Haaland kontra Palmer, valamint a Manchester City–Chelsea FA-kupa-elődöntő néhány egyéb aspektusa

Triplázni már nincs esélye idén a Manchester Citynek, a dupla annál inkább bespájzolható. Az sem lenne semmi, persze egy olyan, rendre a maximalizmusra törekvő gépezet és szakvezető esetében, mint a City, illetve Josep Guardiola, a pohár a bajnoki cím és az FA-kupa egyidejű elhódításával sem lenne teli, de mégiscsak több lenne szimpla vigaszdíjnál. Hogy maradjon rá esély, ahhoz a Chelsea-t kellene az manchesterieknek elkapniuk – ami a két csapat jelenlegi állapotát, játékerejét tekintve nem lenne különösebben nehéz, csak hát idén sem a Stamford Bridge-en, sem Manchesterben nem sikerült legyőzniük a londoniakat.

Alkalmasint azzal a Chelsea-vel mérkőzik a Wembley-ben szombat este a City, amelyiknek az utolsó esélye a kupa a szezon kozmetikázására – ami azt illeti, a címvédő testén át begyalogolni a fináléba, majd begyűjteni a trófeát igazán elismerést keltő tett volna. Pláne egy ilyen rapszodikus, a szurkolók idegeit borzoló, a Nottingham Forest, a Brentford, a Wolverhampton Wanderers elleni hazai zakókkal csúfított szezon végén (az FA-kupa-döntő a klubidény utolsó darabja a május 25-i előadással).

Szóval mindkét csapatnak lenne miért mindent feltenni erre az egy meccsre – kérdés, a Citynek a lelkeket is megtipró szerdai BL-vereség után három nappal mennyire megy majd. Az nyilvánvaló, hogy az Ederson – Walker, Rúben Dias, Akanji, Gvardiol, Rodri, De Bruyne, Bernardo Silva, Foden, Haaland, Grealish tizenegy minimum négy-öt helyen változik majd (Stones, Doku, Kovacic, Aké, Álvarez, Matheus Nunes, Lewis és Ortega közül bárki a kezdőben találhatja magát), de az is, hogy ennél azért félelmetesebbnek kellene már lennie az együttesnek.

Mert ugye a rakétákat ekkorra már rég be szokta gyújtani, hogy egyelőre nem sikerült mindegyiket, arra éppen a Real Madrid elleni kiesés a példa. 

A tavalyi City az idei Real Madridot is hazazavarja hárommal, az idei is jó lett volna persze egy 2–1-es győzelemre – az lett volna a reális a játék képe alapján –, ha csak egy kicsit is szerencsésebb, vagy van neki egy, az elmúlt szezont megidéző Erling Haalandja. Aki ugye tavaly a BL kieséses szakaszában azért eléggé megrázta magát, és ha a spanyolok kapujába nem is talált be, ötöt vágott az RB Leipzignek, két gólt és egy gólpasszt jegyzett a Bayern München ellen.

Ezzel szemben az idei negyeddöntőben a periférián maradt, olyannyira, hogy a visszavágón mindössze 21-szer ért labdához, öt passzra futotta tőle, ami a City 846 átadásának nagyon szerény százaléka. Nem is ezért vették persze, hanem hogy a gólokat termelje, mármost azzal is adós maradt: öt kísérlettel jelentkezett szerdán a Madrid ellen, abból egy kaput eltalálóval, plusz a lécre fejelt labdával. A kép akkor sem sokkal rózsásabb, ha a teljes párharcot vesszük: kétszer találta el a kaput, 14-szer vesztette el a labdát, ami több, mint ahányszor meg tudta játszani egy társát (11-szer). Félreértés ne essék, ettől még Haaland a világ egyik legveszedelmesebb gólvágója, a PL-ben a 26 bajnokin hintett 20 gólja korántsem rossz – csak nem rímel a norvégra akasztott „földönkívüli” jelzőre. Persze a gyérebb BL-teljesítmény ellenére is képes lehet eldönteni az FA-kupa-elődöntőt, pláne, hogy a Trevoh Chalobah–Thiago Silva kettős nem feltétlenül lehet képes úgy semlegesíteni, mint az Antonio Rüdiger–Nacho duó.

