„Ha valakit korán sok siker övez, úgy az edzőnek is észnél kell lennie" – interjú Papp Milánnal

– Elég nagy port vert fel a minap az újpesti U19-es edző, Véber György minősíthetetlen oldalvonalmenti viselkedése. Nem is olyan rég hagytad magad mögött az utánpótlás közegét, szóval arra lennék igazából kíváncsi, ez egy elszigetelt, kirívóan durva eset vagy hasonlók előfordulnak a fiatalok meccsein?

– Bízom benne, hogy egyedi, szerencsére én nem tapasztaltam hasonlót. Bárkivel is beszéltem azóta, felháborodottan nézte végig. A Puskás Akadémián nőttem fel, ott nem volt soha hasonlóra példa, de amennyire én tudom, máshol sem.

– Nem is ért soha negatív élmény valamely utánpótlásedződdel kapcsolatban?

– Nehézség mindenki életében adódhat, de úgy gondolom, a kudarcra is szükség van ahhoz, hogy mentálisan megerősödj. Engem nagyon sokan segítettek a pályámon, de ha valakinek már fiatalon hat-hét edzővel akad dolga, előfordulhat, hogy egy-egy nem úgy kezeli, ahogy szeretné.

– Mikor volt a leginkább szükséged arra, hogy lélekben erős légy?

– Eddigi pályafutásomban egy-két ilyen periódust éltem meg. Az egyiket az U15-U16-ban, amikor a növekedés miatti porcos sérülésem hátráltatott, és emiatt hosszabb ideig mellőztek, bennem pedig óhatatlanul felötlött: biztosan ez az utam? A futball a nekem való sportág? Később azonban, amikor a Vidi II-be igazoltam, a fehérvári közeg, valamint a MOL Fehérvár második csapatát irányító Szalai Tamás – akivel jelenleg is együtt dolgozom az ETO-ban – nagyon sokat segített abban, hogy levetkőzzem a kétségeimet. A szüleim szintén. Édesapám a sport világában tevékenykedik, tíz éve a futballban, anyukámmal együtt óriási támaszom. Ők mindig tartották bennem a lelket.

Édesapjával, Papp Róberttel (Forrás: pfla.hu)

– Akkor is, amikor Szegeden nem sikerült beverekedned magad a csapatba?

– Igen. A fiatal játékosok esetében az ifi és a felnőtt futball közötti átmenet jelenti a legnagyobb problémát. Hogy miként lehet az ifiből kiöregedőket integrálni a felnőtt labdarúgásba. Szerintem egy edzőnek fontos feladata segíteni a fiatalt, támogatói közeg híján ez egy rendkívül nehéz ügy.

Nevelőegyesületem példáját említve, a Felcsút a Csákvárral alakított ki együttműködést, és a Csákvár élére rendre olyan trénert neveznek ki, aki tisztában van azzal, mivel jár a fiatal játékosok szerepeltetése, hogy ők bizony hibázni fognak, hogy hullámzik a teljesítményük.

Csákváron éppen ezért rendre jó pedagógusi vénával megáldott edzőt választanak, aki segíti és felemeli a fiatal játékosát. Szóval értem, hogy más a felnőtt foci, mint az utánpótlás, de nem feltétlenül kell úgy kezelni egy tizennyolc évest, mint a tapasztalt harmincast. Ez persze nem azt jelenti, hogy helyénvalónak ítélném a túlzott babusgatást.

– Neked amúgy simogatásból vagy bántásból jutott több?

– Vegyesek a tapasztalataim, az elmúlt öt évben szerencsére több pozitív impulzus ért, mint negatív. Az első felnőtt szezonomban például a Visinka Ede irányította Puskás Akadémia második csapatával egy 18,2 év átlagéletkorú együttessel végeztünk az NB III harmadik helyén. Már-már forradalmi újdonságként hatott, hogy egy ennyire fiatal csapat ilyen eredményes a felnőttek közt, az külön örömteli, hogy abból a társaságból azóta többen az NB I-ben vagy NB II-ben játszanak. Szóval a felcsúti akadémia, a szomszédságában működő Csákvár, vagy az ETO Tímár Krisztiánnal az élen pozitív példa.

– A babusgatás szót használtad, amire nyilván nincs szükség, de szerinted elég kemény munkára fogják az akadémiákon a nebulókat? Vagy él egyfajta túlzott óvatosság, hogy „csak ne terheljük túl a gyerekeket”? Lehetne rátok, rájuk több terhet pakolni?

– Szerintem, amiben legkevésbé vagyunk elmaradva a nemzetközi szinttől, az a tudományos háttér. Édesapám erőnléti edző, a rehabilitáció, a mérések, az infrastruktúra terén vagyunk a legközelebb a nemzetközi nívóhoz.

A külföldi adatokat publikálják, elérhetőek, sokan dolgoznak immár azon itthon, hogy ne legyen e tekintetben sem elmaradásunk. Felcsúton és az ETO-nál erre is jó rendszert alkottak meg, hogy lehessen terhelni a fiatalt, de a megfelelő mértékben.

