„Ha valamit tanácsolhatok a korombelieknek, vagy a még fiatalabbaknak, az az, hogy ne legyenek okostónik” – interjú a soroksári Kaján Norberttel
Az MLSZ a saját nevelésű futballisták játékpercei alapján rangsorolja és díjazza a honi klubokat, a Ferencváros Soroksáron játszó jobbhátvédje, Kaján Norbert szépen szállítja a zöld-fehéreknek a pontokat. Vele beszélgettünk arról, egy fiatal hogyan dolgozza fel, ha csak csere, hogy miért nem szabad mindenkinél okosabbnak gondolnod magad, de Lisztes Krisztián, Amerika és a Fiorentinában játszó testvére is szóba került.
– Az MLSZ produktivitási listáján te hozod a legtöbb pontot nevelőegyesületednek, a Ferencvárosnak, 990-et. Büszkeséggel tölt el?
– Igen, bár az igazat megvallva nem követem ezt a pontszámítást. De ha már a szövetség adatbankja szóba került, az jobban zavar, hogy az alapján azt lehet gondolni, a kispesti futsalcsapatból igazoltam a Fradiba, jóllehet az U6 óta ferencvárosi vagyok. Még ha jelenleg Soroksáron játszom is. Szóval zöld-fehérben kezdtem, és szinte mindvégig ebben a színösszeállításban szerepeltem, de gyerekkoromban a szüleimmel úgy gondoltuk, a futsal kiegészítő sportként a hasznomra válhat, javíthatja a technikai képzettségemet, így a nagypálya mellett egy rövid ideig Kispesten, majd a Fradiban kispályáztam. De nem tetszett.
– Hogyhogy?
– Nem tudtam eléggé kihasználni az erényeimet. Akkoriban még csatár voltam, nagyon gyors játékosnak számítottam, a futsalban viszont nincs akkora terület, amelyen ezt az erényemet érvényesíthetném. A folyamatos nagy iramú futást is jól bírom, ez szintén nem a legfontosabb ismérve a jó futsalosnak.
– Attól még, hogy nem lettél a futsal szerelmese, a hasznosságát elismered? Beemelnéd egyes elemeit a nagypályás edzésmetodikába?
– Heti egy-két edzésen szerintem lehetne az alapján fejleszteni a technikát, de nem hiszem, hogy a nagypályás futballban olyan nagyon alkalmazni fogják a futsalos módszereket.
– Jobbhátvédet játszol Soroksáron, ezért aztán némileg meglepő, hogy azelőtt inkább a kaput ostromoltad.
– Egészen a felnőttig majdhogynem az összes poszton megfordultam. Az U10-ig sokat játszottam centert, vagy támadó középpályást, azután kikerültem a szélre, és felváltva szerepeltem jobbszélsőként, illetve jobbhátvédként – utóbbi poszton azért többet. Akkoriban mondjuk jobban szerettem támadni, mint védekezni. De még az NB III-as csapatban is jobbszélsőt játszottam az első félévben, szóval ez a téma végigkísérte a pályafutásomat, olyannyira, hogy Soroksáron Lipcsei Péter is megkérdezte, bírom-e a jobbszélső posztot, én meg azt feleltem, „persze, nekem mindegy, hol játszom, oda állítson, ahol nagyobb hasznára lehetek a csapatnak”.
Jobhátvédként számít rám, ezt is vallom most már az igazi posztomnak.
– Megszeretted?
– Egyértelműen.
– Még mindig nagyon fiatal vagy, 19 éves, rendszeresen kezdőként lépsz pályára az NB II-ben, de nem olyan nagyon régi az emlék, amikor meg kellett birkóznod a csereszereppel. A Fradi U14-es, illetve U15-ös korosztályában. Az érdekelne, hogyan dolgozza fel egy gyerek, hogy ő „csak” csere. Elveszi a kedved? Vagy még keményebb edzésmunkára sarkall?
– A kedvem egyáltalán nem vette el, sokkal inkább motivált. Jobban kell dolgoznom, gondoltam. Szerintem sokat tanultam abból az időszakból, hasznos volt, a mentalitásom javult. Azt üzente, ha történetesen nem is számítasz alapembernek, munkával, alázattal fordíthatsz a sorsodon.
– Nehéz lehet azért ezt könnyű gyerekként ilyen éretten kezelni.
– Egy gyereknek az a legfontosabb, hogy minél több időt töltsön a gyepen. A felnőttnek is persze. Hogy ki, hogyan kezeli, nem tudom, engem csak az érdekelt, én mit tehetek azért, hogy játsszak. Magamra koncentráltam, azt gondoltam, így tudok fejlődni.
– Akkor inkább motivált?
– Igen. Az első NB III-as idényemben sem jutott sok játékperc, visszajátszottam az U19-be, hogy mégiscsak meglegyen a meccsterhelés. Eközben is arra vágytam azonban, hogy az NB III-ban futballozzam, felnőttek közt, mert úgy éreztem, abban a közegben fontos tapasztalatokat gyűjthetek, sokkal többet fejlődhetek a jóval nagyobb iramú bajnokságban.
Nagyon idegesített, hogy hiába adok bele mindent az edzéseken, nem játszom az NB III-as csapatban, ma már azonban belátom, a viselkedésem nem volt megfelelő.
– Amennyiben?
