Ha Chema átmegy PR-edzőbe, akkor tényleg nagy a baj – szerzőink véleménye

Arday Attila

Mi, néhányan, akik férfi kézilabda-válogatottunk mind a négy olimpiai negyedik helyét megéltük, és a negyediken már meg is sirattuk az érmet, nem tudunk és nem is akarunk már másról álmodni, minthogy egyszer ott leszünk a dobogón. És nem majd három-négy évtized múlva, hanem Párizsban, 2024-ben. Sokan követjük gyerekkoruk óta Mikler Roland vagy Lékai Máté pályafutását, láttuk őket drámai BL-döntőkben és a londoni olimpián, nem tudunk és nem akarunk másért szorítani, minthogy teljessé váljon a pályafutásuk egy felhőtlenül sikeres világversenyen, legyen az akár egy Európa-bajnoki vagy világbajnoki érem.

Miután Chema Rodríguez 2019 őszén elkezdett a válogatottnál dolgozni, helyesen tűzött ki hosszú távú célokat a csapat elé a stáb, majd rövid távon is bizonyítani kezdett. A következő két évben visszatért az a csodálatos, régen várt érzés, hogy nincs a világon olyan ellenfél, aki ellen ne lenne esélyünk, a favoritok ellen is óriási meccsek, nem egyszer győzelmek következtek. Aztán jött a 2022-es magyarországi Eb, ahol a felfokozott várakozás, a tét és a frissen felhúzott 20 ezres MVM Dome agyonnyomta a gárdát. Már a csoportból is kiesett, de legalább nem verte agyon senki.

Ezzel szemben a 2023-as vb-n Portugália után három skandináv nagyhatalom, Svédország, Dánia és Norvégia is azt csinált velünk, amit akart. A svédeknek és a norvégoknak harminc-negyven percig ellenfelei voltunk – van aki szerint ezt értékelni kellene –, a dánoknak egy percig sem. Soha nem éreztük ennyire távol magunktól északot, még úgy sem, hogy a jóval kevesebb kézilabdázóval gazdálkodó Izland ellen bámulatosra sikerült a hajrá.

A közfelháborodást okozó, dánok elleni tizenhét gólos vereség után tízből kilencest adni a tornára, ahogyan ezt a kapitány teszi, az önámítás és a néphülyítés kategóriája, amelyet Chema ezek szerint máris megtanult a magyarországi tömegkommunikációs viszonyok között. Ha ilyen szinten belesimul a hazai közegbe, ebből nemhogy érem, de olimpia se nagyon lesz.

A spanyol szakember döntése, szőnyeg alá söpri-e a magyar kézilabdázás súlyos mulasztásait, hiányosságait, átmegy-e propaganda üzemmódba, vagy továbbra is elhivatottan akar változtatni rajta, legalább a válogatott szintjén.

A kihívásokkal való szembenézéssel, őszinteséggel, rendkívüli egyéni és mentális felkészüléssel, együttműködéssel talán még mindig minden menthető Párizsig, amelyre Chema és a csapat jó esélyt teremtett magának. Mi az álmainkat biztosan nem akarjuk elengedni, mert akkor tényleg végünk.

Fotó: Johan Nilsson/TT NEWS AGENCY/AFP via Getty Images

Vigh Martin

A magyar válogatott teljesítményét, illetve annak ellentmondásosságát leginkább talán az jelképezi, hogy milyen szélsőségesek a különböző értékelések. Juhász István, a Magyar Kézilabda Szövetség (MKSZ) sportszakmai igazgatója hétfőn azt nyilatkozta, hogy egy ötös skálán ő négyes alát adna a fiúknak, míg Chema Rodríguez egészen kilenc pontig kúszott fel az értékelésnél (nyilván nála már tíz volt a maximum). Ezzel szemben a szurkolói értékelések sokkal közelebb vannak a másik végponthoz. Valószínűleg senkinek sincs igaza, illetve mindkét szélsőségben van részigazság. Ha csak az eredményt nézzük, a magyar válogatott nyolcadik helye kitűnő. Ha végigvesszük a legjobb nyolc másik hét csapatát, láthatjuk, hogy minden ágon a papírforma érvényesült, egy hely viszont kiadó volt, és azt a magyar válogatott szerezte meg. Azon felesleges lamentálni, hogy ehhez szerencse is kellett, ez mindig világversenyen tényező, hol így, hol úgy.

Ha viszont a játék minőségét, illetve egyesével a meccseket nézzük, már sokkal vegyesebb a kép. Az elittől távolabb, a középmezőny második feléhez közelebb került a magyar csapat. Az a Brazília, amelyet a két évvel ezelőtti vb-n még egy tükörsima meccsen győzött le válogatottunk (29–23), most az 58. percben még ziccert lőhetett az egyenlítésért (a végeredményt persze ismerjük), Dánia, Norvégia, Svédország és Portugália ellen pedig egyaránt nagy különbségű vereségbe szaladtak bele a mieink. 

Fotó: Jonathan Nackstrand/AFP via Getty Images

A futball-közbeszédben ismét fogalom a felülteljesítés, és azt gondolom, ezt érdemes a kézilabda világába is átemelni. Ennek a csapatnak az elmúlt háromból két világversenye is hatalmas felülteljesítés volt:

A mostani szereplés viszont azt mutatja, hogy mi van akkor, ha ennek a hullámnak már nem a tetején, hanem jóval lejjebb van a válogatott.

A magyar kézilabda rendszerszintű problémáiról már sokat beszéltünk és még fogunk is, de ehelyett most arról érdemes szót ejteni, hogy a jövő évi olimpiai selejtezőig miben léphet előre a válogatott. Bizonyos játékosok (Máthé Dominik, Juhász Ádám) visszajövetele önmagában jelenthet pluszt, de ezt gondolom, hogy több pozícióban is fluktuáció várható a következő másfél évben: szükség van irányítóban egy plusz opcióra – erre a problémára lehet megoldás Juhász –, a két szélen egy-egy újabb játékosra (elképesztő kockázat van abban, hogy ezt a posztot jelenleg egy-egy emberrel oldja meg a magyar csapat, az utolsó meccsen láttuk, hogy ha valamelyikük megsérül, az azt jelenti, hogy szinte feladja a pozíciót az együttes), illetve a védekezőspecialisták kérdésköre is átgondolásra szorul.

Kiemelt kép: Anders Wiklund/TT News Agency/AFP via Getty Images