Hatalmas lépés az Európa-bajnokság irányába – hét pontban a magyar válogatottról

1. Hol tartunk most?

Avagy: mit jelent a Szerbia elleni győzelem?

A magyar labdarúgó-válogatott veretlenül, a csoportjában egyedüliként csupán négy meccset játszva, tíz pontot szerezve vezeti a 2024-ben rendezendő Európa-bajnokságra selejtező kvalifikációs csoportot. Ez már önmagában is nagyszerű teljesítmény.

Figyelmeztetnem kell szurkolótársaimat: igencsak meg kell becsülnünk azt, ami az elmúlt pár évben lezajlott a nemzeti együttes környékén. Nem elég, hogy az eredmények jelentősen feljavultak, szemmel láthatóan taktikusabb, stabilabb lett a csapat játéka és a futballistáink minősége is két-három szintet lépett előre, hanem az utóbbi évtizedekben megszokott gyáva és kishitű teljesítmények is elmaradnak, ideértve a magyarnál erősebb válogatottak elleni találkozókat is. Ebbe, vagyis a magyarnál erősebb válogatottak kategóriájába sorolandó az a szerb csapat is, amely semmivel sem mutatott többet, mint a magyar tizenegy múlt hét csütörtökön. Sőt semmilyen tekintetben nem lehetett azt érezni, hogy a mi nemzeti gárdánk kevésbé állna készen egy ilyen sorsdöntő találkozóra.

A győzelem nemcsak három pontot ér, hanem üzenetértékű is: innentől kezdve nehezebb lesz nem kijutni, mint kijutni az Eb-re. Az a tény, hogy mindezt a csoportkör féltávjánál ki lehet jelenteni, az nem csekély dicséret Marco Rossi és a válogatott stábja felé.

A következő válogatott időszakban jönnek a szerbek Budapestre, majd megyünk Litvániába. Ha ezeken a meccseken folytatjuk a veretlenségi szériánkat (ugyanitt: ha Szoboszlai Dominik csapatkapitánysága idején továbbra sem talál legyőzőre a magyar csapat), akkor akár már az utolsó két selejtező előtt biztosíthatja a kijutást a magyar nemzeti tizenegy.

Forrás: MLSZ twitter

2. A magyar válogatott stílusáról

Avagy: A 380 passz – 38% labdabirtoklás princípiuma.

A legutóbbi cikkemben, amelyben ugyancsak hét pontban vontam le a válogatott időszak tanulságait, azt ígértem, hogy a „380 passz – 38% labdabirtoklás” princípiuma adta keretrendszerre mérkőzésről mérkőzésre vissza fogok térni.

Március végén három kategóriába soroltam a különböző válogatott találkozókat Marco Rossi kapitányságának időszakából. Elsőként az álomkategóriáról értekeztem, amely magát a „380 passz – 38% labdabirtoklás” princípiumát jelöli. E kategória szerint „lehetőleg legyen alacsony labdabirtoklás – tipikusan 38 százalék vagy az alatti, illetve 380-nál kevesebb, de 400-nál sohasem magasabb passzszám – mellett döntetlen közeli xG” – vagyis: akkor tud sikereket elérni a magyar csapat, ha engedi, hogy az ellenfél focizzon a labdával, de mi alakítsunk ki több és jobb gólszerzési lehetőséget a kapuk előtt.

Aztán ott van a második kategória, a szív diadalának kategóriája, amely csupán abban tér el az álomkategóriától, hogy az xG tekintetében bár elmarad a magyar válogatott, de a sikereit így is tudja szállítani, a szerencse, a válogatott körül kialakult pozitív megítélés és/vagy a csapategység egyértelmű megléte által.

A harmadik kategória a szenvedés kategóriája, amelyről remélhetőleg nem fogunk gyakran értekezni a kötéljövőben, hiszen ez az impotens labdás játék szekciója. Az ilyen találkozókon nálunk van többet a labda, de azzal nem tudunk mit kezdeni, és a nálunk általában gyengébb képességű csapat (lásd: Albánia oda-vissza) képes több és jobb helyzeteket kidolgozni, mint mi.