– Nagyon makacs voltam, azt gondoltam, mindent jobban tudok, akár az edzőmnél is, megkérdőjeleztem a döntéseit, a magam elképzeléseit követve próbáltam futballozni. De sokat beszélgettem a vezetőedzővel, és beláttam, ez a hozzáállás sehova sem vezet. Úgyhogy ha valamit tanácsolhatok a korombelieknek, vagy a még fiatalabbaknak, az az, hogy ne legyenek okostónik. Az edző nagyon jól tudja, mit miért tesz, sokkal jobban tudja nálunk. Azután, hogy ezt felismertem, megnyílt az út a kezdőcsapat felé.
Mert azzal, hogy változott az attitűdöm, mondhatjuk, hogy ámentem egyfajta személyiségfejlődésen, megleltem a belső békémet, sokkal jobb lett az edzésmunkám, a csapattársak is sokkal inkább elfogadtak, a nálam idősebbek is elkezdtek nyitni felém.
– Ezek szerint nem vagy az a feladós típus.
– Dehogy, inkább nagy küzdő. Mindig nyerni akarok.
– Ez a nagy erényed, meg a gyorsaságod?
– Igen. A nagy sebességű futások szintén, de a fejjátékom is megfelelő, azt hiszem, jó az ütemérzékem, és talán már a beadásaim is jobbak. Soroksáron támadófutballt játszunk, nem maradhatok csak hátul, én persze szeretem segíteni az akciókat. Nagyon sokat lehetne javítani viszont az egy az egy elleni játékomon, akkor is, ha sokat javult az elmúlt években. És lehetnék higgadtabb, több jó döntést kellene hoznom az egyes játékszituációkban.
– Pászka Lóránd vagy Lisztes Krisztián példája azt mutatja, Soroksárról is el lehet jutni a Fradi első csapatába, ahol persze már bemutatkozhattál. De ők a minták? És a kerettagság kivívása a következő cél?
– Természetesen. Gyerekkori álmom, hogy bemutatkozzam a Ferencvárosban, ez már teljesült, de jó lenne nem ennyiben maradni. Szeretnék olyan teljesítményt nyújtani Soroksáron, hogy szóba kerüljek a Fradi első csapatánál. Krisztián a csapattársam volt az utánpótlásban, nagy utat járt be, mielőtt odakerült az első csapatba, de igazolta, minőségi futballista. Lóriban és Krisztiánban is megvan a kvalitás, a történetük egyértelműen inspirál.
– Krisztián esetében már akkoriban, az U15-ben is látszott, mekkora tehetség, vagy később kezdett csak kiragyogni?
– Nagy tehetség volt akkor is. Rendkívül dinamikusan játszott, de a cselezőkészséget és a rúgótechnikát tekintve is kiemelkedett.
– Az első teljes szezonod az idei ezen a szinten, azaz az NB II-ben. Mennyire nagy ugrás az NB III után?
– Egyértelműen magasabb szint a másodosztály. A harmadik vonalban sokan a munka mellett futballoztak, itt viszont mindenki profi, mindenkinek nagy céljai vannak, az ellenfeleknek is ez az életük. Emellett gyorsabb a játék, fizikálisabb, minőségibb futballistákkal.
– Neked is a futball az életed? Csak mert sok minden kell ahhoz, hogy valaki eljusson a legjobbak közé, elsősorban talán az, hajlandó-e érte mindent feláldozni. Hogy elég alázatos, elszánt-e, aki mindenről képes lemondani a fociért.
– De én pont ilyen vagyok. Mindent alárendelek a futballnak, a futball az első, no meg mellette a család. Vannak céljaim, és azokért a végtelenségig küzdök.
– Teher ez olykor, vagy nem érzed önfeláldozásnak?
– Ha profi futballista akarsz lenni, az rengeteg lemondással jár, ezt talán a kívülállók annyira nem is tudják felmérni. Engem azonban sosem zavart, hogy nem járhatok el szórakozni hétvégente, hogy nincsenek bulik, kevesebb a szabadidőm, mert futballista akartam lenni, azt tettem, ami ehhez szükséges. Természetesnek vettem, hogy egyes dolgok kimaradnak az életemből.
– Testvéred, a Fiorentinában játszó Zsanett is jó példával szolgálhatott.
– Igen, és ma is nagyon fontos motiváció nekem mindaz, amit elért. Pláne, hogy az ő útja még göröngyösebb volt, mint az enyém, elvégre hat évet töltött egyedül Amerikában, egy súlyos sérüléssel is meg kellett birkóznia, de abból is erősebben tért vissza. A szüleim azért amikor csak tehették, meglátogatták, szóval nem volt mindig teljesen magára utalva, de jobbára egyedül a nagyvilágban nem lehet könnyű. Az amerikai egyetem elvégzése után draftolta a seattle-i OL Reign, onnan szerződtette tavaly a Fiorentina. Firenzében már a szüleink is többször meglátogathatták.
– Gondolom, te nem nagyon tudsz eljutni a meccseire.
– Ez az én nagy fájdalmam. Ez is a már említett lemondások egyike, hogy nem látod a testvéredet játszani, nem lehetsz vele annyit együtt, mint szeretnéd.
– Az Egyesült Államokból vezetett tehát a testvéred útja Firenzébe. Neked egyértelműen a profi futball a cél? Az amerikai továbbtanulás és egyetemi futball kizárt?
– Igen. Téma volt itthon, átrágtuk a lehetőségeket, de nem tervezek most továbbtanulni, egyértelműen a futball az első, és az egyetlen. Ennek élek.
– Az MLS-be is hiába hívnának?
– Nem cél. Azért más a női, és más a férfi futball az Egyesült Államokban, a női szakágat tekintve az amerikai bajnokság a világ egyik legerősebbike, ugyanez a férfi ligáról nem mondható el, Messi ide vagy oda.
A képek forrása: Fradi.hu
Szerző