Jogosnak tetsző kérdés, hogy mindettől függetlenül le kellett-e cserélni a rendes játékidő végén (ugyanez vonatkozik De Bruynére is), de Guardiola elmondta, a norvég maga kérte a cserét, mert kifogyott a tank, és a hosszabbításban leparancsolt belga esetében is nagyjából erről volt szó. 

Csak hát ugye így két biztos ítéletvégrehajtóról kellett lemondani a tizenegyespárbajban.

Márpedig a szombati meccs is végződhet hasonló módon, még ha sok egyéb adat ígéri is azt, hogy a City a rendes játékidőben eldönti a párharcot: az alapján, hogy milyen minőségű helyzeteket dolgoz ki, illetve enged az ellenfeleknek egyik és másik csapat a PL-ben, és hogy így hány gólt kellett volna szereznie, illetve kapnia egyiknek-másiknak, a City 22 góllal áll jobban a Chelsea-nél, a gyűjtött pontokat tekintve 26-tal; csak háromszor kapott ki szemben a fővárosiak tíz vereségével, és kilenccel többször győzött; dominanciáját érzékeltetve pedig 1265-ször ért hozzá a labdához az ellenfél büntetőterületén belül, míg a Chelsea 855-ször. Ebben a kritériumban idén már egy rekordot is felállított: amióta mérik ezen adatokat (2003), a PL-ben egyetlen csapattól sem futotta a rivális tizenhatosán belül 104 labdaérintésre, a Citynek a legutóbbi PL-meccsén, a Luton Town ellen igen.

Mindezek ellenére a két idei bajnokijukon a Chelsea hozta az ikszet – meglehet, azzal a Wembley-ben is elégedett lenne. Az pedig a tizenegyesek lehetőségét ígérné, s minthogy a párbajban ötöt kell rúgni, az a gyerekes civakodás sem fenyegetné a fővárosiakat, amit az Everton ellen levágtak. Történt, hogy a Cole Palmerrel szembeni szabálytalanság után Noni Madueke ragadta meg a labdát, és szerette volna elvégezni a büntetőt. Palmernek persze, mint kijelölt ítéletvégrehajtó nem tetszett, saját maga akarta rúgni, pláne, hogy a negyedik gólját szerezhette volna a meccsen. Nicolas Jackson Madueke oldalára állt, a csapatkapitány Conor Gallagher Palmerére, a csúnya jelenet végén aztán a volt manchesteri támadó állhatott oda a labda mögé. Berúgta, ahogy illik – a szenzációs idényt futó 21 éves klasszis ezzel feltornázta 20-ra bajnoki találatai számát, beérve Haalandot.

„Szégyen, ami történt, elmondtam ezt a játékosoknak is

– dohogott Mauricio Pochettino percekkel a lefújás után. –

Így nem lehet viselkedni. Közöltem velük, utoljára hunyok szemet az ilyen viselkedés felett. Nagycsapattá akarunk válni, egyre jobbak lenni, a legnagyobb trófeákért harcba szállni, ehhez a kollektíva érdekeit kell szem előtt tartanunk, nem az egyénieket. Elmondtam korábban is, Cole Palmer a tizenegyesrúgónk, ha ő úgy dönt, másnak adja át a lehetőséget, az rendben van. De addig ez az ő reszortja.”

