„Ha imádtad a labdát, ismerted Pelét is” – interjú Kiss Lászlóval

– Kiss László, Pelé, Törőcsik András. Igazán díszes társaság, de mi a fotó pontos története?

– 1980-ban játszottunk a Népstadionban barátságos mérkőzést Ausztria ellen, persze legkevésbé a 90 perc maradt meg bennem, sokkal inkább a találkozás Pelével. Felejthetetlen emlék, bármennyire rövidnek bizonyult is. A felkészülés alatt értesültünk róla, hogy sztárvendégnek érkezik Budapestre, már nem is tudom, milyen okból hívták meg Magyarországra. És nem is rólunk szólt a meccs, hanem róla, legyen bármekkora hagyománya is a magyar–osztrák összecsapásoknak. Rendkívül büszke vagyok arra, hogy legalább egy kezdőrúgásnyi időt együtt tölthettünk a pályán, az talán lejön a képről, hogy eléggé megilletődött vagyok. Zavaromban ellépek tőle, még talán Törő is. Ugyanakkor, ha a fotóra nézek, a büszkeség mellett a bánat ugyancsak elönt, elvégre a hármasból csak én maradtam… 

– Milyen benyomást keltett önben a Fekete Gyöngyszem?

– Nagyon kellemeset. Barátságosan kezelt bennünket, ismeretleneket. Azt nyilván tudta, hogy válogatottként saját hazánkban menő futballistáknak számítunk, de aligha emiatt nem tűnt leereszkedőnek. Azt lehetett érezni, hogy elismer bennünket, hogy be akar vonni minket a pillanat örömébe, mintha csak régi játszópajtások volnánk. Egyáltalán nem viselkedett úgy, mint aki azt gondolja, itt mindenki csak miatta van jelen, pedig hát…

– A 82 évet boldogságban megélő Peléhez képest fájdalmasan korán ment el Törőcsik András, akivel nem csak a válogatottban, a Montpellier-ben is együtt futballozott. De Franciaországban is táncolt még Törő?

– Sajnos már nem igazán. Nem nyújtott kiemelkedőt, de nem ezzel volt a legnagyobb probléma, inkább a magánéletével. Nem az a típus volt, aki profin készült volna az edzésekre és a mérkőzésekre, s ezt kint nem nézték jó szemmel. Együtt igazoltunk a francia második ligába, egyaránt hároméves szerződést kötve, az első szezon nem sikerült azonban valami fényesre: negyedikként zártunk, elmaradt a feljutás. Bár nagyon sok gólt rúgtunk, sokat is kaptunk, a vezetők ezért azt gondolták, ráférne a védelemre az erősítés. A jugoszláv Nenad Sztojkovicsot nézték ki maguknak. Az egykori közös piacon túlról érkező játékosból egyszerre csak kettő lehetett azonban a keretben, úgy döntöttek, Törőt nélkülözik, én pedig maradhattam.

– A francia szurkolók hogyan viszonyultak hozzá? Mert itthon ugye istenítették.

– Mert a végtelenségig szerethető ember volt. És valahogy kint is nagyon bírták benne ezt a pozitív attitűddel vegyes nyegleséget. Csak hát Törőt sosem az eredmény érdekelte elsősorban, nem a győzelembe vetett hit motiválta, ő szórakoztatni akart. Önmagát és a közönséget. Nem lehetett nem szeretni, csak hát ez a hozzáállás nem egyezett a profi világ szakmai vélekedésével. Minthogy azonban itthon a fiatal éveiben táncolt, azt gondolták, majd megváltozik, de nem változott meg. Légiósnak ugye 30 évesen állt, kint már ebben sem bízhattak. Hiába szerette az elnök, az edző, a közönség, ők nem trükköket akartak, hanem eredményt.

– Fénykorában viszont befért volna akár a brazil válogatottba is?  

