Három sportoló, akinek filmbeli ábrázolása nagy vitákat kavart
A megtörtént eseményekről készített játékfilmek művészi alkotásnak tekinthetőek, amelyekben a valós tények sokszor fiktív elemekkel keverednek és a karakterek megjelenítésekor is teret kap a művészi szabadság. Bizonyos esetekben viszont az alkotók elképzelése nem mindenkinek nyeri el a tetszését. Egyes személyek ábrázolását az illető rokonai vagy rajongói hírnévrontónak, tiszteletlennek tartják. Összegyűjtöttünk három, nagy visszhangot kiváltó esetet – egy labdarúgóedző, egy harcművész-színész és egy baseballjátékos erősen véleményes megjelenítését.
1. Az elátkozott Leeds United
A David Peace The Damned Utd című regénye alapján készült filmben – az erről írt részletes ajánlónk itt olvasható – a hetvenes évek eleji Leeds United sikeres és közkedvelt menedzsere, Don Revie egy rendkívül sikeres időszak végén elhagyja a csapatot – angol szövetségi kapitány lesz. A klubvezetés a Derby County korábbi mesterét, Brian Clough-ot nevezi ki a helyére, aki szöges ellentéte Revie-nek: gőgös, nagyképű és tiszteletlen.
Clough elődje iránt nagyfokú ellenszenvet táplál, amit nem is rejt véka alá: folyamatosan szidalmazza a játékosok előtt, és rögeszmésen hangoztatja, hogy sikeresebb lesz a leedsi kispadon, mint ő. Ezzel a hozzáállással – és az önfejűsége miatt hozott rossz szakmai döntésekkel – a célja ellenkezőjét éri el: a keze alatt játszó bajnokcsapat szégyenszemre a tabella aljára kerül. Ebben az is szerepet játszik, hogy a rövidre sikerült leedsi kaland előtt Clough összekülönbözik korábbi másodedzőjével, Peter Taylorral, aki így nem követi őt új csapatához. Taylor hiánya érezhető Leedsben, hiszen korábban Clough jobbkeze volt, és hasznos tanácsok sokaságával segítette a munkáját.
Tom Hooper 2009-es filmjének karakterábrázolásait finoman fogalmazva sem övezte általános elégedettség. A Clough család például kifejezett nemtetszését fejezte ki az akkor már elhunyt edző megjelenítése miatt. A Leeds United hetvenes évekbeli játékosai pedig többször vitatkoztak a film készítőivel amiatt, ahogy az alkotás bemutatta őket.
2.Volt egyszer egy Hollywood
A legendás rendező, Quentin Tarantino eddigi utolsó alkotása parádés szereposztással készült (gondoljunk csak Leonardo DiCaprióra, Brad Pittre vagy Margot Robbie-ra) és rengeteg filmkedvelő tetszését elnyerte. Nem meglepő, hogy elismerések sokaságával jutalmazták, köztük két Oscar-díjjal is.
Az alternatív történelmi film Tarantino legszemélyesebb művének tekinthető, hiszen 1969-ben, amikor az események játszódnak, Los Angelesben lakott – ott, ahol a szuperprodukcióban bemutatott filmcsillagok is éltek. Egy, már letűnt világnak akart emléket állítani ezzel az újabb nagy dobásával. A filmben két régi bútordarab, egy western-sorozatból kikerült színész, Rick Dalton (akit Leonardo DiCaprio alakít) és kaszkadőre, egyben barátja, a Brad Pitt által megformált Cliff Booth keresik a helyüket Hollywood számukra megváltozott és farkastörvények által uralt világában. Nehéz boldogulniuk az új viszonyok között, ami Daltont különösen megviseli – az egykoron rendkívül sikeres színész szeretne újra a régi fényében ragyogni.
Shannon Lee, Bruce Lee lánya is hangot adott elégedetlenségének. Szerinte apját „egy arrogáns seggfejként mutatták be, aki ráadásul forrófejű is volt”.
Hozzátette, hogy a jelenetben ugyan indokolt ez a viselkedés, de nagyon rossz érzés volt hallania, ahogy az emberek Lee-n nevetnek, miközben megnézték a filmet.
Egy podcastben maga Tarantino is beszélt erről a kínos helyzetről. A köztudottan szókimondó rendező ezúttal sem hazudtolta meg magát, a következőképp reagált a kritikákra: „Megértem, hogy a lányának problémája van vele. Az ő kib*szott apjáról van szó, rendben, ezt megértem. Mindenki más: menjen és sz*pjon le egy f*szt”. Majd azt is elmondta, hogy a jelenet egyáltalán nem azt akarta mutatni Lee-ről, hogy nem volt kivételesen jó harcművész. Sőt, úgy véli, hogy a fiatalon elhunyt ikon talán még értékelte is volna a filmet.
3. Kiállítva
A film az 1919-ben történt egyik legemlékezetesebb bundabotrányról szól – az erről írt részletes ajánlónk itt olvasható – amikor a vád szerint a Major League Baseball döntőjét, a World Seriest az esélyesebb Chicago White Sox úgy vesztette el, hogy nyolc játékos manipulálta a mérkőzések alakulását.
A White Sox remek eredményeket ér el, de a csapat tulajdonosa, Charles Comiskey rendkívül szűkmarkú, a játékosok nem találják méltányosnak a parádés teljesítményért kiosztott pénzbeli juttatásokat.
A csapat egy része úgy gondolja, ha már a felettesük nem becsüli meg őket, más módon próbálnak jelentősebb összeghez jutni – egy piszkos alkuval. Megkeresi őket egy szerencsejátékkal foglalkozó csoport, méghozzá azzal az ajánlattal, hogy a White Sox bukja el fejenként tízezer dollár ellenében a World Series-döntőt a Cincinnati Reds ellen.
Az alkotás sokak szerint sokat árt az akkori egyik legnagyobb baseball-legenda, Joe „Shoeless” Jackson emlékének. Bizonyos vélemények szerint úgy állítja be Jacksont, mint aki ellentétbe került a baseball iparág legjelentősebb ügyvédeivel, és emiatt nem lett a Hírességek Csarnokának tagja. Ezért és a valódi személyiségétől, illetve a botrányban betöltött tényleges szerepétől eltérő ábrázolások miatt is hiteltelennek, hírnévrontónak ítélik meg a filmben való megjelenítését.
Jackson filmbeli ábrázolásával kapcsolatban az is megemlítendő, hogy a legemlékezetesebb, legmeghatározóbb jelenet ugyan nem rontja a megítélését, de nem történt meg a valóságban. Ebben egy fiatal fiú a tárgyalóterem előtt azt mondja a baseballosnak: „Mondd, hogy nem így van, Joe, mondd, hogy nem így van!”. Egy 1948-as interjúban Jackson tagadta, hogy valaha is megtörtént volna ez az esemény – a rendező mégis beletette a filmbe.
Szerző