A csetepaténál sokkal fontosabb persze londoni szempontból, hogy a klub 40 millió fontért szerződtetett kiválósága csúcsformában futballozik, az Everton ellen 16 perc alatt szerzett klasszikus mesterhármast (egyet lőtt ballal, egyet jobbal, egyet fejelt), majd a negyediket is berámolta – 2010 és Frank Lampard hasonlóan príma performansza után ért el ismét mesternégyest valaki bajnokin a Chelsea mezében. Amikor megkérdezték tőle, a négyből melyik tetszett neki a legjobban, az elsőt választotta, de valami olyan közönnyel, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, hogy egy meccsen négy gólt vág, s mint aki nem érti, miért van ettől mindenki oda meg vissza, hisz neki ez a dolga, ő ebben jó, amit ő mindig is tudott magáról, és legfeljebb a kívülálló döbbenhet meg azon, hogy erre is képes. Ezt hívják persze született tehetségnek.

Nem csoda amúgy, hogy az első gólját nevezte meg: a 13. percben esett találatnál előbb adott egy kötényt a fél Premier League által csábította Jarrad Branthwaite-nek, aztán sarokkal játszotta meg Jacksont, a visszakapott labdát pedig állítgatás nélkül küldte 17 méterről a jobb alsóba. Bámulatos. Hogy nevelőklubja ellen is képes lesz-e hasonlóra, az más kérdés, de egy ideje már minden egyes pályára lépésével azt üzeni, kár volt őt elengedni.

Még ha ő akart is menni, de azért, mert nem érezte úgy, eléggé megbecsülik, illetve hogy megkapja azt a meccsszámot, amit kívánatosnak találna. 

A szombat este remek lehetőség lesz arra, hogy újfent bizonyítsa, jobban kellett volna bízni benne az Etihadban. A mutatói mindenesetre káprázatosak: 38 szezonbeli fellépésén szerzett 23 gólt, kiosztott 13 gólpasszt; Diego Costa 2016–2017-es szezonja óta az első Chelsea-játékos, aki eljut 20 bajnoki gólig; az első Chelsea-futballista, aki hét egymást követő hazai bajnokiján talált be; március 1. óta annyi bajnoki gólt szerzett, mint a Liverpool összesen; az angliai Aranycipő várományosa.

Hogy mindettől függetlenül mire számítsunk az elődöntőben, azt nehéz megjósolni. Nem azt, hogy Palmertől mi várható, ő meglehet, megint remekel, hanem a két csapattól. Elvégre a Stamford Bridge-en a kard ki kard jegyében a Chelsea beleállt a hirigbe, eszébe nem jutott betolni a buszt, így kerekedhetett abból az összecsapásból PL-klasszikus, 4–4-es végeredménnyel, amely meccsen 17 lövéssel próbálkozott a Chelsea, 15-tel a City, kilenc találta el itt, tíz ott a kaput, és még a labdabirtoklást tekintve is csak 55-45-re nyert a Guardiola-csapat. Nagyot játszott a két volt manchesteri, az egyaránt betaláló Raheem Sterling és Palmer, utóbbi a 95. percben gólra váltott tizenegyesével már akkor megmutatta hidegvérét. Vérbeli PL-csata volt az amúgy, elképesztő intenzitással, helyzetekkel itt és ott, amit a néző imád, a kontrollmániás Guardiola kevésbé. A februári második mérkőzés sem volt igazán az ínyére, az első félidő végén vezetést szerző Chelsea elég sok kontratámadást vezethetett ugyanis, de azon túl, amit Sterling fejezett be, egyikkel sem élt, ekképpen a City Rodri révén a hajrában egyenlíthetett. Végig mezőnyfölényben futballozott 70–30 százalékos labdabirtoklási fórral, de a 31 (!) kísérletéből csak öt találta el a kaput, ellenben a Chelsea kilenc próbálkozásából hat is.

Hogy a Wembley-ben melyik forgatókönyv valósul meg, hogy Pochettino bátran felvállal-e megint egy ki-ki meccset, vagy a mélyebb védekezésből kontrákra rendezkedik be, egyelőre kérdéses, az argentinból mindkettőt ki lehet nézni.

Az elődöntőt pedig meg kell nézni.