Hétfő, 16 óra az öltöző előtt, stoplist nem kell hozni

Azt szeretném mondani, hogy nyár van. Tehát vannak fagyiakciók, párakapuk, kellemesen meleg éjszakák, formás eprek, csodás narancsok, frissítő fröccsök és persze 25 fokos Balaton. Nyáron fesztivál is van, ott zene szól, sokféle, de lényeg, hogy lehet rá táncolni és csókolózni. Csodás, nemde?

Aki viszont valaha is volt igazolt focista, az tudja, hogy a nyár nem ilyen. Sajnos. Azért nem ilyen, mert júliusban már kezdődik – nehéz írnom róla, mert érintett voltam – a felkészülési időszak. A rengeteg futás és szenvedés. Eleve, nem rég lett vége az előző szezonnak, az a makacs huzi a lovaglóizomnál még nagyon nincs rendben, és akkor már fel kell készülni? Fel kell készülni, hogy majd a novemberi hidegben a 88. perc környékén fussa az erőmből egy csúnya taktikai faultra a Besenyszög ellen? Hihetetlen.

Úgy kezdődik, hogy július közepe van. Jön egy értesítés a csapat Facebook-csoportjába a digitálisan early-adopter edzőktől, akiket valahogy mindig Feri, Béla, Karcsi, Zoli vagy Lajos bácsinak hívnak. (Létezik még az univerzális „Mester” megszólítás is, de ez már fiatalon is gyanús volt nekem, merthát minek a mestere ő? Később ki szokott derülni, hogy semminek.) Az üzenetben ez áll: hétfő, 16 óra, találkozó az öltöző előtt, stoplist nem kell hozni. Ahha, jó, stoplist nem kell hozni. Finom utalás, hogy akkor futócipőt viszont igen.

Szóval ott vagy 18 évesen, a sulinak vége, a barátnőd szülei épp nyaralnak, üres a ház, minden klappol, és akkor menj ki a 40 fokba futni. Jó, a csapattársak ott vannak, együtt szenvedtek, végül is, picit jobb együtt, mintha egyedül kellene kimenned a napszítta pályára, amit nyilván nem locsoltak fel. Ennél eggyel rosszabb a műfű, na az tényleg brutális, ahogy a műanyag nyomja vissza az arcodba a meleget. Szörnyű emlékek.

Ráadásul a globális felmelegedés ekkorra szokta időzíteni magát: ahogy azt kell, az első héten meglep egy-két hőhullámmal, és természetesen a melegrekordot is pont ilyenkor kell megdöntenie. Mi meg csak futunk, faljuk a kilométereket, labdát nem láttunk még. Az edzők persze hitegetnek, hogy majd, nem sokára, már felfújatta őket, csak az autóban maradtak. Nyilván.

És így telnek a hetek. És csinálod, és mész, a csajod meg is kérdezi, hogy miért nem hagyod már abba, minek szenvedsz ennyit, egy unalmas kisváros U19-es csapatában játszol, már nem lesz belőled Firmino, Sancho, Chiesa, az érettségid is jól sikerült, pár hónap, és irány az egyetem.

Én anno nem tudtam válaszolni erre a kérdésre. Pedig tényleg lemaradtam jó pár dologról. És nem is lettem Firmino. Mégis, a sok szenvedés ellenére adott valamit, amit ebben a versben próbáltam megfogalmazni.

Érzelmes vers a kamaszkorról

Kereszteződések, melyeken sietve tekersz át.

Az osztálytársad az út túloldalán, akire ráköszönsz.

A hajtókar kattogása, ahogy a pedálokra nehezedsz.

A váltód hangja, ahogy felváltasz ötösbe.

Majd a megnyugvás: más is késett.

Ahogy a többiek megvárnak, pedig ők már

a stoplist húzzák. Az azúr színű műszálas mez,

amiben pár órára Del Pierónak érzed magad.

Aztán az egymás közötti játék. Az ütközések.

A fejesek. A kihagyott helyzetek miatti bosszúság.

Az edzői utasítások. A testcselek.

A kapufán csattanó lövés hangja.

Az a pár darab üzemben hagyott reflektor,

ahogy bevilágítja a tizenhatos területét.

Majd a biciklizés hazafelé. A sugárúton

a villámsújtotta fák. Otthon a tolóajtó nyikorgó hangja.

A szennyes, amit azonnal a mosógépbe pakolsz.

A kedvenc programod beállítása.

40 Celsius-fokon, színes ruhát, másfél óra alatt,

a textillel mégis kíméletes. Aztán az íróasztalod.

A tankönyveid. A másnapi felelés történelemből.

A krími háborút veszitek. Ahogy felkészülsz.

Ahogy már inkább aludnál. Ahogy már alszol is,

csak magadra húzol valamit.

Álmaid ígéretesek – gondolod magadban. És vége.

Kiemelt kép: These Football Times