„Ha lánctalppal mennek át rajtam, valahogy akkor is megmaradok” – interjú Tamás Ritával

– Magyarországon jelenleg nagyjából 300-350 ezer embert érinthet a pánikbetegség. Miként tudnád leírni egy, a betegségben nem érintett személynek, hogy milyen pánikbetegnek lenni? Akár hogyan jelenítenéd, festenéd, rajzolnád, zenésítenéd meg?

– Nagyon nehéz elmagyarázni, hogy mivel jár a pánikbetegség rabságában élni, mert egy kívülálló számára felfoghatatlan és irreális az a félelem, ami egy pánikbeteget megbénít és rettegésben tart, akár évtizedeken keresztül. Először azonban azt érdemes tisztázni, hogy más dolog egy-egy pánikrohamot átélni és megint más pánikbetegnek lenni. Az előbbi is rettenetes, de a rohamok közti időszakot nem tölti be a félelem. Míg egy pánikbeteg számára a rohamok közti időszak is rettegésben telik, az illető azon aggódik, hogy mikor tör rá az újabb roham, mikor veszíti el a kontrollt megint önmaga felett. A pánikrosszullét tünete nagyon sokféle lehet, a heves szívdobogástól kezdve a nyelési nehézségen, a légszomjon, a végtagremegésen és -zsibbadáson át egészen az émelygésig, hasmenésig, körülbelül 20-30 olyan tünet van, amelyet a pánik idézhet elő. Ez nem azt jelenti, hogy mindenkinek mind a 20-30 tünete megvan, de ha már öt-hat jelentkezik nála úgy, hogy szervi probléma nincs a háttérben, akkor nagy eséllyel pánikról beszélhetünk.

A rohamok az ijesztő fizikai tünetek mellett mindig együtt járnak a valóságból való kiszakadás érzésével és a halálfélelemmel, ami tovább fokozza a roham elviselhetetlenségét. Ez a rettentően rossz élmény idézi elő a pánikbetegben azt, hogy a rohamok közötti időszakban is retteg. Ez a félelem egyre inkább kiterjed, az illető elkezd mindentől félni, ami számára ismeretlen.

Sokaknál probléma a társas kapcsolatok ápolása, a közlekedés, de még a legalapvetőbb mindennapi tevékenységek is. Amikor 1996-ban, az első rohamom alkalmával a mentő bevitt a pszichiátriára, majd később elkezdtem megtanulni újra élni, én magam is nagyon ingerszegény életet éltem, rettegve attól, hogy mikor taglóz le a roham újra. Ha le kéne festenem, Edvard Munch Sikoly című képével jeleníteném meg a pánikot, zenében pedig Hans Zimmer Time című alkotásával tudnám érzékeltetni.

– Pszichiátria. Klimax. Pánikbetegség. A férjed szenvedélybetegsége. Mellműtét. Anyagi kilátástalanság. Ha valaki ezeket olvassa, már attól nagy lelki súly nehezedhet rá. Mi jelent számodra az élet, miért érdemes élni?

– Nagyon nehezet kérdeztél, mert sokszor manapság is úgy érzem, hogy semmiért. Máskor meg úgy érzem, egy-egy ritka pillanatban, hogy azért az egy momentumért megérte ez a rengeteg szenvedés. Egy biztos, azzal, hogy ennyi mindennel szembenéztem már az életemben, nem vérteződtem fel az újabb kihívások ellen. Talán annyiban igen, hogy már nem esek azonnal kétségbe, ha megint beüt valami. És talán annyiban is változtam, hogy már ki tudok várni, nem hiszem azt, hogy egy-egy problémát csak aktivitással lehet megoldani.

De összességében elmondhatom, hogy a jelenkor annyival másabb gondokat sodor elém, hogy a nagy energia-befektetéssel kidolgozott megoldási technikáim most nem segítenek.

