Győzelemmel búcsúztak, de a kitűzött céltól messze voltak női kéziseink az Eb-n

A múlt héten ott hagytuk abba az Eb-szereplés értékelését, hogy a norvég válogatott ellen az első félidőben kifejezetten jól játszott Golovin Vlagyimir szövetségi kapitány csapata, ám mint kiemeltük, ez akkor jelent valós előrelépést, ha a következő mérkőzéseken is folytatódik az előremutató tendencia. És így is lett, két nappal később Dánia ellen valós győzelmi esélyei voltak a magyar együttesnek, a végjátékot azonban nem meglepő módon a rutinosabb és többet rotáló csapata bírta jobban, ennek megfelelően Jesper Jensen tanítványai végül 29–27-re húzták be a találkozót.

Ezen a mérkőzésen több kifejezetten működőképes húzása volt az Eb egészét tekintve szintén alulteljesítő magyar stábnak. A mieink tudatosan lassították a játékot, ez pedig kellett ahhoz, hogy ne jöjjenek ki a csapat fizikális korlátai. Ráadásul Golovin szinte alig cserélt, végig az első sor játszott, hiszen számolhatott azzal, hogy ezután a meccs után háromnapos szünet következik a magyar válogatott számára.

Mindemellett a csapaton belüli hierarchiában is történtek változások. Füzi-Tóvizi Petra egyértelműen első számú beállóvá lépett elő, majdnem 50 percet töltött a pályán, Debreczeni-Klivinyi Kinga pedig bekerült a rotációba, és rögtön tudott is segíteni a magyar csapatnak. A mieink legeredményesebb gólszerzője azonban ezen a meccsen is Klujber Katrin volt, akivel kapcsolatban kijelenthető, hogy karrierje eddigi legjobb felnőtt világversenyét játszotta le, még akkor is, ha a lövő-teljesítménye több mérkőzésen, például ezen a találkozón (8/15) sem volt kiemelkedő. Az ilyen statisztikai adatokat azonban mindig érdemes tágabb kontextusban vizsgálni, ugyanis Klujber lövéseinek jelentős része kiszorított helyzetből, passzív játéknál született. Ameddig lehetett, a Ferencváros átlövője szinte egyszemélyes hadseregként próbálta versenyben tartani a magyar válogatottat, ám a svédek elleni mérkőzésen már rajta is látszódtak a fáradtság jelei.

A dán védekezés passzivitása egyszerre segítette és nehezítette a magyar válogatott dolgát: ugyan a hatos vonal környékén maradó védők miatt Klujber Katrin és Vámos Petra szabadabban próbálkozhatott közép-távoli megoldásokkal, a dánok jól kalkuláltak azzal, hogy a magyar átlövők nem fogják tudni hozni a szükséges hatékonyságot és gólszámot. Végül azonban nem is ez döntött, hanem az, hogy a dán csapat az utolsó öt percet 5–1-re meg tudta nyerni, ami a mieink fáradása mellett a dán kapitány okos (ugyanakkor talán némileg vakmerő) cseretaktikájának volt köszönhető.

A svéd válogatott követendő példa lehet a magyarok számára

Vámosék második középdöntős meccse előtt el lehetett gondolkodni egy pillanatra. A különböző esélylatolgatásokban mindenki tényként kezelte, hogy a svéd válogatott erősebb a magyarnál, a miértekre azonban senki nem kérdezett rá. Pedig ha meg akarjuk érteni az elmúlt évek sikertelenségének okát, valahol itt kell keresgélnünk. Azzal ugyanis lehet érvelni, hogy nem születhet mindenki Stine Oftedalnak vagy Henny Reistadnak, de az egészen biztos, hogy néhány klasszist kivéve (gondolok itt elsősorban Linn Blohmra, Nathalie Hagmanra és Jamina Robertsre) a svéd játékosok nem rendelkeznek jobb képességekkel a magyar csapat tagjainál. Azt viszont sajnos láttuk, hogy minden másban sokkal előrébb tartanak.

A mieink győzelmi reményeit az táplálta ebben az esetben, hogy velünk ellentétben a svédek a köztes meccsnapon is pályára léptek, ráadásul egy végletekig kiélezett mérkőzést játszottak Norvégia ellen, amit 27–25-re buktak el (és egy egyébként jelentősen lecsökkentek az elődöntős esélyeik).

Azonban a meccs második felében gyakorlatilag semmi esélye nem volt a magyar válogatottnak, ráadásul a végeredmény (25–30) még csalóka is ebben az esetben, hiszen Tomas Axnér csapata teljes kontroll alatt tartotta a mérkőzést, amikor kicsit közelebb férkőzött a magyar együttes, a rivális könnyedén szerzett két-három újabb gólt. Azonban ennél sokkal elkeserítőbb volt az a tény, hogy aki nem volt tisztában a korábbi menetrenddel, könnyen azt hihette, hogy a skandináv együttes pihent rá a hétfői meccsre. Hihetetlen különbség volt a két csapat fizikális állapota között, és ez a játék minden elemére kihatott: a svédek keményebben ütköztek, gyorsabban futottak, jobban bírták a mérkőzés végét. Ehhez pedig hozzájött, hogy a magyar válogatott most nem is lassította a tempót, ennek pedig logikus következménye volt a meccs második felében látható, igen visszafogott teljesítmény, hiszen azt már a korábbi meccseken is láthattuk, hogy Golovin nagyon nehéz helyzetben van: ha cserél, az szinte mindig a játékminőség jelentős romlásával jár, ha viszont ezt nem teszi meg, a mérkőzés végére fogyhatnak el az erőtartalékok.

