„Gyakran választanunk kellett aközött, hogy befizessük a lakbért, vagy vegyünk egy kis rizst”

Számtalan futballista történetét ismerjük a favellák, vagyis a brazil szegénynegyedek világából. Ott van a rossz példa, az Internationaléval olasz bajnok, a válogatottal Copa América-győztes Adrianóé, aki a fényes európai karrier után visszaereszkedett oda, ahonnan egyszer már kimászott, Rio de Janeiro egyik nyomornegyedébe. A szédületes bal lábbal megáldott milánói sztár ma gépfegyverrel fotózkodik a haverokkal. Ellentéte Gabriel Jesus, akit édesanyja egyedül nevelt testvéreivel Sao Paulo nyomasztóan szakadt külvárosában, Jardim Periben. Utcagyerekként cseperedett, majd amikor lehetőség kínálkozott, megragadta, és azóta sem ereszti. Négyszeres Premier League-bajnok, Copa-győztes, ma is a legprímább brazil támadók között tartják számon.

Ha eredményeit tekintve nem is, életútját nézve két társára hasonlít Richarlison, a Tottenham Hotspur 26 éves támadója. Adrianótól és Gabriel Jesustól megkülönbözteti, hogy volt mersze közre adni a vele történt sztorikat. Nem titkolt szándéka, hogy az érte rajongó brazil gyerekek inkább rá akarjanak hasonlítani, mint a sarki drogdílerre. A Players Tribune-nek írt önéletrajzi cikkének címe: Brazil: a love story.

A dramatizált írás azzal indul, hogy a brazil válogatott csatára a Enfield Training Centre (a Tottenham edzőközpontja) orvosi szobájában fekszik, könnyek között imádkozik, és arra vár, hogy közöljék vele a diagnózist friss vádlisérüléséről. Továbbá a hírt, hogy mehet-e az egy hónappal később kezdődő világbajnokságra.

Miközben kétségek között várja az MRI-eredményt, időutazásba kezd, mely egészen tanulságos lesz minden olvasó számára. Arról szól, milyen apróságok jelentenek fogódzkodót egy mélyszegénységben élő kisfiú számára, amelyekbe belekapaszkodva a drogok, illetve a bűnözés világa helyett a profi futballt, a sikeres, boldog életet választhatja.

(Forrás: premierleague.com)

Richarlison az 50 000 lakosú, Brazília délkeleti részén fekvő Nova Venéciából származik, ahol nemhogy McDonald’s, még egy bevásárlóközpont sincs. A futballista pofonegyszerűen érzékelteti családja anyagi helyzetét:

„Elég gyakran választanunk kellett aközött, hogy befizessük a lakbért, vagy vegyünk egy adag rizst.”

Richarlison több emberre is mintaként tekint, az egyik közülük Letícia, az egykori szomszédasszony. A nő ugyanolyan roskatag faházban élt, mint ők, és mindenét megosztotta velük. „Emlékezni akarok Letíciára, mert Braziliában több millió olyan ember van, mint ő. Viszonozni akarom a szeretetüket, amit kaptam tőlük. És ha szerencsés vagyok, ösztönözhetem őket, hogy higgyünk abban, minden megváltoztatható.” (A labdarúgó a brazíliai esőerdőben dübörgő faírtásokra, sok-sok éhező honfitársára, az őslakosok bányamunkák miatti megölésére, a tengernyi utcagyerekre utal.)

A brazil valóság időnként őt is arcul csapja, ilyenkor elbizonytalanodik, de aztán harcol a hazájában tapasztalható abszurditással szemben.

Mindenünk a világbajnokság

Kilencéves volt, amikor apja megosztotta vele, mit is jelent a brazil társadalom nyelvére lefordítva egy labdarúgó-világbajnokság: „Ilyenkor az emberek összegyűlnek, együtt feldíszítik az utcát, kifestik a falakat, a szegények és a gazdagok közti távolság ilyenkor lecsökken, együtt hiszünk abban, hogy jóra fordulhat az ország sorsa. Ezek a legfontosabb pillanatok az életben, és négyévente csak egyszer van ilyen. Megnyerni egy vébét? Ez útlevél az álmainkba. Elveszíteni a döntőt? Négy év lidércnyomás. Fiam, ha felnősz, te is megérted majd.”

A 2006-os vb idején Richarlison egy kávéföldön dolgozott a nagyapjával. Pálcikás fagylaltot árult a munkásoknak, és barátaival a folyóban fürdött a pihenőidőben. Testvérével egyszer majdnem belefulladtak a vízbe, az ő lélekjelenlétére volt szükség, hogy élve kikerüljenek.

Ennél nagyobb veszélyek is leselkedtek a kicsikre a város alvilágában. Ahogy a játékos írja, „sok olyan barátom van, aki alászállt a mélybe, és soha többé nem tért vissza. De még mindig a barátaim, mert megtanultam, hogy soha nem fordítunk hátat egy barátnak, főleg nem olyannak, akinek épp segítő kézre van szüksége.” Mázlija volt, hogy ezek a barátok őt nem húzták le a mélybe, s ebben kulcsszerepe volt Mr. Fidelnek a sulifocit szervező edzőnek, aki civilben rendőrként dolgozott.

Volt idő, amikor Richarlison a bejárati ajtón keresztül titokban leste a haverjait, akik az ő kertjükben ásták el épp az apró zacskókba rejtett drogot. Ő maga is fogott a kezében egyszer drogból származó pénzt, sőt, karnyújtásnyira volt, hogy csatlakozzon a helyi maffiának dolgozó cimboráihoz. „Csak oda kellett volna kiáltanom a fiúknak, hogy hé, én is be akarok szállni a buliba. De istennek hála ott volt a futball.”

