Harmonia Caelestis a golfpályán – Bagger Vance legendája (filmkritika)

Persze a nem mindennapi forgatókönyv nem Redford agyából pattant ki, Jeremy Leven írta, Steven Pressfield 1995-ben megjelent, Bagger Vance legendája: regény a golfról és az élet játékáról c. műve alapján. A korábban olyan kultikus mozikat is rendező hollywoodi legenda, mint a Folyó szeli ketté, a Kvíz-show vagy a Suttogó ezúttal is mert nagyot álmodni – és komponálás közben sem méltóztatott felébredni belőle.

Pedig a 2000-ben készült film alapsztorija nagyon is ígéretes. A jómódú családból származó Rannulph Junuh (Matt Damon), a Georgia állambeli Savannah egykori ígéretes golftehetségének életét kettétöri az első világháború. A sokáig eltűntnek hitt Junuh az 1930-as évek elején bukkan fel újra szülővárosában. A nagy gazdasági válság hatásait nyögő kisváros társadalmának peremén, saját whiskey-gőzös delíriumába menekülve tengődik elszigetelten, miközben gyönyörű exbarátnője, Adele (Charlize Theron) minden létező rafinériát latba vetve 10 000 dolláros pénzdíjazású golftornát szervez, hogy megmentse a családi vagyont. Állhatatosságának köszönhetően a kor két leghíresebb játékosa is a városba érkezik, és egy titokzatos átutazó, Bagger Vance (Will Smith) is feltűnik a színen, aki potom 5 dollárért cserébe a kezdetben vonakodó, végül persze rajthoz álló hősünk segédjéül szegődik – a sportágért szenvedélyesen rajongó kiskamasz Hardyval (J. Michael Moncrief) egyetemben, aki voltaképpen Junuh ifjúkori lelki tükörképének tekinthető.

Miközben bevezetésként a történelem valódi sorscsapásait és az azokból (is) következő emberi gyarlóság, létszenvedés és küszködés legkülönbözőbb szemelvényeit vonultatja fel a film, mindvégig a misztérium ködébe vész, és egy filozofikus, szakrális tanmese akar lenni. És hát ez így nem megy. Pedig majd minden részlet klappol, csak valahogy nem áll össze egy nagy kerek egésszé, a rendező elszánt törekvése és nézőként is erősen érződő igyekezete ellenére sem.

A sztori az idős Hardy (Jack Lemmon utolsó filmszerepe) visszaemlékezéseként elevenedik meg, s kap egy narrációs keretet, így filmünk már az első képkockákkal elemelkedik a valóságtól. Teremtett világa hangulatos, egyedi, gyönyörűen van fényképezve (Michael Ballhaus operatőri munkáját dicséri), a színészek kitűnők, a karakterek élethűek. És Redford arra is figyel, hogy a grandiózus, háromnapos golfmeccset felvezető szakasz, és az azt övező jelenetek ne törjék meg a varázst, óvatosan, a háttérben rajzolja meg a főhős környezetét, és szinte mellékszálként vezeti a cselekményt magát.

A hangsúly mindvégig azon van, az elveszett Junuh hogyan talál vissza önmagához, és hogyan lelhet rá a mennyei harmóniára az univerzummal.

Csak vonulunk a szereplőkkel együtt a pályán, nézzük, ahogy Bagger patronálja Junuh-t, s mindig a szent pillanatnak megfelelő bölcseletek kíséretében, az éppen tökéletesnek tetsző ütőt a kezébe adva, lépésről-lépésre haladva kapcsolja össze a természettel, s vezeti a megváltása felé – miközben persze a szerelem virága is újra nyílik a szívében… Vele párhuzamosan az ifjú Hardy is megtanulja a leckét becsületről, tisztességről, az élet és a játék valódi értelméről, így Bagger Vance át is adja neki a stafétát, és a katarzis eljövetele előtt levonul a színről – a film tételmondatát („itt csak játszani lehet, győzni nem”) igazolni hivatott sajátos happy endet már a távolból szemléli csupán.

Robert Redford filmje lenyűgöző képi világa, idillikus hangulata, és emelkedettsége ellenére nem működik, túlságosan lebilincselő akar lenni, folyamatosan túlcsordul önmagán, egyszerűen nem viszi, hanem vonszolja magával a nézőt. Pedig a legjobb mesék a felnőttek képzeletét is megragadják, és akárhová képesek elrepíteni. A valóságból kiszakadva, földhöz ragadt realistaként is szárnyra kelhetünk velük és általuk, és alighanem Redford alkotói szándéka is ez volt, de ő

„csak játszott, és játszott, és játszott, hogy meglelje a helyét a mezőn”

– miközben elfelejtett minket meghívni. Talán ha Vance (isten) monológjai csak egy kicsit kevésbé grandiózusak, és a film elejébe nem zsúfolja bele a XX. század első harmadának vázlatos kivonatát, valamint a golfütő lendítésének technikájához nem társít ennyire giccses és túldíszített pátoszt, egy szerethetőbb fabulát kaphattunk volna. Ehelyett azonban egy öncélú és sajnos meglehetősen unalmas mozi született.

Robert Redford a Suttogó c. 1998-as remekművében már mindent elmondott és bemutatott, amit az elveszettnek hitt emberi lélek újjászületéséről el lehetett mesélni. Arra, hogy azt felülmúlja, körülbelül annyi esélye volt, mint a golfjátékosnak egymás után kétszer több száz yard távolságból a lyukba találni: szinte semmi.

Kiemelt kép: HBO