Összetett kérdés, hogy miért van ez így. Talán a leginkább úgy tudnám megfogalmazni, hogy eddig úgy éreztem, a dolgok nagy arányban rajtam múlnak, ha én kellőképpen kitartó, szívós, állhatatos, szorgalmas és odaadó vagyok, akkor a legmélyebb gödörből is ki tudok mászni. Most ezt veszítettem el, de nem csak én, a körülöttem élők ugyanezt érzik, kirántotta a kor alólunk a talajt, minden külső kapaszkodó elsüllyedt a rendszer mocsarában. Belül kell kapaszkodókat keresni, ami nem mindig megy. Egy valami van, amiért érdemes nem feladni, az pedig a szeretet és szeretetteli, tartalmas emberi kapcsolatok.

– Mit tanultál a pánikbetegségből?

– Ahogy említettem, amit tanultam belőle, annak a nagy része már nem érvényes. Amit manapság is tudok belőle alkalmazni, az az elképesztő szívósságom. Semmiben sem vagyok jobb, szebb, okosabb, ügyesebb, mint mások, de rám tényleg igaz, hogy ha lánctalppal is mennek át rajtam, valahogy akkor is megmaradok.

– Ezt írod egy cikkben: „Azt hittem a halál jön értem, de csak a pánik volt az.” Hogyan viszonyulsz a halálhoz?

– Életem nagy részében foglalkoztat a halál gondolata. Egészen kicsi koromtól kezdve rám szokott törni egy tébolyító állapot, amit nagyon nehéz elmagyarázni. Éjjel jön mindig, az álmomból riadok fel ilyenkor, a vak sötétben. Ugyan élek, meg tudom tapogatni a tagjaimat, de közben megélem a nemlétezés iszonytató ürességét. Elképesztő nyomással nehezedik rám az idő és a tér sötét végtelenje, olyan érzés, mintha darabjaimra hullanék szét, tényleg tébolyközeli állapot ez. Egy percig is eltart, aztán valahogy kijövök belőle. Még tízéves sem voltam, amikor először jött, félévente ismétlődött hosszú éveken át, most elég rég volt. Ez indított el az istenkeresés útján, felnőtt fejjel keresztelkedtem meg, jártam több gyülekezetbe, voltam a franciaországi Taizében egy ökumenikus szerzetesrendnél több alkalommal is.

Aztán rájöttem, hogy az istenkeresés sem intézmények és földrajzi helyekhez köthető. Az erdőben gyakrabban találkoztam vele, mint a templomban.

És az egyik rohamom idején is egész közel éreztem magamhoz. Akkoriban több más munkám mellett egy jégkorongcsapat sajtófőnöke voltam, ahol a lelket is kihajtották belőlem. Éjjel tört rám a pánikroham, de minden addiginál erősebben, lezsibbadt mind a négy végtagom és az arcom is, a szívem úgy kalapált, hogy a torkomban éreztem, nyelni sem tudtam. Egy megállapodást ajánlottam a sorsnak, Istennek: felmondok, ha életben tart. Másnap fel is mondtam. De visszatérve a halálra, a nemlétezéstől már nem félek, így az ötven küszöbén, de a meghalástól igen.

– A könyvedben és az interjúidban is őszinte és nyílt vagy. Csak úgy lehet egyről a kettőre jutni, felállni a padlóról, ha az ember már-már kegyetlenül őszinte magával?

– Nem akarok úgy csinálni, mintha mindent tudnék, lehet, hogy másnak máshogy is megy, őszintétlenül, végighazudva az életet és még a halálos ágyon is alakoskodva. Azért manapság nagyon sok példa van arra, hogy egész birodalmak, cégbirodalmak, hatalmasságok épülnek egy képzelt valóságra. Én a magam nevében tudok beszélni, nekem nem megy, hogy hazudjak magamnak. Se a múltat, se a jelent nem szoktam meghamisítani magam számára, hogy elviselhetőbb legyen. Együtt tudok élni a bűneimmel és a hibáimmal.