A három kategória mellett kiemeltem, hogy az lehetne egy komolyabb előrelépés, ha ebből a három kategóriából okulva feltörne egy olyan új kategória, amely a magyar labdabirtoklási fölény mellett több és jobb magyar helyzetet és megbízható eredményességet is hozna magával. Ez lenne az átváltozás kategóriája, amely majd Litvánia, Bulgária, és Montenegró ellen is jól mutatna, ha megvalósulna.

Szóval, mi történt eme kategóriák tekintetében a szerbek ellen?

Előrejelzésem szerint a szerbek ellen egy álomkategóriás találkozó volt várható, úgyhogy izgalommal vártam, hogy bejön-e ez a megérzésem. Spoiler: nem jött be.

Az történt ugyanis, hogy a magyar csapat remekül ment bele a Szerbia elleni találkozóba és abszolút dominálta az első tíz percet: két túltöltéses szituációt is képesek voltak átforgatni az üresen tátongó túloldalra Callum Styles-ék, míg a szerbek képtelek voltak hozni a beharangozott labdával domináns játékukat. Ekkor jött azonban a hidegzuhany: egy begyakorolt magyar labdakihozatalos séma (belső középpályás kiforgása a szárnyvédők helyére) hatalmas területet ajándékozott a szerbek ellentámadásának egy labdavesztés alkalmával, aminek végén megszerezték déli szomszédjaink a vezetést.

Mivel mi a korán és váratlanul bekapott gól után is jól játszottunk, a szerbek pedig annak ellenére sem, a magyar csapat képes volt labdát birtokolni a félidő hátralévő részében. Azt túlzás lenne állítani, hogy előrefelé jól passzoltunk volna (csupán 58 passzunk volt az ellenfél térfelén az első félidőben), de az biztos, hogy képesek voltunk megtartani a labdát hosszabb periódusokban.

Az első félidőben összesen 54 százalékban volt nálunk a labda, 270 passz mellett, ráadásul a helyzetek minőségében is lehagytuk a szerbeket, hiszen a szerb 0,93 xG-hez képest nekünk volt 1,26 xG-nk. Az első félidőt tehát a szenvedés kategóriájába sorolhattuk volna, hiszen bár nálunk volt a labda, több passzunk volt és magasabb xG-nk, mint az ellenfelünknek, azonban az eredményt tekintve alulmaradtunk – még úgy is, hogy kicsivel több és jobb minőségű helyzetet alakítottunk ki. Ám a mérkőzés folyása a harmincnegyedik és harminchatodik perc között száznyolcvan fokos fordulatot vett: két gyors góllal a magyar csapat megfordította a találkozó állását.

Az igencsak szerencsésnek mondható két magyar gól a szenvedés kategóriáját hirtelen az átváltozás kategóriájába varázsolta át.

A második félidő – a vezetésünk tudatában – a várt mederben zajlott: Rossi visszarendelte fiait a saját térfelükre, lezárta a szerbek előtt a területeket és amennyire lehetett, megpróbálta megszervezni a magyar kontrák lehetőségeit. A magyar játékosok gyenge második félidőt produkáltak a labdás játék momentumaiban, de a szív diadalának kategóriájába sikerült beletolni a mérkőzést. Itt fontos megjegyeznem: sokan vonták kérdőre, hogy mi lett a „380 passz – 38% labdabirtoklás” princípiumával. Nos, hát ez: a második félidő megfelel annak a kritériumrendszernek, amit már oly sokszor felvállaltam. Ha a második félidő számait felszorozzuk egy teljes meccsre vonatkozóan, akkor harminchét százalékos labdabirtoklás mellett csupán 350 passzunk lett volna (175 volt), ráadásul az xG-párharcot is elvesztettük volna 1,88–0,58-ra (0,94–0,29 volt), ami mondanom sem kell, ugyancsak a szív diadalának kategóriáját hozza ki.

Összességében pedig bár kicsúsztunk egy kicsit a „380 passz – 38% labdabirtoklás” princípiumából, a végső számokat tekintve (48 százalékos labdabirtoklás, 445 passz, és nagyon közelinek mondható xG-párharc) ez egy álomkategóriás mérkőzés volt, biztató labdás momentumokkal az első félidőből.

