„Ha kapsz négyet, mit mondasz? Tűrsz, szerény maradsz, és készülsz az alkalomra, amikor revánsot vehetsz” – interjú Haraszti Zsolttal

– Cipruson már tudják, hogy tartani kell tőled, kérdés, Montenegróban is megjegyzik-e a neved?

– Azon leszek. Jól sikerült a Larnaca elleni két meccs, a románok elleni búcsú után fontos volt, hogy visszaszerezzük a hitelünket, hogy újra úgy tekintsenek ránk, mint addig. A montenegróiak ellen is egyformák az esélyek, nem esnénk bele abba a hibába, mint a Vajdahunyad ellen. Nem mintha könnyedén vettük volna azt a párharcot, szerintem egész egyszerűen csak rossz napot fogtunk ki az az első meccsen. A visszavágón már sokkal inkább azt az arcunkat mutattuk, ami jellemző ránk, a ciprusiak ellen aztán pláne. Onnan kell folytatnunk.

– Egy grúz és egy szerb együttest ejtett ki a Mornar, már csak ezért sem lehet egy kézlegyintéssel elintézni.

– Nem bizony. Jó csapatokat búcsúztatott, szervezett, fizikailag erős alakulat, erről a videófelvételek is meggyőzhettek bennünket. Látszott a nekünk megmutatott összeállításokban, mennyire jól összerakott társaság, amelyik inkább a kontrákra rendezkedik be. Árulkodó, hogy mennyire kevés gólt kap, biztos ellenünk is jól védekezik majd. Előnynek gondolom, hogy otthon kezdünk, bízom benne, hogy a pályán is előnyt szerzünk.

– Két párharcra vagytok a főtáblától. Most már érdemes álmodni?

– Elég jó szezont produkáltunk legutóbb a bajnoki ezüstéremmel és a Magyar Kupa-győzelemmel, és akkor is meccsről meccsre gondolkodtunk. Ez szerintem a megfelelő hozzáállás. De kétségtelenül nagy kihívás előtt állunk.

– Álomszerű lenne a főtábla?

– Nem kérdés.

– Pláne, hogy rémálomnak indult az idei nemzetközi szereplés.

– Valóban.

– Lehet, hogy egy-két tétmeccs hiányzott csak a lábatokból a Corvinullal szembeni párbaj előtt? És ha tízszer újrajátszanátok azt a partit, mindannyiszor szorosabb lenne?

– Valószínűleg. A nemzetközi kupameccsek ritmusa mégiscsak más, de nem foghatjuk a zakót a tétmeccsek hiányára, ráadásul a futballban sincs „ha”. Nem akarunk kifogásokat keresni. Nekik minden összejött azon a mérkőzésen, nekünk semmi, de ne feledjük, jó csapat volt az ellenfelünk, amelyik a Rijekával szemben is csak egy góllal maradt alul. Ettől még, ha úgy játszunk, mint a Larnaca ellen… De felesleges ebbe belemenni, tényleg nincs olyan, hogy „ha”. Lehet, jól is jött nekünk az a pofon, kijózanító volt, újraterveztünk, újragondoltuk a dolgokat.

– Az azért érdekelne, hogyan viseltétek a gúnyos reakciókat. Jogosnak véltétek-e egyáltalán?

– Megérdemeltük, tűrtük. Egy olyan meccs után, amikor kapsz négyet, mit mondasz? Azon vagy, hogy legközelebb javíts. A csapat zömében tapasztalt játékosokból áll, tudjuk, hogyan kell kezelni a kudarcot. Tudtuk, hogy nagy lesz a 0–4 visszhangja, ettől még persze akadtak megjegyzések, amelyek nem estek jól. De bírni kell, szerénynek maradni, ahogy a sikerek után is, és készülni az alkalomra, amikor javíthatsz, revánsot vehetsz, megmutathatod az igazi arcodat.

– A becsületetekért futballoztatok a Vajdahunyad elleni visszavágón?

– A renoménkat, a presztízsünket akartuk visszaállítani. Ahogyan aztán a két Larnaca elleni összecsapáson is.

– Sikerült, sőt, a szigetországiak fölényes búcsúztatásával felül is múltátok a várakozásokat. A romániai győztes visszavágó után kellő önbizalommal mentetek bele abba a párharcba, vagy azért felsejlett az első meccs rémképe?

– Azt hiszem, mindkettőnek érezhető volt a hatása. Egyfelől valóban helyretette az önbizalmunkat a romániai győzelem, másfelől azután, hogy elsőre úgy lepofoztak bennünket, tudtuk, másként kell beleállnunk a Larnaca elleni meccsbe. De addigra visszaszereztük a hitünket. Az azért nem volt benne a pakliban, hogy ennyire simán nyerünk, de bíztam a csapatban, és egyáltalán nem tartottam a meccstől.

– Feltételezem, a gyönyörű gólod, amellyel negyedóra után vezetést szereztetek, mindenkit megnyugtatott.