– Tapasztalatod, véleményed alapján, mi szükséges ahhoz, hogy a gondolatból, tervekből tettek legyenek? Tehát: valaki ne csak tervezze, hogy elmegy futni, hanem meg is tegye.

– Két síkja van az effajta elhatározásnak. Az egyik a hétköznapi, technikai rész. Mivel hajlamos vagyok a halogatásra, minden feltételt megteremtek ahhoz, hogy el tudjak menni. Havi, heti és napi tervezést végzek, miután a kutyát megsétáltatom reggel, otthon már az elkészített cucc vár a táskában, vagy már kutyázni is futó- vagy edzőcuccban megyek. Egy percet sem hagyok arra, hogy átgondoljam, tényleg el kell-e mennem. A másik sík a belső motiváció. Ennek azért híján voltam én magam is az utóbbi években, három éve kezdődött egy elég jelentős hanyatlás az életemben és azóta hullámzóan álltam ehhez a kérdéshez is. Most helyre tettem néhány fontos dolgot az életemben, átkattintottam az agyamat, tudom, hogy sokkal jobban fogom érezni magam, ha megcsinálom, amit elhatároztam, ezért most – köszönhetően ennek a belső motiváltságnak – könnyebben is indulok el sportolni. De ez ugyanígy igaz például a nyelvtanulásra, abban ugyanilyen eltökélt vagyok és jól is haladok.

– Hogyan látod, mi az ember legnagyobb gátja?

– Egyénenként más és más, de ha általánosságban kellene valamilyen közös korlátot mondanom, akkor az önismeret hiányát emelném ki. Ebből adódik aztán a nem megfelelő célok megfogalmazása. Vagy alultervezés vagy a túl nagyot álmodás. Igaz ez a hivatás- és párválasztásra is. Sokan élnek le egy életet egy rossz munka vagy egy rossz társ árnyékában.

A helytelen célmeghatározás a sportos életmódban is gondot okozhat és okoz is. Sokan akarnak egy év alatt a semmiből maratont futni, az első maraton után azonnal ultrázni. Rengetegen lesznek munka-alkoholistából megszállott sportolók, cseberből vederbe. Lehet, hogy sok esetben egy terápia hasznosabb lenne, mint a menekülés, a kompenzálás, a vetítés.

– Mit jelent számodra a siker? Hogyan változott ez a fogalom nálad az évek során?

– Amikor engem is visz a lendület, hajlamos vagyok felületes dolgokban mérni a sikert. A válságaim idején sokkal inkább van valós rálátásom arra, hogy mit jelent nekem valójában ez a fogalom. Én még akkor kezdtem az újságírást, 1994-ben, amikor nem volt internet és közösségi média, de már akkor is jellemző volt, hogy a saját ízlésem nem mindig esett egybe a szakma ízlésével. Vagyis előfordult, hogy egy-egy írásomat én sokkal jobbnak értékeltem, mint amilyen a fogadtatása volt és olyan is megtörtént, hogy azt a cikkemet dicsérték agyon, amit én nem tartottam olyan sokra. A közösségi média megjelenése felerősítette ezt a kettős értékítéletet, annyival kiegészülve, hogy a visszacsatolás most sokkal gyorsabb és sokrétűbb, az ember alkotása ahhoz is eljut, aki nem feltétlenül érdekelt abban a témában, ellentétben a régi időkkel, amikor csak az vette meg az újságot, aki kíváncsi volt a benne foglaltakra. Később dolgoztam edzőként is, de ebben a hivatásban is jellemző volt, hogy nem feltétlenül a látványos sikerben – egy-egy tanítványom alakformálásában – volt nagyobb munkám, hanem például abban, amikor egy pánikbeteg tanítványom le tudta futni az első öt kilométerét. A 2019-es Ne pánikolj, sportolj című könyvem az előrendelési lista élén állt, de semmit sem ért volna a számokban mért siker, ha nincs tartalmi siker, márpedig szerencsére volt, van, ugyanis nagyon sokan írnak a mai napig az olvasók közül. Összefoglalva, a siker számomra összetett dolog, mert hazudnék, ha azt mondanám, hogy a külső megerősítés nem számít, de a külső megerősítés kevés, nekem is éreznem kell, hogy a feladataimban, a vállalásaimban, az életemben teljesen benne vagyok és megtettem mindent, ami tőlem telhető volt. Ha ez a belső béke megvan, ha ez a harmónia megvalósul, akkor érezhetem magam sikeresnek.