– Szerintem nem. Brazília óriási piac, fantasztikus labdarúgókkal. Törő egyébként hatalmas tudását még jó néhányan a magukénak vallhatták, és ha a kérdés úgy szól, vele vagy egy brazil játékossal nyersz-e nagyobb eséllyel, a brazilra esik a választás. Ettől még nálunk mindenki úgy gondolta, beférne, a publikum és az újságírók is, és nincs is ezzel semmi gond, mégiscsak világválogatott játékosról beszélünk, hajlok azonban afelé, oda azért nem. Pedig én is nagyon-nagyon szerettem Törőt, de el kell tudni egymástól választani az embert és a teljesítményt. 

– Abban viszont hasonlított Pelére, hogy vele együtt megelőzte a korát?

– Igen. Törő valójában a csatár vagy csatárok mögött szabadon mozgó játékos volt, aki ha nem is mindig rúgott annyi gólt vagy adott annyi gólpasszt, a látványos megoldásai miatt rendre magára vonta a védők figyelmét, ezzel is szabad utat engedve a társaknak.

– Pelét látta egyébként futballozni?

– Élőben nem. Vidéken, egy kis faluban nőttem fel, nem adódott erre lehetőség, mégis előfordult, hogy elkaptam róla felvételeket. Így kellett legalábbis lennie, mert határozottan él bennem a kép, ahogy gyerekként próbálom a mozdulatait utánozni. Az egyik jelenetsor az, ahogy érkezik egy labda balról, ő valami döbbenetes magasságokba emelkedik, majd egészen elképesztő erővel üti meg fejjel a labdát. A másik, és azt azóta se láttam soha, hogy labdavezetés közben, megtorpanás nélkül, lendületből az egyik lábával felemeli a labdát, a másikkal meg kapura rúgja. Nem tudtam leutánozni. Aszerint osztályoztam egyébként a labdarúgókat, hogy meg tudom-e csinálni, amit ők, vagy sem. Rájöttem, gyakorolhatok bármennyit, vannak olyan futballisták, akiket nem fogok tudni utánozni. Nem feltétlenül kellemes felismerés, levesz azért ez az ember önbizalmából, a csodált labdarúgót viszont elérhetetlen magasságokba emeli. Szóval olyan a hatvanas évek Magyarországán sem létezett, hogy ne tudtál volna Peléről, pláne az olyan valaki, mint én, aki imádta a labdát. Ha imádtad a labdát, ismerted Pelét is.

– Ön is úgy gondolja, Pelé a legnagyobb?

– Voltak fantasztikus futballisták, nekem Johan Cruyff is az, a női válogatottal Észak-Írországban járva meg addig mentem, míg meg nem találtam George Best sírját, de ha valaki három világbajnokságot nyer, az méltán nevezhető a legnagyobbnak, akkor is, ha a válogatottbeli góltermése éppenséggel elmarad Kocsisétól vagy Puskásétól. A vb-címek kapcsán nyilván az is a szerencséje, hogy oda született, ahol az ösztönös tehetségek garmadája jön világra, ahol mintegy a természetes kiválasztódással érnek be a klasszisok, akikhez nem is kell félelmetesen jó edzői munka.  

– Van azonban valami, amiben felülmúlja Kiss László Pelét: minden idők leggyorsabban elért vb-mesterhármasában. Büszkeséggel tölti el?

– Hogyne. Csereként léptem pályára Salvador ellen, de csak azért nem kezdtem, mert a felkészülés alatt sérüléssel bajlódtam. 5-1 volt már, hét perc alatt tripláztam. Ha egyből gólt rúgsz azután, hogy beszállsz, az önbizalmad is a helyére kerül, onnan pedig minden jön magától. Sokáig fennmarad talán a rekord, de legyünk büszkék a Salvador elleni 10-1-re is, ami szintén vb-csúcs és csodálatos emlék.

– Mindhárom találat élénken él az emlékezetében?

