Gyereksztárok, akiket tizenkét éves korukra kiégetünk…

Koraérettség

Zsiga Gyula, a Magyar Kézilabda Szövetség 2021-ben kinevezett utánpótlás-fejlesztési igazgatója már egy évtizede tökéletes portrét festett a hagyományos, év végi utánpótlás-konferencia keretében arról a koraérett játékosról, aki tízévesen már mindent tud a sportágáról, ráadásul még meg is tudja valósítani a pályán. Ismeri a figurákat, kioktatja néha az edzőjét, mindenhez ért, cunderezik. Ő az, akiből apa, anya BL-győztest akar faragni, ő is önmagából, hogy aztán tizenkét évesen abbahagyja az egészet, mert kimondatlanul is rájön, hogy még gyerek akar lenni, és mást sem csinált eddig, mint kézilabdázott, és azt sem játékból.

Az utánpótlássikerek hajszolása

Az itthon nagyon is létező, konkrét megfigyelésekkel alátámasztott jelenségre valószínűleg minden edző tudna példát mondani, legfeljebb nem akar, mert aki a tízévesek között szupersztár, arra azért büszkék vagyunk. Meccsek sorát lehet vele fölényesen megnyerni, az edző pedig a gyereksportban is akkor jó edző a közgondolkodás szerint, ha győz a csapata. Aztán az egész kártyavárként omlik össze, még odáig sem jut el a projekt, hogy a korosztályos világversenyeken „aranytojást tojó tyúkká” váljon a fiatal (aranytojást tojó kakas nem lehet belőle). És még talán jobban is jár, mint azok, akikben tizenéves koruk végén tudatosul, hogy nem voltak gyerekek.

Merthogy az aranytojást tojó tyúkot is korán levágjuk, erről Lénárt Ágota sportpszichológus szokott konferenciáról konferenciára előadást tartani külföldi szakvélemények alapján.

Gyakran még játékos sem. Pedig nemcsak edzői, de orvosi szemmel is zsákutca az egész, Dr. Pavlik Gábor sportorvos TF-es előadásain ezt is egyértelműen elmagyarázta, immár két évtizede.

(Forrás: cegledisport.hu)

Túledzettség

A jelenséget egyre többen leírják ma már Magyarországon, de a társadalmi átalakulás lassú folyamat, ha egyáltalán létezik. A kézilabdázásban már vannak a helyes útra talán rátaláló, még meg nem értett, kiforratlan szabálymódosítások, helyenként már tudjuk, mennyi kárt teszünk, és hogyan kellene másképp csinálni. Az utóbbi hónapok egyik legnagyobb hatású interjújában Elek Gábor leköszönő Fradi edző beszélt arról a 24.hun, milyen ártalmas a gyerekkori túledzettség, norvég mintára hogyan lehetne testileg-lelkileg egészségesebb sportolókat nevelni.

„Elég régóta elkezdtem hinni a norvég modellben – mondta a szakember, aki öt éven át együtt dolgozott Tord Ellingsennel, a férfiválogatott jelenlegi erőnléti edzőjével (…). – Eleve az utánpótlásban az edzésszám jóval kevesebb – 14–15 éves korig heti három edzés –, viszont jóval tudatosabban gondolkodnak. Nem eredményt hajszolnak, mint nálunk nagyon sok helyen, hanem technikai tudásban és fizikálisan építik a játékosokat. Egyszerűen mindenféle nyomás nélkül.”

Tord Ellingsen kemény kritikát fogalmazott meg a magyarországi állapotokról, amikor Elek Gábornak azt mondta, itthon csalni tanítjuk meg a gyerekeket, és tizenhat-tizenhét éves korukra megutáltatjuk velük a sportot. Elek Gábor úgy látja:

„Nekünk utánpótláskorban semmi nem elég. Olyan edzésszámot követelünk, hogy a gyerek nem bírja koncentrációval, ezért hamar gépiessé, monotonná válik. Másrészt, ha meg tud csinálni tízet, akkor holnapra már tizenkettőt akarunk. Ha megcsinálja a tizenkettőt, holnapután már tizennégyet írunk neki elő. Soha nincs dicséret, vagy, ha van is, tovább megy a presszió, a csak még egy picit. Előbb-utóbb az ökör is megpróbál kibújni az igából. A gyerek okosabb. Ő megtanul csalni. Nem a megfelelő technikával csinálja azt a tíz fekvőtámaszt. Vagy nézi az edzőt, és ha éppen nem őt figyeli, már hasal.”

Megfogalmazása szerint az edzők és a klubok egyéni ambíciókat, illetve eredményt hajszolnak, agyonedzetve, több helyen versenyeztetve a játékosokat.

Elek Gábor (Forrás: fradi.hu)

Megfelelési kényszer

A témával kapcsolatban Zsiga Gyula a honlapján arról ír, a hazai gyereksportban a szuperkompenzáció semmibevétele történik, hiszen nem építünk bele elegendő pihenési szakaszt a fejlesztés, vagy a kondicionálás folyamatába. Úgy látja, nincs idő nevelni a gyerekeket, mert szinte azonnal versenyeztetni kell őket, vagyis kis kézilabdázót képzünk. Ahelyett, hogy sportolókat nevelnénk. A közeg megvilágítására hozzáteszi:

„Az edzők nyerni akarnak a mérkőzéseken. Ki az, aki nem? A szülők, vagyis a gondviselői oldal, akik gyerekük helyett választanak sportágat, felelősséget éreznek érthető módon. Ezért figyelemmel kísérik őket. Ha nem mehetnek be az edzésekre, ott akarnak lenni a mérkőzéseken, hogy lássák gyermeküket. Az ő szemléletük és elvárásaik az edzővel szemben a gyermekük és a csapat teljesítménye alapján formálódik, alakul. Az edzőt tehát, megfelelési és eredménykényszer nyomja a gondviselő oldalról.”

Így aztán az edző az életrevaló, ügyesebb gyerekekre fókuszál, hogy a következő mérkőzésen is győzzenek, taktikai elemeket, rendszereket állít fel a számukra, ahelyett, hogy a képességeiket fejlesztené, hogy erősnek, gyorsnak érezné magát minden kisgyerek. A rendszerben maradt gyermek pedig, ha eléri a tizenkét éves életkort, Zsiga Gyula szerint azt látja, hogy kortársainak felét elveszítette, a szülei pedig már azon törik a fejüket hol, milyen pozícióban fog játszani gyermekük. Ez is általánosan megfigyelhető a sportágban.

A gyermeknek pedig már azon jár az esze, hogyan menekülhetne meg ebből az egészből. Kiég.

Kiemelt fotó: oroscafe.hu