– És mit látsz, mit üzen a világ a siker tekintetében?

– Attól függ, melyik része. A social media világa követők, elérések, mellbőségek, bevételek, márkák, kollaborációk, fizetett partneri együttműködések számában méri a sikert. A kisnyugdíjasok pedig abban, hogy hónap végén jut-e még bármi is az asztalra. Számomra egyre elviselhetetlenebb az a kontraszt, ami a virtuális és a valódi világ között tátong.

– Mit adtak számodra a példaképeid: Agatha Christie és Michelangelo?

– A Michelangelo életéről szóló könyvet, a Kőbe zárt fájdalmat kamaszkoromban olvastam, akkor, amikor tipikus tizenévesként kerestem a helyemet. Nagy álmaim voltak, ahogy minden kamasznak, de éreztem, hogy semmiben sem vagyok kiemelkedően tehetséges. Épp próbáltam ezt elfogadni, amikor szembejött velem Michelangelo zsenije.

Katarzis volt szembesülni a saját hétköznapiságommal – épp akkoriban hagytam abba egy tízéves élsportolói karriert –, az Iparművészeti Főiskolára készültem, később kétszer felvételiztem is, de csak az esélytelenek nyugalmával, szóval engem igazán az ő nagysága tett helyre.

De ez még kevés lenne ahhoz, hogy ennyire szeressem. Az érzelmeim irányába inkább azért mélyültek el, mert a zseni mögött – a könyv által – megismerhettem az esendő embert. Michelangelo – Leonardóhoz képest – nem túl jóképű, önmarcangoló, folyton mérlegelő, sokszor rossz döntést hozó valaki volt, szemben az említett kortárssal, aki mindig lenyűgözte a környezetét, szellemes, jó természetű művész volt, a társaság középpontja. Közösséget éreztem Michelangelóval, mert ha a tehetségben sajnos nem is, de az önmarcangolásban hasonlónak érezhettem magamhoz. És nagyon tetszett, hogy meg tudta haladni önmagát, ilyen háttérrel képes volt megalkotni ezt az elképesztően csodálatos és gazdag életművet. Agatha Christie-ben is azt szeretem, hogy a műfajteremtés, az alaposság, a tehetség és a szorgalom mellett egy, a nőiségében folyton kételkedő ember volt, nem túl csinos külsővel, megcsalatva, aztán pár napra el is tűnve, ezt a sztorit biztos sokan ismerik. Tudott újrakezdeni a második férje oldalán, és vélhetően ott is meg kellett tapasztalnia, hogy osztoznia kellett a férfin, akit szeret, de ki tudott alakítani magának egy harmonikus, tartalmas életet, köszönhetően a bölcsességének. Rajongok az ilyen összetett személyiségekért, akik korlátaik és gyengeségeik ellenére maradandót tudtak alkotni és közben a hétköznapokban is megtalálják a szépséget – minden nehézség ellenére.

– A „Ne pánikolj, sportolj” Facebook-oldaladnak több mint 75 ezer követője van. Az azonban kivehető az interjúidból, hogy nem tekintesz magadra influenszerként. Nem is szereted ezt a szót. Mi a legnagyobb hazugsága, ámítása az influenszer világnak? Hogyan definiálnád magad?

