„Ha nincs meg, akkor nincs igazság” – Csollány Szilveszter emlékére

Csollány Szilveszter olimpia aranyérmének „hangját”, Méhes Gábort, a Sport Tv kommentátorát ugyancsak megrázta a szörnyű hír.

„Az ember számon tartja azokat az eseményeket, amelyek olyannyira meghatározóak, hogy mindig is emlékezni fog rá, épp mit csinált, hol volt, amikor értesült róluk, nekem ilyen Kolonics György és Kobe Bryant halálhíre, és ebbe a sorba tartozik immár sajnos Csollány Szilveszter tragédiája is. Akkor is letaglózó a hír, ha az állapotáról érkező információk alapján nem voltam valami bizakodó…”

Pedig ahogyan a 22 évvel ezelőtti olimpián, Csollány Szilveszter utolsó, legnagyobb harcában is egy egész ország drukkolt a tornásznak; akár az aranygyakorlatot közvetítő riporter a leugrást követő szavait is rendre elmormolhattuk volna:

„Meg kell, hogy legyen! Meg kell, hogy legyen!”

„Ha nincs meg, akkor nincs igazság”, tette hozzá az akkor még pályakezdő kommentátor Sydneyben – beletörődve a megváltoztathatatlanba kelletlen konstatálhatjuk, tényleg nincs igazság. 

2000-ben, Ausztráliában viszont még annak örvendhettünk, hogy (legalább némelykor) van.

„Arra céloztam csupán akkor, hogy ez a gyakorlat annyira jó, hogy ha erre nem érkezik magas pontszám, mindenki elmehet a túróba. Szerencsére magas lett. A szomorú apropó kapcsán megnéztem újra a gyakorlatot, mit mondjak, ma is fantasztikus.”

De vajon maga a bajnok elégedett volt-e az aranyat érő gyakorlat közvetítésével?

„Érdekes, soha nem beszéltünk róla. Én egyébként sem szeretek rátelepedni a sportolókra, edzőkre, azzal pláne nem traktálnám őket, hogy na, tetszett, ahogy közvetítettem? A 2002-es debreceni vébét még közvetítettem, aztán távol kerültem a tornától. A jó viszonyunk megmaradt, de nem alakult ki szoros kapcsolat. Magamat meg amúgy sem szeretem visszahallgatni, emlékszem, Sydney után a magyar bajnokságon lejátszották az aranygyakorlatot, s én azalatt kimentem a csarnokból, hogy ne kelljen meghallgatnom. Két-két és fél éves kommentátori rutinom volt akkor, tudom jól, mit tennék ma másként.”

Az azóta az ország egyik legnépszerűbb kommentátorává lett riportert megnyugtathatjuk, nem nagyon kéne semmit másként mondania, és így volt ezzel az őt a tornasporttal megismertető legendás szakember is.

„A TF-re Dr. Hamza Istvánhoz jártam felkészülni, elvégre a torna nem az a sport, amelyet csak nézve megtanulhatsz. De ha valaki megtanul tornát közvetíteni, az körülbelül olyan, mintha egy plusz idegen nyelvet sajátítana el. Januárban tudtam meg, hogy az olimpián én fogom közvetíteni a tornát, az edzőterembe is lejártam persze. Szilason láttam, mennyire tiszteli bennem, hogy tanulni akarok. A játékok első néhány közvetítése után otthonról érkeztek Hamza tanár úr dicsérő megjegyzései, pedig nem volt szokása dobálni azokat, s ez magabiztosságot adott, bár a döntő előtt ettől még elfogott az izgalom. Amiatt, hogy Szilas megnyeri-e, nem, mert bár volt rajta jócskán nyomás, rajta és a gyakorlatán nem látszott. Úgy nyomta le, ahogy arra csak a legnagyobbak képesek. A legnagyobbaktól pedig világéletemben igyekeztem ellesni azokat a jellemvonásokat, erényeket, amelyekből én magam is táplálkozhatok, Csollány Szilveszter alázata, kitartása, mentális ereje példaértékűnek számított. Végtelen fizikai erejéhez társult a mentális ereje, jól mutatja ezt, hogy Sydney előtt nyert már olimpiai ezüstöt, vébén négyszer is a második helyen zárt, szóval akár össze is roppanhatott volna attól, hogy mi van, ha Sydneyben sem jön össze az arany, és „csak” az Eb-elsőség marad neki, de az ő fejében ez biztosan nem így játszódott le. Ő nagyon nyerni akart, és győzött is.”

Spiller István az MTI delegáltjaként, 27 évesen tudósíthatta Ausztráliából Csollány Szilveszter gyűrűn aratott győzelmét, de mint elárulja, a felejthetetlen aranyérem története valamivel korábbról, májusból indul.

„Méghozzá a brémai Európa-bajnokságról, amikor már persze a szeptemberi olimpia volt a fókuszban. Az Eb-n kikapott a görög vetélytárs Tambakosztól, másodikként zárt, de érezte, leverhető a gyerek, úgyhogy minden maradék idejét és energiáját ennek szentelte. A sydneyi ötkarikás játékokról többen tudósítottuk az MTI-t, így maradt időm az edzésekre is kilátogatni, amikor is az egyik tréningen azt láttam, hogy országos cimborája, Supola Zoli lesi a folyosót. Mint kiderült, várta, hogy megjelenjen a görög. Szilasnak volt ugye az a fináléban is bemutatott elképesztő erőelem-sora, ami a mai napig utánozhatatlan, amit talán ma sem csinálna utána senki. Nos, amikor jött a görög, Supi jelzett, mire pedig belépett a terembe, éppen azt láthatta, hogy Szilas ezt az őrülten nehéz sort köpi ki magából edzésen is. Persze, hogy sokkolta, szinte demoralizálta a görögöt. De hát éppen ez volt a Szilas, Supi duó terve. Nem csoda persze, hogy megnyerte az olimpiát, brutál erőben volt.”