– Igen. Éppen így fogalmaztam egyébként a visszavágó után, hogy a paksi gólom gyönyörű volt, a larnakai pedig roppant fontos. A hazai meccsen az 1–0-s előny után magabiztosan vonulhattunk be a szünetben az öltözőbe, azután pedig a ránk jellemző focit mutathattuk be. Szóval azt lehet mondani, jó pillanatokban szereztük meg a gólokat.

– A larnakai találatod sem volt éppen csúnya, de a paksi pályafutásod egyik legszebbike?

– Szerencsére rúgtam már hasonlóan nagy gólt, de ha azt vesszük, hogy paksiként a Paks mezében szereztem nemzetközi kupameccsen, feltétlenül a top háromba kívánkozik.

– De az egyik legemlékezetesebb is, nemde?

– Azért a kupadöntőben szerzett gólom is az, de tény, ebben a kritériumban is az első háromba sorolandó.

– A továbbjutással pedig a nagy elődöket utánozzátok, akik 13 éve ugyancsak a rájátszás küszöbéig jutottak. 19 éves voltál akkor, már a felnőtt keret tagja.

– Az számít a paksi aranycsapatnak, még ha az MK-diadallal és a bajnoki ezüstéremmel nekünk is sikerült beírnunk magunkat a klub történelemkönyvébe. Amikor hazatértem Paksra, éppen ez motivált, hogy tegyünk le valamit az asztalra, és kétségtelen, az idei sikert sokkal inkább a magaménak érzem. Ettől még a Kis Károly irányította együttes legendás, olyan egyéniségek alkották a csapatot, akiktől nagyon sokat lehetett tanulni, Vayer Gábor, Magasföldi József, Éger László, és sorolhatnám még a neveket. Fel lehetett rájuk nézni. Akkor persze még csak az a cél vezérelt, hogy minél többet játsszak, az elmúlt években már az is a célom lett, hogy nyerjünk valami szépet. Megadatott. Szokás mondani, hogy a futball ikszre játszik, és hogy a meló kifizetődő, ezt a saját bőrömön is megtapasztalhattam.

– Akkor az egész város felsorakozott a futballcsapat mögött, újra érezni a futball-lázat?

– Hatványozottan. Mi továbbra is csak magyar játékosokkal állunk fel, ezért is lehet a csapattal azonosulni, és mert számos fórum alakult azóta, elég csak a közösségi médiát megemlíteni, még inkább rajtunk van a fókusz. Szerintem most annál is pezsgőbb a város.

– Hát még, ha túlszárnyaljátok az elődöket…

– Ez egyszerre motiváló, és jelenthet terhet is, de viseljük. Az eredményeink miatt magasabb polcra kerültünk, igyekszünk megfelelni a kívánalmaknak.

– A bajnoki rajtot elnézve pedig azzal sincs gondotok, hogy háromnaponta kell játszani.

– Nem véletlenül. Bognár György is hangoztatta, mély a keretünk, aki hétköznap kupameccset vív, a hétvégén pihenhet, mert ugyanazt a minőséget hozza a helyettese is. A vezetőség munkáját dicséri, hogy 15-20 hasonló képességű futballista alkotja a keretet.

– Említetted, más a nemzetközi meccsek ritmusa, de miben találni még különbséget? Iramban, fizikai erőt tekintve, technikai és taktikai téren is?

– Mindegyikben kicsit más, de ami a legszembetűnőbb differencia, hogy jóval kevesebb időd van dönteni. Nem érzem nagyobbnak, erősebbnek az ellenfeleket, és ha képzettek voltak is a ciprusi játékosok, abban sem ordító a különbség, leginkább abban van, hogy a pályán rendkívül gyorsan kell dönteni.

– Ugyancsak említetted, mennyire tapasztalt játékosok alkotják a Paksot. Ha a 32 éves Haraszti Zsoltot összehasonlítjuk a tíz évvel ezelőttivel, nagyon más?

– Persze. Amellett, hogy tapasztaltabb, nyugodtabb is, higgadtabb. Elég forrófejű voltam anno.

– Mitől lettél megfontoltabb?

– A két gyerekemtől elsősorban. A fiaimnak köszönhetem, hogy megkomolyodtam. Mondják, akkor nősz fel igazán, ha gyereked születik, mert elkezdesz valaki vagy valakik iránt felelősséggel tartozni, esetemben pontosan így történt.

– De volna bármi olyan, amiről tudod, ma már másképp csinálnád?

– Nem. Az én pályafutásomat azért alaposan befolyásolták a sérülések, azokat akkor sem kerülhetném el, ha újrakezdhetném. De egyáltalán nem vagyok elégedetlen a karrieremmel.

– A hajrára fordulva ráadásul kárpótlásban is részesülhetsz, a csoportkör legalábbis sok mindent jóváírna.

– Nem vitás, hatalmas dolog lenne!

Kiemelt fotó: Alizada Studios / Alamy Stock Photo