– Attól, mert sok mindenen átmentem, nem gondolom azt, hogy mindenhez értek. Ugyan az újságírás mellett elvégeztem egy személyi edzői, egy TRX-instruktori, egy életmód-tanácsadói és egy coach képzést, de a – fogalmazzunk így – traumáim nem hatalmaznak fel többre, mint amire képes és kompetens vagyok. Azaz nem kezdtem el terápiás munkát végezni, mint sokan mások, gyógyult pánikbetegek. A megéléseimről mesélek, arról, hogy én mit hogyan csináltam, de hangsúlyozom, hogy ez az én utam, kiindulási pontnak talán jó, de mindenkinek megvan a maga megoldása. Edzőként ezért sem álltam oda egy edzésstílus mellé sem és azért, mert hetvenötezren követnek, nem is találtam ki egy saját edzésmódszert sem csak azért, hogy legyen mit eladnom.

Arra „szerződtem” az olvasóimmal, hogy írok nekik, a saját ügyeimről, hétköznapi hősökről, olykor egy-egy közéleti dologról, ami foglalkoztat, éppen ezért nem tartanám korrektnek, ha reklámokkal árasztanám el az oldalt. Ezt a hetvenötezer embert nem használom, hanem szolgálom, az influenszer az, aki az előbbit teszi.

Tudatosan választottam azt az utat, hogy továbbra is dolgozom, azért is mentem el az írással kapcsolatos munkáim mellett éjjeli zöldségrakodónak, mert nem akarok elszakadni a valóságos világtól. És beleragadni sem akarok ebbe a pánikos, klimaxos, melleltávolítós, „mártír” feleség szerepbe, nem haknizom életem tragédiáival és nem érzékeltetek kizárólagosságot, hogy ezekben a dolgokban csak rám érdemes hallgatni. Szóval miközben távol tartom magam az influenszerkedéstől, az identitásomat sem csak ezek a rossz történések határozzák meg. Ezért is volt különösen fontos számomra, hogy tavaly megjelent a Kolonics Györgyről szóló könyvem is. Nagyon szépen leírja az életem alakulását, hogy 2022 októberének egyik napján volt a könyvbemutatóm, amelyre eljött a magyar sport színe-java, másnap pedig az első munkanapomat töltöttem a zöldségraktárban úgy, hogy ott fogalmuk sem volt az előéletemről vagy az előző nap nagy eseményéről.

– Mit jelent számodra nőnek lenni?

– Sok területen nagyon mobilis és bizonytalan az identitásom, de talán ez az identitásom a legbizonytalanabb, a kezdetektől fogva. Női felmenőim sorsát nagymértékben megnehezítette a családon belüli abúzus, ez befolyásolta az én nőiségem félénk és kései kialakulását. Amikor pedig kialakult volna, a negyvenes éveimre, a szenvedélybeteg férjem mellett lehúzott sok-sok, embertelenül nehéz év, a sokáig, kényszerűen hordozott férfiszerep korai klimaxot eredményezett, majd kétoldali melleltávolítást. Kellene erő újraértelmezni magam a női mivoltomban, de ha valamiben, hát ebben aztán tényleg erőtlen vagyok most.

– Mi a kedvenc idézeted, s miért épp az?

– Elnézést, hogy saját magamat idézem, de azért szeretem ezt a mondásomat annyira, mert az olvasóim szeretik. Egyik születésnapom alkalmával létrehoztuk egy kollégámmal a Ne pánikolj, sportolj nevű sportruházati márkát, amelynek bevételével egyedülálló anyákat segítünk. És az egyik kollekció „A szar futás is futás” nevet viseli. Imádják az olvasóim, mert nekik is átjön, amit jelenteni akar: futhatsz, sportolhatsz, főzhetsz, horgolhatsz szarul, de ha boldoggá tesz, hogy csinálod, akkor csináld és az, hogy mit gondol rólad a többség, az égvilágon senkit sem érdekel.

A képek forrása: Tamás Rita