– Igen. Vannak gólok, amelyek örökre megmaradnak, mások egyáltalán nem, de még inkább belénk égnek a kudarcok. A belgák elleni vb-csoportmeccsen 0-0-nál jött be jobbról a labda, én balszélsőt játszva a hosszúról érkeztem egyedül, de öt méterről fölé fejeltem. Örök kudarcélmény, mert könnyen lehet, ha befejelem, továbbjutunk. Ez azért kísérti az embert.

Kiss László napjainkban (Fotó: Blikk.hu)

– Ma is álmodik vele?

– Azt nem, de ha bármikor, bármely világbajnoksággal kapcsolatban kérdeznek, egyből beugrik.

– A gyógyíthatatlan seb.

– Az. Mert az a helyzet volt, amire azt szokás mondani, könnyebb értékesíteni, mint kihagyni. Azt még én is berúgom, mondja rá a szurkoló, ez a hülye hogy nem bírta? És igazuk is van, mert csak bele kellett volna tenni a fejem.

– Több volt az 1982-es a magyar válogatottban, mint az első csoportkör?

– Szerintem igen. Az én rossz fejesemen is múlt, hogy nem szerepeltünk jobban. Meg egy cserén, vagy azon, hogy Mészáros Feri fogni akarta Czerniatynski labdáját, és nem ütni. Pedig a miénk jobb csapat volt szerintem, mint a négy évvel későbbi, mert több volt nálunk az egyéniség: Bálint Lacit, Nyilasit, Törőcsiket vagy akár saját magamat is említhetem.

– Az idei világbajnokság sem szűkölködött drámákban, gondolom, követte.

– Persze. Rendszerint a jó futballnak drukkolok, meg azoknak a válogatottaknak, amelyek támadófutballal jelentkeznek, amelyek nem nélkülözik a fineszt. A dél-amerikaiaknak, a franciáknak, a spanyoloknak. Ezúttal egy-két afrikai csapat is kellemes meglepetéssel szolgált. Abból a szempontból, hogy Messi nyerjen egy vb-t, neki is szurkoltam. Ha az a kérdés, Mbappé vagy Messi, akkor Messi, mert többet tud a futballból. Akkor is, ha a francia karrierje végére tízszer annyi gólt szerez. Ami pedig igazán újdonságot jelentett, az a csapatonkénti öt csere, és a felismerés, hogy aki beáll, ugyanazt tudja, mint a kezdőjátékos. Nem tíz jó futballista alkot immár egy válogatottat, hanem 20.

– Változás lesz újabb is, legközelebb már 48 csapat küzd a tornán. Helyesli a létszámemelést?

– Remélem, megélek még néhány vb-t, de egyre nehezebb lesz a meccseket felidézni, mert annyira sok van. Nyilván a pénz is motiválja a döntést, és lehet szitkozódni, hogy mennyire pénzéhes a társadalom, vagy a FIFA, de a befolyó összegekből épülnek világszerte pályák és utánpótláscentrumok, képeznek szakembereket, segítik a fejlődő országok futballját. Szóval komplikált a kérdés. 

– Vb-mesterhármast nem nagyon várunk el magyar futballistától, pláne, hogy ott sem szoktunk lenni a világbajnokságon, de lesz-e még valaha Kiss Laci, Nyilasi, Fazekas-féle gólvágónk?