Forrás: MLSZ twitter

3. Loic Nego, de meglepő!

Avagy: a balhés Lajos, aki csak és kizárólag Fehérváron balhés.

Nem provokálni szeretném a Fehérvár FC közösségének tagjait, de mindenképpen azzal akarom kezdeni ezt a pontot, hogy kiemelem: pontosan ez a különbség Marco Rossi és a legtöbb magyar futballban dolgozó szakmabeli között. Marco Rossi képes kihozni a legjobbat az általa behívott játékosok többségéből. Volt már a keze alatt mindenfajta játékos: szorgalmas és lusta, nagyképű és szerény, gyors és lassú, de egy valami folyamatos:

Loic Nego, mindenki Lajosa pontosan ebbe a szekcióba sorolható. Az a játékos, akivel nem tudott a folytatásról megegyezni a fehérvári klub (egyesek szerint ugyanez: akivel nem akartak a folytatásról megegyezni) és akit távozása után balhésnak bélyegeztek meg, az hirtelen feltűnik a francia első osztályban, majd most egy sorsdöntő válogatott találkozón, és mindenki nagy meglepetésére nagyszerűen futballozik.

Szeretném emlékeztetni a benne továbbra is kétkedőket, hogy a francia születésű, de már évek óta magyar állampolgár Nego gyakorlatilag tíz éve az egyik legjobb hibrid szárnyvédő per szélső karakterű játékos, aki folyamatosan a magyar szempárok előtt futballozott, ráadásul magyar futballpályákon és magyar csapatban. Nem kellene meglepődni azon, hogy milyen jól passzol vagy éppen fut be üres területbe, ugyanis mindig is kiemelkedően jó futballistának számított honi és nemzetközi meccseken egyaránt.

Számomra a tanulság az, hogy a professzionális sportok világában nagyon óvatosan kell bánni a narratívák gyártásával. Egy-egy elejtett mondat szűkös dobozkákba képes végleg beszorítani az adott játékos szakmai megítélését. Ezzel az a baj, hogy egy-egy ilyen narratíva lebontása iszonyatosan nagy energiák bevonásával sikerülhet csak, amely energiamennyiség nem áll mindenkinek rendelkezésére, ezzel veszélyeztetve azt, hogy egyes tehetséges játékosok nem tudnak kiteljesedni.

Baráth Péter jut most hirtelen eszembe. Azt javaslom, bánjuk óvatosan a narratíva gyártásban a volt debreceni labdarúgó esetében, annak ellenére, hogy a közelmúltbeli produkciói nem úgy sikerültek, ahogy. Csak azért, mert elképzelhetőnek tartom, hogy Baráthnak nem fog sikerülni újra és újra legyőzni a narratíva jelentette akadályokat.

Negónak ez sikerült, remélhetőleg most már örökre, hála Istennek.

Forrás: MLSZ twitter

4. Callum Styles nagyszerű teljesítményéről

Avagy: pánik helyett komoly lehetőség.

A válogatottunk védelme stabil, a támadóink és a szárnyvédőink minősége nemzetközi mércével mért elitszinten jár, viszont a pálya belső területein játszó középpályásaink jelenleg a válogatott gyenge pontját jelentik. Ezt a csapatrészt sújtják a leginkább sérülések, illetve formahanyatlások, ideértve a csapat nélküliek problémakörét is, ami egy olyan csapat életében, amelyik szeretne előrelépni a labdás momentumokban, bizony jelentős problémákkal jár.

Styles örökmozgó stílusa Nagy Ádáméhoz hasonló, azonban van egy különbség, amely Nagy fölé helyezi mostanra számomra egyértelműen a Barnsley ballábas játékosát:

Ha ezen a linken keresztül regisztrálsz az Unibetre, 100%-os befizetési bónuszt és 60 ingyenes pörgetést kapsz ajándékba!

Bár Styles ma még csak nem is az angol másodosztályt jelölő Championshipben futballozik, hanem a harmadik vonalnak számító League One-ban, a magyar válogatott számára nélkülözhetetlen taggá vált. Örüljünk ennek, hiszen híján vagyunk a kiemelkedő középpályásoknak – erről később bővebben is írok majd.