Mindenképpen ki kell viszont emelnünk, hogy a válogatott játékában a korábbiaknál sokkal több volt a tudatos elem: az átlövők például szisztematikusan támadták az egyes és kettes védők közötti területeket, ily módon kompenzálva azt, hogy a távoli lövésekkel a korábbi meccseken nem voltak igazán hatékonyak.

Legalább a szép búcsú összejött

Az utolsó középdöntős meccs előtt már csak az volt a kérdés, hogy a 11. vagy a 12. helyen végez a magyar válogatott, és bár tűnhet úgy, hogy ennek az ég egy adta világon semmi jelentősége, a jövő évi világbajnokság eredményeinek függvényében még számíthat a megszerzett jobb pozíció. Nagy kérdés volt viszont, hogy milyen pszichés és fizikai állapotban kezdik majd meg a mérkőzést a csapatok, hiszen a szlovénok az előző fordulóban nagyon szoros találkozót játszottak Norvégia ellen, pontot azonban nem szereztek, hiába játszottak hatalmas intenzitással.

És bizony ez volt a döntő faktor, a szlovén csapat teljesen szétesett a korábbi mérkőzésnek köszönhetően. Leginkább védekezésben volt ez látványos, Dragan Adzic csapata nem tudta hozni a tőlük korábban oly sokszor látott kontrollált agresszivitást. Azonban nem szabad megfeledkeznünk a magyar csapat javulásáról sem. Golovin együttese ismét okosan lassította a mérkőzés ritmusát, sőt, általánosságban is elmondható, hogy működött az előzetesen kitalált meccsterv. Bár az első percekben úgy tűnt, ismét előjönnek az évtizedes problémák, és a beálló körüli védekezés okozza majd a magyar csapat vesztét (a szlovénok az első hét góljukból négyet is ebből a pozícióból értek el), a későbbiekben erre sikerült megoldást találni, és amellett, hogy a Vámos, Klujber duó ismét biztosította a középső stabilitást, a szélsők is kifejezetten jól teljesítettek. A második félidőben ráadásul a kapusaink is feljavultak, jórészt nekik volt köszönhető, hogy 19–20 után egy 5–0-ás sorozattal tulajdonképpen megalapozta a 29–25-ös győzelmét a magyar csapat.

Mit mutatott meg ez a kontinenstorna?

Amikor Golovin Vlagyimir átvette a magyar válogatott irányítását, azt mondta, hogy a csapat helye a nemzetközi középmezőnyben van. Ha azt vesszük figyelembe, hogy vele eddig a 10. és a 11. helyen végzett a gárda, igazolódni látszik az állítás, de az elmúlt évekből is egy-egy olyan világversenyt (a 2018-as Eb-n, illetve a 2020-as olimpián egyaránt hetedikek lettünk) lehet csupán említeni, ami megtörte ezt a sormintát.

Az eredmények tekintetében ezen az Eb-n is jórészt a papírforma érvényesült. A Golovin vezette csapat megverte az egyértelműen gyengébb riválisát, Svájcot, eközben azonban minden olyan mérkőzésén vereséget szenvedett, ahol lényegesen magasabban jegyzett ellenféllel került szembe. Két találkozót, a Szlovénia és a Horvátország elleni meccset nehéz beilleszteni a mátrixba, hiszen a két csapat közül a gyengébb ellen szenvedett vereséget a magyar együttes, és ez nagyjából meg is pecsételte az esélyeket az egész tornára nézve. Attól mindenkit óva intenék, hogy a skandináv csapatok elleni szoros periódusok miatt kezdjen el reménykedni, a kézilabdameccsek bevett forgatókönyve ugyanis pontosan ez: a mérkőzések elején a gyengébb csapat képes tartani magát, azonban a papírforma szerint a 40-45. perc környékén el tud lépni az esélyesebb gárda.

További fejtörésre adhat okot, hogy a fontos statisztikai adatok legtöbbjében a mezőny utolsó harmadában találjuk a mieinket (a cikk írásának pillanatában még csak az öt meccs utáni adatok érhetőek el, így minimális elmozdulás elképzelhető): az átlövőjáték, a gyors indulások, illetve – ami az előzetes várakozások alapján meglepő – a kapusok tekintetében is átlag alattit nyújtott a magyar csapat. Ki kell viszont emelnünk a szélsőket, főként Márton Grétát és Győri-Lukács Viktóriát, ők ugyanis a klubbeli rossz formájukat hátrahagyva zártak végül jó Európa-bajnokságot.

Azt mindenesetre borzasztóan nehéz megtippelni, hogy mit hozhat a jövő a válogatott számára. Elsősorban azért, mert szinte biztos, hogy ezt a keretet ebben a formában soha nem látjuk majd többet világversenyen, és ahogy már korábban említettem, csapaton belüli átrendeződések is várhatóak, illetve a mostani hiányzók közül is többen ott lehetnek majd a jövő évi világbajnokságon. A helyzet a sok negatívum ellenére közel sem kilátástalan: jó sorsolással és jobb formával a vb-n is elérhető lehet a legjobb nyolc. Ugyanakkor az, hogy ezt így kell megfogalmaznunk, önmagában kérdéseket vet fel.