Gyerekkori szerelem; maffiakapcsolatok; kimaradt helyzetek

Arday Attila

Mindannyian olasz drukkernek születtünk, na jó, ez nem teljesen igaz, én valahogy mégis úgy érzem. Beleszerettem gyerekként ebbe a mélykék mezbe és fehér nadrágba, Bettegába és Zoffba, aztán jött a nyolcvankettes vb és valóra váltak az álmaim. Ahogyan mindig fájni fog, hogy a belgák elleni nyerhető meccsen nem jutottunk tovább a csoportból mi, magyarok, úgy mindig bearanyozza majd emlékeimet az akkori olasz–brazil és olasz–német.

Később azért továbbtanultam, így az olaszból angol, majd skót, ír, walesi meg argentin drukker lettem. Közben pedig egyre inkább emberdrukker. Már nem mindig számít, ki milyen mezt húz magára, sokkal fontosabb, hogyan viselkedik. Hogyan örül a góljának.

Ha úgy, ahogyan Tardelli 1982-ben vagy Grosso 2006-ban a németek ellen, akkor megőrülök érte. Már nem vagyok olasz drukker, de az a szenvedély, amellyel a tavalyi Eb-győzelmet is kiharcolták, magával ragad.

Pedig a háborúkban sosem voltak jó harcosok, mindig csak sírnak meg énekelnek, hangosak és felszínesek. És nagyon hiányoznak, amikor nincsenek ott.

Szabados Csaba

Amikor az olasz válogatott megnyerte a 2006-os világbajnokságot, a Focivilág Olaszország rovatát vezettem, így szerencsém volt elég jól ismerni azt a Lippi-féle csapatot. Később, a 2008-as Európa-bajnoksággal kapcsolatos szakértői munka során nem felejtettem el beválogatni a torna öt nagy felfedezettje közé Giorgio Chiellinit, akinek aztán a 2012-es döntőbe jutásban, és a tavalyi váratlan, bravúros Eb-győzelemben is fontos szerep jutott. Bizony, ez inkább meglepetésnek számított, amit sokan, többek között Antonio Cassano is Roberto Mancini mester nagyszerű kapitányi képességeinek tulajdonít: ahogy az egykori balhés gólvágó friss nyilatkozatában kifejti, a jelenlegi egy középszerű futballisták alkotta keret.

Valóban, ha a világbajnoki kvalifikációs kudarc okait kutatjuk, első lépésként kezdhetjük ott, hogy az aktuális támadósor nem igazán ütőképes, Immobile nemzetközi szinten nem elég jó középcsatár, Donnarummát pedig rendre túlértékelik kapusposzton.

Következhetnének hosszú fejtegetések a Serie A és úgy általában a dél-európai futball helyzetéről a gazdasági világválságok hatásainak tükrében, vagy az utánpótlás-nevelés kérdéséről a közelmúltban honosított öt brazil futballista, Jorginho, Emerson, Rafael Tolói, Joao Pedro és Luiz Felipe kapcsán.

Végül pedig minden út ugyanoda vezet, ahová 15 éve is: a régóta húzódó, korszakokon átívelő erkölcsi válsághoz, az olasz labdarúgás szoros kapcsolatához a maffiaközeli politikai és gazdasági elittel, a csalás, a bunda, a pénzmosás, a szakmai munkát korrumpáló hatalmi játszmák apostolaival. A megtisztulás egyelőre várat magára, az elbukott vb-selejtezővel pedig Olaszország újabb emlékeztetőt kapott arról, mi az ára az el nem végzett munkának, a sötét múlttal való szembenézés elodázásának.

Hubai Gábor

A 2017-ben elbukott vb-kvalifikációhoz képest sokkal jobb helyzetben van Olaszország, ugyanis most nem kell szélnek ereszteni a válogatottat, játékostól, edzőstől, mindenestől. Nem véletlen, hogy a mindig oly kritikus olasz sajtó, szinte napok óta egyöntetűen könyörög Roberto Mancininek, hogy maradjon a válogatott kispadján. Ennyit számít, ha valakinek hitele van, márpedig öt éve, amikor átvette a nemzeti csapatot, egy igen jelentős szakmai és bizalmi válságot is orvosolnia kellett. A nyári Eb óta persze érezhető, hogy Verrattiék nem ugyanolyan élesek: ikszeltek odahaza a nem túl acélos bolgárokkal, de nem bírtak Észak-Írországgal, valamint oda-vissza Svájccal sem. Ha ezek közül a meccsek közül, akár csak egyet is megnyernek, nem lett volna ez a csütörtöki pótselejtező és nincs ez a rettenetesen fájó fiaskó sem. Pedig ezeknek a találkozóknak kínosan hasonló forgatókönyve volt, az olaszok egy szekérderéknyi helyzetet alakítottak és hagytak ki, így pedig nem tudtak győzni, holott mindannyiszor szinte felbillent a pálya. Ugyanezt láttuk az észak-macedónok ellen is, akiket viszont minden tisztelet megillet, ugyanis az egyetlen lehetséges módon nyerték meg ezt a találkozót. Védekeztek, ahogyan csak tudtak, bírták Fortuna kegyét és valahogyan szereztek egy gólt a rendkívül kevés lehetőségükből.

Ami az egyik oldalon kudarc, az a másikon mestermű, ugyanakkor nem baj, ha ebben az elképesztően zűrzavaros világban néha látunk egy tündérmesét, és Dávid 2022-ben is le tudja győzni Góliátot, épp a legfontosabb pillanatban.

Kiemelt kép: 24.hu