– A játékospályafutás befejezése után időm nagy részét az utánpótlásban és az amatőr futballban töltöttem el, s azt tapasztaltam, hogy nekünk nincs elég természetes tehetségünk. Vannak tanult játékosaink, tanult tehetségeink, de természetes tehetség nincs. A magyar utánpótlás ráadásul görcsösen meg akarja tanítani futballozni a gyerekeket, a taktika az egyéniség fölé kerekedik. Pedig fontos lenne, hogy a valódi tehetségnek csak kevés tanácsot adjunk, a nüanszokat adjuk át, amúgy hadd csinálja azt a pályán, amit akar. Játsszon úgy, ahogy ő gondolja, mert azt úgyis jobban tud, mint aki instruálja. Ha Pelének vagy Törőcsiknek egykor azt mondják, ne egyénieskedjenek, nem válnak csillagokká. Aki tanít, általában nem tud annyit, mint az, aki tanítja. Mindenki uniformizál, kompakt labdarúgót akar nevelni, ami az alkotni vágyó gyerekeket érinti érzékenyen, akik meghúznák a váratlan megoldásokat. Épp ezt a képességet veszik ki belőlük, és a tutira kezdenek el játszani ők is. De azt is utálom hallani, hogy ó, hát ha 15 évesen nem tudja, már késő. Vicc. Hát mindig lehetsz jobb. Marco Rossi épp azért sikeres, mert felvállalta azt a futballt, amit előtte senki, méghozzá azért, mert bízik a játékosaiban. Ennyire bízik bennem a mester, kérdi magától a játékos. Hát én akkor ezt meg tudom csinálni. És meg is csinálja. De akkor sincs baj, ha történetesen hibázik, mert elfogadja az edzője, hogy mindenki hibázik. Pelé az összes helyzetét berúgta? Ugye, nem.

– Tovább kellett volna edzősködnie, és nem abbahagyni tíz éve, viszonylag fiatalon.

– A szövetség akkor már nem engem akart női kapitánynak, de nem szívesen engedett volna el a kötelékéből, én meg szerettem a Grassroots-programokban, a Bozsik-programban dolgozni, a női szakágat vezetni; mikor milyen feladatra kértek fel. És jobban is éreztem magam így, mint edzőként. De éppen ezekben a feladatokban nagyon hasznosnak bizonyult a szakmai hátterem, hogy korábban edzősködtem. Pedig nem volt magától értetődő, hogy az leszek. A rendszerváltás után a helyemet keresve azt éreztem, nem értek semmihez. Ám mert az edzőit már elvégeztem a TF-en, azt gondoltam, meg kéne próbálni edzősködni. Lajosmizsére, a megye I-be hívtak először, bent kellett tartanom a csapatot. Az első januári edzésre három órán át készültem, erre megjelentek hárman. Egy jót lábteniszeztünk. De híre mehetett annak, elég jó fej az új tréner, mert egyre többen jöttek. Azt nem tudom, jó edzéseket vezettem-e, de valószínűleg a kedvükre valót, mert tavaszi másodikok lettünk. Mindjárt azt gondoltam, ehhez akkor én nagyon értek, pedig dehogy értettem. Az eredmények azonban jöttek. A második szezonban ezüstérmesek lettünk, a következőben pedig feljutottunk. Azzal a lendülettel persze meg is szűntünk, mert a magasabb követelményeket támasztó harmadosztályra nem volt pénzünk. 2000-ben aztán a lányokhoz kerültem, és az UEFA-képzésen tanultakat mindjárt a gyakorlatban is elültethettem. A Feminával bajnokságot nyertünk, előfordult, hogy BEK-ben is arattunk kisebb sikert a legjobb 16 közé jutással.

– A válogatott szövetségi edzőjeként, 2010 körül hitte volna, hogy tíz év múltán a női szakág – világszinten legalábbis – ennyire népszerűvé válik?

– Nem. Egyáltalán nem. Azért rendre elmondtam a játékosaimnak, ti még megélhetitek, hogy a női futball a kellő elismertségre tesz szert, de inkább csak mosolyogtak, azt gondolták, ezzel próbálom motiválni őket. Sokáig nem is volt idehaza különösebb változás, és lehet, Csányi Sándor, valamint a szakágért küzdő Török Gábor nélkül azóta sincs. 2010-ben még 50 csapat játszott az MLSZ különböző bajnokságaiban, és ebbe valamennyi utánpótlásegyüttes beletartozik, 2020-ra viszont 200 fölé kúszott a csapatok száma. Ez azért hatalmas fejlődés. Ettől még továbbra sem tudom megmondani, mikor lesznek Európa-szerte elismert gólvágóink.

Kiemelt kép: sportal.hu