A biztonság kedvéért, csakhogy mindenki elhiggye, hogy nem csak a hasamra ütöttem: Nagy Ádám negyvenkétszer ért a labdába, a passzpontossága nyolcvankét százalék volt, illetve egy labdalopással és négy labdaszerzéssel fejezte be a találkozót – igaz, csupán hetvenhét percet töltött a füvön. Ehhez képest Styles tizenhárom perccel több idő alatt hatvanhétszer ért a labdába, illetve nyolcvanhét százalék passzpontossággal, három labdalopással, és öt labdaszerzéssel zárta a meccset.

Ja, és még valami: nekem csak most tűnt fel, hogy Styles kezdő volt a németek elleni hazai iksz, az Anglia elleni 4–0, a görögök elleni győztes hazai meccs, a litvánok elleni 2–0, illetve a mostani, szerbek elleni idegenbeli sikerek alkalmával is.

Forrás: MLSZ twitter

5. Varga Barnabás: válogatott szint

Avagy: itt az idő leszámolni a „ki fogja helyettesíteni Szalai Ádámot?” típusú diskurzussal.

Ahogy Hrutka János kollégám (a továbbiakban: „Rudi”) is megírta az Index hasábjain, „a legutóbbi két találkozón már nemcsak helyzetkihasználását, hatékonyságát, kiemelkedő fejelni tudását csodálhatták a futballszeretők, hanem passzai, világhírű védők elleni megnyert párharcai, egy az egy elleni cselei, dinamikus megindulásai és egészséges pimaszsággal átszőtt, motivált futballja is élményt jelentett”.

És bár legtöbbször nem egyetérteni, hanem vitatkozni szoktunk a Piros Fehér Zöld adásaiban, most Rudinak nagyon is igaza van. Az a tévénéző, aki esetleg nem követné a Ferencvárosi TC mindennapjait, mert mondjuk nem magyar futball-hívő, de megnézi a válogatott mérkőzéseit rendszeresen, szerintem igencsak meglepődhetett azon, hogy van karakteres magyar center a láthatáron.

Vargának két fontos előnye van jelen pillanatban. Egyrészről képes pontosan ugyanazt a stílust megvalósítani a pályán, amit Szalai Ádám is képes volt lehozni a magyar válogatott játékába a nemzetközi szint jelentette égboltról. Küzd, jól tartja meg a labdát, amikor sikerült normálisan felpasszolni, esetleg felívelni rá azt, a 181 centiméteres alkata ellenére a fejjátéka nemzetközi szintű és a letámadásoknál is megbízható, dicsérhető teljesítményt nyújt.

Másrészt pedig olyan gólérzékeny jelen állapotában, hogy ha kisujjal hozzáérnék, bizony lángba borulnék én is és a környezetem is. Minden bepattan Varga Barnabásról és még az is arannyá válik, amihez hozzá sem ért, de rá gondolt. És ez így van jól egy csatár esetében.

Ne felejtsük el, Varga nem a semmiből érkezik. Először az osztrák másodosztályban szerzett tizenöt meccsen hét gólt, a következő idényben a magyar másodosztályban huszonnégy meccsen tizenkettőt, a Gyirmóttal az NB I-ben huszonkilenc meccsen tizenhármat, majd a Pakssal tavaly harmincegy meccsen huszonhatot. Ebben a szezonban tizenkét meccsen tizennégy találatnál jár, amellett, hogy öt meccsen már két gólt is szerzett a válogatottban. Ez összességében azt jelenti, hogy ha az ausztriai meg a magyarországi hazai kupamérkőzéseket nem számítjuk, akkor 2019-től számolva ez a futballista 118 mérkőzésen rúgott 77 gólt. Ez bárhol, bármilyen szinten, bárki ellen játszva is klasszis teljesítménynek számítana.

Fotó: Gonzales Photo / Alamy Stock Photo

6. Nincs kispad, csapat viszont van

Avagy: Kata Mihály az új Schäfer András? Egyelőre nem.

