Halálmérkőzés a második világháborúban: a legenda és a valóság
A második világháború alatt játszottak egy futballmérkőzést, amely évtizedekre a szovjet propagandagépezet eszközévé vált. Hiába látott napvilágot az elmúlt időszakban számtalan cáfolat, sokan még máig úgy hiszik, hogy az elnyomóik ellen pályára lépő ukrán labdarúgókat azonnal kivégezték a találkozó után.
A nácik által megszállt Kijevben a kenyérgyári munkások csapata, a Sztart 1942. augusztus 9-én összecsapott a Flakelf, a helyi német légierő válogatottjával. A találkozónak helyet adó aréna, a Zenit stadionja környékén katonai egységek járkáltak, a levegőben szinte tapintható volt a feszültség.
A Flakelf játékosai „Heil Hitlert” kiabáltak üdvözlésképpen, amire a Sztart futballistái a Vörös Hadsereg csatakiáltásával válaszoltak. A pattanásig feszült légkörű találkozón a németek rendkívül durván játszottak, a Sztart játékosait többször is eszméletre kellett téríteni, különösen a kapus, Trukszevics szenvedett el sok ütést és rúgást. A Flakelf csapata úgy szerezte meg a vezetést, hogy az ukrán hálóőrt fejbe rúgta az egyik támadó – de a játékvezető sípja néma maradt.
A számos egykori Dinamo-játékost soraiban tudó Sztart azonban magához tért, és a félidőben már 3–1-re vezetett. A szünetben az egyik német tiszt belépett az ukránok öltözőjébe, és figyelmeztette a játékosokat: „Ma csak a németek nyerhetnek.” A Sztart játékosai azonban 5–3-ra megnyerték a találkozót, nem foglalkoztak a fenyegetéssel. Kivéve Alekszej Klimenkót: a hátvéd a hatodik találatot is megszerezhette volna, de a megtorlástól tartva „átszlalomozott a pályán, majd a kapust is elfektetve megállította a gólvonalon a labdát, de ahelyett, hogy a hálóba vágta volna, visszagurította a középpályára.”
Az ukrán szurkolók a mérkőzés alatt az elnyomó hatalommal szemben demonstráltak: náciellenes jelszavakat és hazafias rigmusokat skandáltak. A találkozót követően a feldühödött német katonák kivégezték a Sztart labdarúgóit, mert „le merték győzni őket.” Az egyik ukrán játékos, mielőtt kioltották volna az életét, „hitet tett a szovjet eszmék és Sztálin feltétlen győzelme mellett.”
Ilyen és ehhez hasonló cikkek születtek a szovjet lapokban a Lev Kasszil író által „halálmérkőzésnek” nevezett találkozóról. 1946-ban pedig filmforgatókönyv is született az eseményből, amelyben már az ukrán szurkolókat is kivégezték volna a németek. 1957-ben Pjotr Szeverov és Naum Halevszkij Az utolsó összecsapás című, 150 000 példányban kiadott novellájának köszönhetően pedig még szélesebb körben is ismertté vált a történet – amelyből, mint a rendszerváltás után kiderült, szinte csak a találkozó végeredménye felelt meg a valóságnak.
A propagandával szemben
.png-16:9.webp/1774186914709)
A kutatásokból kiderült, hogy a „halálmérkőzés” voltaképpen egy három nappal korábbi találkozó visszavágója volt – amelyet 5–1 arányban szintén megnyertek a kijeviek. És az együttes nemcsak a német légierő helyi csapatával játszott ebben az időszakban: a remek erőkből álló ukránok további öt találkozón is pályára léptek – és mindegyiket megnyerték.
A játékosok visszaemlékezéseikben úgy idézték fel, hogy a németek egyáltalán nem játszottak annyira durván és alattomosan, mint ahogy az a propagandacikkekben olvasható. Vlagyimir Nogacsevszkij csak egyetlen súlyos szabálytalanságról tett említést, hangsúlyozva, hogy a játékvezető az elkövetőt azonnal ki is állította. A Sztart játékosait azt is cáfolták, hogy a félidőben vagy a játék közben megfenyegették volna őket, hogy veszítsék el a mérkőzést. Valószínűleg a közönség tüntetésére vonatkozó hírek is valótlanok voltak, a beszámolók szerint a szurkolók a megtorlástól tartva nem mertek nyíltan szembeszállni a náci rezsimmel.