– Nem is váltál kényelmessé soha? Éreztél valaha olyat, hogy bár nem követelik meg, több melót is bele lehetne tenni a hétköznapokba?

– Előfordult, hogy azt éreztem, bírnék többet is, és sosem akadályoztak meg abban, hogy ésszerű keretek közt túlórázzak. Ha odamentem az edzőmhöz, hogy dolgoznék még egy kicsit, nem tiltakozott, nem mondta senki, hogy ne végezzek pluszmunkát. De nem csak én tettem így, mások is, ami abból fakad, hogy mindenkinek más terhelésre van szüksége, nem szerencsés uniformizálni. Ha valakiben megvan a szándék a pluszmunkára, a lehetőséget megkapja.

Az első gól ünneplése Győrben (Forrás: ETO FC hivatalos oldala)

– Az lehet az igazán frusztráló vagy csalódást keltő, ha a különleges tehetség nem ismeri fel a munka jelentőségét, hogy alázat és szorgalom híján sokra nem viszi.

– Rengeteg olyan korábbi csapattársamat tudnám megemlíteni, aki az U14-ben, U15-ben, U16-ban válogatott futballista volt, kiemelkedő tehetség, mára pedig vagy abbahagyta, vagy valahol alacsonyabb osztályban focizgat, amiről persze nem minden esetben a játékos tehet.

A hozzáállás kulcsfontosságú, de az edzői stáb feladata felmérni, kinek mire van szüksége. Olyan is van, hogy valaki csak a fizikai érettsége miatt produkál jobban kortársainál, nála márpedig kérdés, mit kezd az ebből származó előnnyel? Megelégszik, és nem akar többet dolgozni? Szerintem az jut előrébb, akinek utánpótlás korú játékosként mindenért kőkeményen meg kellett dolgoznia, és nem csak a testi adottságokból élt, mert így hamar rájön, mennyi küzdelemre van szükség az érvényesüléshez.

Ha valakit korán sok siker övez, úgy az edzőnek is észnél kell lennie, és földön tartani a neveltjét. Tizenöt-tizenhat évesen nem mindenki tudja, hogyan reagáljon a gyorsan jött sikerekre, közös felelősség ezt a helyzetet jól kezelni. A pillanatnyi siker elvonhatja a figyelmet a lényegről: hogy a futballistává válás hosszú folyamat, és ha nem úgy állsz bele a munkába, ahogy kellene, nincs esélyed.

– Többen vesznek el, mint kéne? Ami persze nem feltétlenül magyar jelenség.

– Sokan, az biztos. Sok olyan játékost láttam, aki olyat tudott a labdával, amit nagyon kevesen, csak fejben nem volt elég erős, vagy nem tudták helyes irányba terelni. Az akadémiai rendszer erénye, hogy a fiatal játékosoknak a napirend, az oktatás, a helyes étkezés mellett csak a futballra kell összpontosítani. Kontrollálja a fiatal játékosok mindennapjait, akár az étkezés, akár a pihenés és a regeneráció terén, s ez felkészíti őket a profi életre. Katonásabb, de ez segíti szerintem a fejlődést.

– Szokás a magyar fiatalok szemére vetni, hogy külsőségekben prímán kopírozzák nagyhírű kollégáikat, ugyanazok a tetkók, hasonló frizura, az alázatot, elszántságot, munkamorált tekintve azonban kevésbé hajaznak rájuk.

– Szerintem ez egy rossz sztereotípia, nem is értek vele egyet. Nem érzem, hogy csak a külsőség érdekelné az akadémistákat, és hogy nem foglalkoznának semmi mással. Biztosan megvan az oka, miért nem vagyunk ott nagy számban a topligákban, de ezt nem az én feladatom megfejteni, szerintem azonban kezdjük lefaragni a lemaradást. Úgy gondolom, egyre inkább kirajzolódik, mi a helyes út, és el is indultunk rajta.

– Csak az a baj, hogy a magyar drukker negyven éve hallgatja, hogy még tíz év, még tíz év…

– Mire a mai tizenegy éves odakerül a felnőttbe, az tényleg tíz év, de már korábban is elindult a fejlődés, és azért azt állítani, hogy a magyar futballban nincs előrelépés, szerintem hiba. Ugyanakkor ismerem én is a számokat, hogy a hazai játékosok, illetve a fiatalok első osztályú szerepeltetésében a környező országok előttünk járnak. És az is igaz persze, hogy hiába vertük meg a Puskás-Suzuki-kupán a Flamengót, tőlük vett játékost harminc millió euróért a Real, történetesen Reiner Jesust, és nem tőlünk. Rajta kívül is feltűnt egy-két játékos, aki úgy ért a labdához, mint tőlünk senki, csapatszinten azonban nem akadt problémánk, voltunk olyan jók, mint ők.