Le szeretném elöljáróban szögezni: igaz az a megállapítás, hogy a jelenlegi magyar válogatottnál a csapategység és a közösség pozitív légköre az, amely oly sikeressé tudja tenni az amúgy nagyon rendezett és tehetséges játékosok csoportját. Egyelőre majdnem mindegy, hogy ki lép pályára, többségében képes volt egy-egy gyengébb képességű játékos is hasznos tagjává válni a nemzeti tizenegynek. Lehetne sorolni a neveket, de nem érdemes. A tanulság a lényeg: a pozitív környezet egyenlő a sikeres krízismenedzsmenttel.

Merthogy jelenleg krízis van, legalábbis a középpályán, illetve a cserepadon. Sérült Schäfer András, Vécsei Bálint csak most talált csapatot, Nagy Ádám keveset játszik a csapatában, Kalmár Zsolt csak most tért vissza hosszan tartó sérülése után, Kleinheisler László pedig a legtöbb esetben csak pótlóbuszként járta a tizenhatosok közötti távolsági szakaszt.

Éppen ezért én jelzésnek vettem a csehek elleni kezdőcsapatot. Rossi szinte ugyanazt a kezdőt tette fel, mint amelyikkel nyerni tudott Szerbiában. Tette ezt egy felkészülési találkozón. Meglehetősen váratlan húzás volt ez az olasz szakembertől, aki az utóbbi időkben bátrabban nyúlt új játékosokhoz, illetve a keretbe behívottakhoz. Ha ehhez hozzávesszük azt, hogy csupán Kata Mihály állt be a keret újonnan behívott középpályás tagjai közül – Szuhodovszki Soma a padon maradt –, akkor egyértelműen hezitálásként értelmezhető a szövetségi kapitány döntése. Katát ráadásul nem is merte kezdőként játszatani a tét nélküli második meccsen sem, ami csak erősiti az aggályos gondolatokat a válogatott középpályájának utánpótlását illetően.

Én két okkal magyarázom ezt a jelenséget.

Egyrészről tényleg arról van szó, hogy Marco Rossi értékrendszere szerint egész egyszerűen nem volt használható játékos, akit behívásra alkalmasnak találna.

Másrészt, bár Kata Mihály elképzelhető a következő Schäfer Andrásként, aki a semmiből válik meghatározó labdarúgóvá a magyar csapatban, ha jókor és jó helyen képes kiemelkedő teljesítményt nyújtani egy adott nemzetközi meccsen, de ehhez kell majd egy kivételes teljesítmény még azelőtt, hogy Vécsei Bálint és/vagy az eredeti Schäfer vissza nem tér.

Fotó: NurPhoto SRL / Alamy Stock Photo

7. Sallai Roland versus Patrizio Stronati

Avagy: a Puskás Akadémia jövője beköszönt a Puskás Akadémia jelenének.

Nem vagyok hajlandó kihagyni a ziccert: mégis kiről rúgta Sallai Roland, a Puskás Akadémia történelmének egyetlen topligás saját neveltje, a csehek elleni vezető találatot? Patrizio Stronatiról, a Puskás Akadémia huszonnyolc éves(!) éves belső védőjéről, akiben pontosan ugyanannyi potenciál van, mint felcsúti védőtársában, a harmincegy éves(!) korábbi lengyel válogatottban, Wojciech Gollában.  

Sallai Roland már régen elhagyta az alma materét, viszont továbbra is puskási szimbólumként járja a Bundesliga pályáit és mutat (sikertelenül) utat Magyarország egyik legfontosabb futballintézményének. Mi kell még, hogy a Puskás Akadémia első csapata észrevegye azt a mindenki számára egyértelmű ellentmondást, hogy idősebb külföldiek helyett fiatal magyaroknak kellene játszaniuk? Pontosan azért, hogy legyenek új Sallaik és felejtődjenek el a Stronatik és a Gollák.

Sallai gólja egyébként nemcsak abszolút értékben, de futballszakmai okokból is figyelemfelkeltő volt számomra a Puskás Akadémia vonatkozásában. Hiszen a gól elemzésekor látjuk, Sallai mozgáskultúrája fifikás és kreatív, míg Stronati helyezkedése és viselkedésmódja buta és lassú.

Kopp-kopp, jó reggelt!

Forrás: MLSZ twitter

Kiemelt kép: MLSZ