Spiller István egyebek mellett azért is csodálja a tornászokat, mert a jelentős kínokkal járó lemondásokat vállalva törekednek folyvást a tökéletes fizikum megszerzésére.

„Szilas mindig is vagány srác volt, amíg azonban versenyzett, aszkéta életet élt. Sosem felejtem el, hogy az erőelem kapcsán elárulta: ha húsz dekával többet nyom, már nem tudja magát olyan tökéletesen kitartani. Húsz deka! Hát, ha iszom fél liter tejet, több vagyok húsz dekával. Minden reggel fél liter kakaóval kezdem a napot, s olyankor mindig eszembe jut az említett húsz deka. Sokszor láttam a versenyek előtt, hogy a kantinban a tornászoknak be kell érniük egy fél kefirrel vagy joghurttal, miközben én bátran teleszedhetem a tányéromat, és két pofára tömhettem magamba az ételt. Egy civil nem képes felfogni, hogy húsz dekán múlhat a siker. Ilyenkor azért az is eszembe jut, milyen nagy feneket tudok keríteni annak, hogy a téli olimpiára igyekezve kétnaponta túrják most az orromat a tesztelések közben, de mi ez ahhoz képest, hogy sportolók évekig koplalnak. S pláne nem probléma ahhoz képest, hogy valakit hiába várnak immár haza…”

A huszonkét évvel ezelőtti nyári olimpia még egy felejthetetlen élményt tartogatott a hokiközvetítések közkedvelt szakkommentátorának.

„A győzelem után tartottak egy sajtótájékoztatót, amelynek a végén mindenki elszivárgott, csak Szilas maradt ott, meg én. Rötyögtünk, nevetgéltünk, amikor megjelent egy hölgy, hogy akkor ő most elvinné Szilvesztert doppingvizsgálatra. Fogd meg, légyszi, mondta nekem az újdonsült bajnok, azzal átnyújtotta az olimpiai aranyérmét. Hogy én őrizzem addig. Emlékszem, ültem egy üres teremben, nem volt ott más, csak az érem meg én, s mintha megállt volna az idő. Sosem fogtam előtte ötkarikás aranyérmet, később is csak egyszer, egy kanadai jégkorongozóét. Fogalmam sincs, hány percre hagyott magamra, hogy öt vagy tizenöt telt el, nekem ott elveszett az időérzékem. Megtisztelve érzem magam, hogy kézbe vehettem Szilas aranyérmét.”

Lipiczky Ágnes évekig tudósíthatta a Nemzeti Sportot a különböző tornaversenyekről, mondhatni baráti viszonyt ápolt a gyűrűk urával.

„Abban a korszakban lehettem benne a tornasportban, amikor még nem egyszemélyes volt a férfi szakág, erős csapatot alkottunk olyan egyéniségekkel, mint Csollány Szilveszter vagy Supola Zoltán. Nagyon jó volt megélni, hogy Szilas és Supi is éremesélyesként utazott a nemzetközi versenyekre. Szilas kicsit az a típusú versenyző volt, aki számára mindig félig volt csak tele a pohár; noha kívülről rendre lazának és jó kedélyűnek tűnt, volt benne valami nyersesség is, valószínűleg ezzel palástolta a benne lévő bizonytalanságot, pedig szerének megkérdőjelezhetetlen klasszisáról, a legjobbról beszélünk. Mindig is életvidám embernek számított, ugyanakkor örök elégedetlennek.”

A sportnapilap korábbi munkatársát számos emberi történet köti az elhunyt zsenihez.

„A brémai Eb-n egy szállodában laktunk, amikor egyszer csak megjelent egy hajfestékkel a szobám előtt, arra kérve, a döntőre fessem be a haját. Ugyancsak megmaradt bennem egy glasgow-i világkupa-döntő: a hotelben, ahol laktunk, épp esküvő zajlott. Lementünk, hogy belenézzünk. Helyi szokás szerint a férfiak skót szoknyában jelentek meg, Szilas pedig jó angoljának hála gyorsan össze is haverkodott a násznép néhány tagjával, s megkérdezte egyiküket, a szoknya alatt valóban nincs-e semmi. Tényleg nem volt…”

Szeretett táncolni, bulizni, a legenda szerint, amikor egy-egy gyakorlata után szárnycsapást mímelt, mintegy jelezte: találkozó a Fehér Hollóban. A nevezetes söröző Tarjánban, nem messze a tatai edzőtábortól volt megtalálható, egy-egy nehezebb edzőtáboros időszak végén oda mentek lazítani az olimpikonok. 

„Szilas és Supi is szeretett kikapcsolni, a hülyéskedésben is jól egymásra találtak. Igazi csibészek, akiket nem lehetett nem szeretni. A szövetségi kapitány Vereckei István, valamint dunaújvárosi edzője, Limperger István is fiaként szerette. De a közönség is imádta. A 2002-es debreceni világbajnokságra a szövetség megbízásából az NS újságírójaként készítettem egy kiadványt, az utolsó oldalon a tízes (pont)szám karikájába szerkesztettük bele Szilas egyik fotóját, amint épp egy elemet mutat be a gyűrűn. Emlékszem, amikor a döntőben leugrott a gyakorlata végén, az egész csarnok felemelte a magazint, a tízest követelve.”

Mert soha nem is érdemelhetett mást.