A sikeres próbajáték után, az első fotózás győri labdarúgóként (Forrás: ETO FC hivatalos oldala)

– Csakhogy az utánpótlás-nevelés lényege éppen a játékosképzés volna, és nem elsősorban egy szervezetten játszó csapat kialakítása. Egy a mérce: hány nemzetközi szintű futballistát nevelsz.

– Valóban, de szerintem ebben is van előrelépés, Felcsúton például évekkel ezelőtt elindult egy Talent-program, egyéni képzésekkel, egyéni videózásokkal, ami mind az egyén fejlődését szolgálja. Hasonló rendszer működik az ETO-nál is, sikeresen. Fontos már egy ideje idehaza is, hogy a csapatedzés mellett legyen posztra vonatkozó egyéni tréning, amire külön szakember kell, mert a vezetőedzőnek a kollektívával kell foglalkoznia, erre egyre több helyen megvannak a megfelelő szakemberek.

– Elég képzettnek érezted az edzőidet? Fel voltak vértezve a modern tudással?

– Nagy dilemma ma is, azokat alkalmazzák-e edzőként elsősorban, akik jelentős futballista múlttal bírnak, vagy olyanokat, akik magas fokú edzői képesítést szereztek, és a modern játékfelfogást követik. Úgy tapasztalom, olyanok is vannak, akik mindkét kategóriába beleillenek, mint például a már említett Szalai Tamás, vagy a győri vezetőedző, Tímár Krisztián. Ám mert egy edző úgysem elég egy csapat mellé, elképzelhetőnek tartanám, hogy tandemben dolgozzon együtt az újhullám, illetve a nagy tapasztalatú ex-játékos. A lényeg, hogy a stábból mindenki legyen nagyon felkészült.

– Tímár Krisztián az új edzőgeneráció kifejezetten tehetségesnek gondolt tagja. Miben más ő, mint a korábbi edzőid?

– Ahhoz képest, hogy húszéves vagyok, dolgoztam már vagy tíz-tizenöt edzővel, s ő a legjobbak közül való. A leginkább az tetszik benne, hogy a munkában hisz, ebben is egyezik a felfogásunk. Nem fél senkitől, bárki ellen játsszunk is, ugyanazt kéri a csapattól, bátor támadófutballra sarkall bennünket.

A Kecskemét ellen sem ijedtünk meg, nem akartunk mást játszani, tartottuk magunkat ahhoz, amit a szezon eleje óta gyakorolunk, úgy gondolom, ezen is múlt, hogy sikerült kivívni a továbbjutást. Öt nyeretlen bajnoki után pláne fontos volt, de akkor sem pánikoltunk, mert tudjuk, a játékunk alapján több pontot érdemeltünk volna.

A mester mindenkivel szemben korrekt, egyenes, elmondja, ami nem tetszik neki, de mindenkihez segítő szándékkal közelít. Ambiciózus, bátran nyúl a fiatalokhoz, és szerintem pont ebben rejlik a magyar futball jövője, hogy ne csak azért tegyék be a klubok a fiatalokat az NB II-ben, mert az MLSZ előírja, hanem mert az hosszú távon kamatozik. Az egyik legfiatalabb csapat vagyunk a másodosztályban, de az edzőnk egy-egy hiba után sem döngöl bennünket a földbe, hanem mellettünk áll, és együtt dolgozunk a hibák kijavításán.

– Mik az egyéni ambícióid?

– Először is szeretnék minél előbb az NB I-ben futballozni. Szalai Attila példája a követendő számomra, ő Ausztriából hazatérve fiatalon elkezdett az NB I-ben játszani, onnan tudott külföldre igazolni, majd egyre feljebb lépni.

– Azok közül viszont, akik tizenévesen külföldre szerződtek, sokan sikerélmény nélkül kullogtak haza.

– Ismerek játékosokat, akik bejárták ezt az utat, ők azt vallják, pozitív élményt jelentett tinédzserként belekóstolni a nyugat-európai futballba. És azért sokuk az NB I-be tudott hazaigazolni, mint Csoboth Kevin vagy Schön Szabolcs.

– A közvéleményben mégis, mint bukott csillagok élnek, nyilvánvalóan helytelenül.

– Tajti Mátyás több nyilatkozatában is tökéletesen lefestette, micsoda versenyhelyzetbe csöppen kint egy tizenéves magyar labdarúgó, hogy az milyen mentális teher, amit nem csak a magyar, a máshonnan érkező, vagy a helyi gyerek sem tud minden esetben megugrani. Szerintem ezt nem szabad negatív élményként felfogni, mert ha a kint felszedett tudásnak hála itthon be tudsz kerülni egy első- vagy másodosztályú csapatba, már megérte.

Nálunk a sajtó és a szurkolók is nagy elvárásokat támasztanak azzal szemben, aki tizenévesen a Benficába vagy az Ajaxba kerül, és mert érthetően ki vannak éhezve az eredményre, máris a topklub felnőtt együttesében látják a magyar tehetséget. Csakhogy borzasztóan nehéz oda eljutni, és ez egyébként nem csak nekünk az.

Kiemelt kép: ETO FC Győr