikor az elmúlt három évben. Az utóbbi három PL-idényében egyaránt egy góllal és két gólpasszal zárt, idén már két gól és három assziszt virít a neve mellett, de magasabb az xG-je is (a helyzetei minősége alapján várható gólszám), ráadásul úgy, hogy főként Olekszandr Zincsenko sérülése miatt – akinek sokszor az a feladata, hogy bezárjon Thomas Partey mellé, így engedve teret Xhaka előrenyomulásának – nem minden mérkőzésen futballozhatott ugyanolyan magasan. Ami persze leginkább megmutatja szerepköre megváltozását: idén 3,7 érintése van meccsenként az ellenfél 16-osán belül, jóllehet az előző szezonban átlagban 1,47-szer, azt megelőzően csak 0,32-szer ért ott labdához! Ezzel egyenes arányban jócskán csökkent viszont a támadóharmadba eljuttatott labdái száma, merthogy immár nem feltétlenül ő adja, hanem ő kapja az átadásokat.



Granit Xhaka a jelenleg futó idényben előrelépett támadó mutatókban. Fotó: skysports.com

Aminek Arsene Wenger egykor leírta, azaz hogy Xhaka egy remek „box to box középpályás”, akiben megvan ehhez a stamina, az erő, az energia, az idén (és nyomokban már tavaly) látszik a gyakorlatban is megvalósulni. Nem hatos immár, hanem nyolcas, igen jelentős támadófeladatokkal. És éppen a már említett gyakori helyváltozatásoknak köszönhetően a bal szélen is feltűnik, főként, ha Martinelli befelé húz, a bal oldali félterületben pedig szintén, ha Jesus vagy Martinelli mozgása helyet kínál neki. Az Arteta-csapat idei remeklésének az egyik oka, hogy a támadójátékban rendkívül rugalmas az Arsenal, mondhatni kiszámíthatatlan, gyors és pontos – s ebben immár Xhakának is elévülhetetlenek az érdemei. 

Van ugyanakkor még egy képessége, ami az együttes hasznára válik. A személyiségéből adódó vezérszerep. Hogy rendre hangos, irányítja, tüzeli az övéit, harci szellemet csihol, ha pedig úgy érzi, épp arra van szükség, meg is mondja a többieknek a magáét. Az Arsenal elmúlt szezonjának egyik legfájdalmasabb epizódja volt a St James’ Parkbeli zakó, amellyel tulajdonképpen eldőlt, lemarad a Bajnokok Ligája-indulásról. S legfőképp azért történhetett így, mert a londoniak többsége képtelen volt megbirkózni a Newcastle stadionjának félelmetes hangulatával, előhívni magából azt a küzdőszellemet, amivel a szarkák kitárták szárnyaikat az ominózus napon. Xhaka nem is bírta magában tartani ebbéli csalódottságát:

„Az sem érdemeltük meg, hogy a pályán legyünk. Szörnyen teljesítettünk, ezzel a produkcióval nemhogy a BL-, de az Európa-liga-szereplést sem érdemeljük meg. Nem tudom, miért nem csináltuk azt, amit az edzőnk kért. Ha valaki nem áll készen egy ilyen feladatra, maradjon otthon. Nem számít, ki hány éves. Ha nem állsz készen, vagy túl ideges vagy, ülj le a kispadra, vagy nézd otthonról a meccset. El sem kell jönni. Tudtuk jól, hogy ez az összecsapás talán az egész szezon legfontosabb 90 perc, erre tessék! Elfogadhatatlan, ahogy futballoztunk.”

Ha valamiért, már csak ezért is megsüvegelendő az Arsenal idei teljesítménye. Hogy a szezonvégi csalódás nem roppantotta össze a társaságot, hanem motivációra lelt belőle, és a klubtörténet legkiválóbb rajtját produkálta. Granit Xhaka nélkül nehezebben ment volna.

Kiemelt fotó: skysports.com