Ugyancsak alaptalan volt az az állítás, hogy az ukrán futballistákat a találkozó után elfogták és kivégezték. A két csapat még egy közös képre is összeállt a lefújást követően. „Senki sem tartóztatott le minket utána. Nyugodtan elhagyhattuk a stadiont, bár a hangulat feszült volt a környéken” – emlékezett vissza az egyik játékos, Makhar Honcsarenko.
Egy másik kijevi futballista fia, a mérkőzésen labdaszedőként közreműködő Mihail Putyisztin azt is elárulta, hogy a Sztart labdarúgói meg is ünnepelték a győzelmet: „Az egyik szurkoló hozott valamilyen tömény szeszesitalt. Leültünk, és hosszú ideig beszélgettünk. A hangulat nyugodt volt, senki sem számított megtorlásra.”
A nyugalom után: retorzió
A mérkőzés után tehát senkinek sem esett bántódása, később viszont tragikus fordulatot hozott a történet. Augusztus 18-án a labdarúgókat letartóztatta a náci Németország politikai rendőrsége, a Gestapo. Az indoklás szerint a futballisták „ügynöknek minősültek”, mert korábban a Dinamo Kijevben, a Belügyminisztérium csapatában játszottak. Az egyikük az elfogását követően belehalt a kínzásokba, a többi labdarúgót a hírhedt Babij Jar-i táborba küldték, ahol egy évvel korábban 30 000 zsidót végzett ki az Einsatzgruppe, a náci rezsim „halálbrigádja”. A lágerben további három Sztart-játékos vesztette életét, amikor a megszállók minden harmadik foglyot kivégeztek a Vörös Hadsereg megalakulásának évfordulóján elkövetett bombatámadások megtorlásaként.
A mérkőzés filmes öröksége
A történet a filmrendezőket is megihlette. Fábri Zoltán 1961-ben bemutatott Két félidő a pokolban című alkotását sokak az egyik legjobb futballfilmnek tartják. Az egyik kényszermunkatáborban játszódó műben a 306/2-es magyar különleges munkásszázad egyik tagja, egy egykori futballsztár, Ónodi azt a parancsot kapja, hogy szervezzen csapatot a fogolytársaiból egy Adolf Hitler születésnapján játszandó mérkőzésre. Az együttes tagjai kiváltságos helyzetbe kerülnek a lágeren belül (például többlet élelmiszert kapnak), és a túlélés lehetőségét látják a találkozóban. De kiderül, hogy a mérkőzés csupán a reményt adta meg: a játékvezető hármas sípszava helyett a németek géppuska sorozata vet véget az összecsapásnak.
Ennek a filmremeknek a hollywoodi remake-je a 20 évvel később keletkezett Menekülés a győzelembe, amelyben a megszállt Párizsban náci katonák csapnak össze egy hadifogolytábor rabjaiból verbuvált csapattal. A könnyedebb, kevésbé drámai alkotásban mind a futballisták, mind a színészek oldaláról világsztárok szerepeltek, elég csak Sylvester Stallone, Michael Caine, Pelé vagy Osvaldo Ardiles nevét említeni. De magyar szereplői is voltak a hazánkban forgatott filmnek. Az MTK a stadionja mellett a játékosait is az alkotók rendelkezésére bocsátotta, többek között az egykori szövetségi kapitányunkat, Egervári Sándort is – aki rendezői utasításra az egyik jelenetben felrúgta Pelét.
Emlékszobrok
Az évtizedekig propagandacélokra használt találkozó játékosai tiszteletére 1971-ben emlékművet állítottak a Dinamo Kijev stadionja előtt. Tíz évvel később pedig az emlékezetes mérkőzés helyszínén szintén emlékszobrot avattak: az alkotás egy henger alakú talapzaton álló labdarúgót ábrázol, akinek lábai egy horogkeresztes sast tipornak el.
Borítókép: gw2ru.com
Szerző