(Forrás: the-sun.com)

És persze Mr. Fidel, aki minden egyes nap meglátogatta a futballista családját, és ellenőrizte, nem került-e bajba kis játékosa. Heti háromszor tartott edzést a gyerekeknek, akik természetesen minden percüket a közeli grundon töltötték, amíg a nap le nem ment. Egyik alkalommal, miközben a srácok épp az árnyékban pihentek a pálya mellett, és nyalták a fagyijukat, odalépett hozzájuk két idősebb fiú. Egyikük elővett egy pisztolyt, Richarlison fejéhez tartotta, és közölte vele, ha meglátja, hogy az ő területükön árul, nagy bajba fog kerülni. Természetesen drogról volt szó.

„Elkezdtem szédülni, azt hittem, meg fogok halni. Aztán csukott szemmel valahogy ki tudtam nyögni, hogy ne vicceljen már, mi nem dílerek vagyunk, csak focizunk.”

A pisztolyos srác szó nélkül távozott társával, az volt a lényeg, hogy átadták az üzenetet. Szükségtelen ecsetelni, milyen akadályokba ütközik egy gyerek egészséges szocializációja ilyen környezetben, és hogy milyen küzdelmet kell vívnia önmagával, és az erőszakkal átitatott közeggel.

Apja viszont a várostól távolabb lakott, így döntenie kellett, hogy hozzá költözik és feladja az edzéseket, vagy folytatja a futballt családjától távol. Bekopogtatott nagybátyjához, aki befogadta őt. Ételre is alig futotta kettejüknek, a srác egy vékony matracon aludt mohawk frizurával, mint amilyen Neymarnak volt, Santos-mezben. A kevés pénzt, amit kerékpárok bérbeadásából keresett, internetkávézókban költötte el, ahol Ronaldo-videókat nézegetett.

Ráadásul a futballsuliban 16 évesen túlkorossá vált, meccseket nem játszhatott, csak edzhetett a fiatalabbakkal. Ekkor sem adta fel, és az egyik napon odalépett hozzá az edzője, és elárulta, hogy be tudja ajánlani a Belo Horizonte-i América Mineiro U17-es csapatába, mely épp az állami döntőre készült. Richarlison rögtön igent mondott, megfelelt a poros pályákon teljesített teszteken, és első meccsén győztes gólt lőtt a nagy rivális Atletico Mineiro ellen. Csapata megnyerte a bajnokságot. Ha úgy tetszik, minden erejével kitartott, nem hagyta, hogy bárki eltántorítsa céljától, kivárta a sorát, és amikor felkínálták élete lehetőségét, megragadta.

(Forrás: espn.com)

„Aztán jött a Fluminense, és egy szempillantás alatt a világ másik felén találtam magam. A Watfordhoz kerültem, majd egyszer csak ott álltam az Etihad Stadiumban Kun Agüero és Kevin De Bruyne mellett, akikkel addig csak videójátékban játszottam” – ecsetelte az érzéseit a Manchester City elleni mérkőzésről.

Brazíliával szemben táplált szeretetéről mindent elmond a bal mellkasán díszelgő tetoválás. Egy szívet ábrázol, melyet Brazília zászlaja borít, rajta a szöveggel: Rend és haladás. Ezt a tetoválást simogatta, amikor tavaly novemberben Szerbia ellen csodálatos félollózó mozdulattal bevágta második gólját a katari világbajnokságon.

„Istenem, gólt lőttem egy világbajnokságon Brazília színeiben. Én, Richarlison, aki pálcikás fagyit árult Nova Venéciában. Miközben a csapattársaim ölelgetnek, érzem az apám ölelését, Letíciáét, a nagyapámét, a nagybátyámét, Mr. Fidelét és a barátaimét”

– meredt a múltba a cikkben.

Az utolsó áldozat az Evertonért

A brazil szenvedélye nem csak a nemzeti csapaté, az Evertont is a szívébe zárta. A 2021–2022-es szezon hajrájában folyamatosan sérülten játszott, gyógyszerrel és injekcióval indította a reggeleket. Az utolsó előtti fordulóban a Crystal Palace ellen győznie kellett az Evertonnak, hogy ne essen ki (az utolsó fordulóban az Arsenal ellen nem sok esély kínálkozott). 0-2-ről kellett fordítani, Richarlison lőtte az egyenlítő találatot, a 85. percben pedig Dominic Calvert-Lewin befejelte a győztes gólt.

„Földre borultam, és könnyek között azt mondtam az edzőnknek (Frank Lampardnak – a szerk.), végem van. Mindent kiadtam magamból, ez volt az utolsó áldozat, amit a klubért meghozhattam, az utolsó meccsem volt az Everton játékosaként. Életem végéig magammal viszem az emlékét.”

A Horvátország elleni vb-negyeddöntőt is csak úgy tudta végig a pályán tölteni, hogy a szünetben a combfásli mellett kapott négy fájdalomcsillapítót. A kiesés után egy hónapig nem tudott játszani.

Annak tükrében, hogyan alakult eddig az élete, nem meglepő, hogy fizetésének tíz százalékát a rákbetegeket gondozó Padre Roberto Lettieri Intézetnek adja, továbbá szülővárosában 100 családot támogat anyagilag. A futballistának egyelőre nincsenek politikai ambíciói, de rendszeresen felemeli a hangját a Brazíliában tapasztalható társadalmi igazságtalanság, a rendőri erőszak ellen, illetve az emberi jogok és a környezet védelmében.

Kiemelt fotó: The Athletic