„Hiába vagy újonc a válogatottnál, számítanak rád” – interjú Baráth Péterrel

– Hatéves voltál, amikor szülőfaludban, Gyulaházán elkezdtél focizni. Visszagondolva milyen különbséget tudsz fedezni a gyulaházi, majd később a kisvárdai, végül a debreceni képzés között?

– Gyulaházán még oviba jártam, amikor a Bozsik-programban elkezdtem focizni, és ez az iskolában is folytatódott. Elindultunk nagypályán is egy csapattal, már nem is emlékszem, melyik korosztályban. Természetesen a körülményeket tekintve volt a legnagyobb különbség. Kisvárdán 2015-ben még nem volt olyan akadémia, mint ma. Ott volt a vár mellett a centerpálya, mellette egy műfüves pálya, és talán még egy füves. Azóta felépült a stadion, a csarnok, szóval gyarapodott az infrastruktúra. Gyerekként úgy jártunk edzeni Kisvárdára, hogy anyukám, apukám vagy valamelyik csapattársam szülei begyűjtöttek minket, mindenki mezbe, nadrágba öltözve szállt be a kocsiba, és mentünk egyenesen a pályára. A középiskolát már Debrecenben kezdtem a Csokonai Vitéz Mihály Gimnáziumban, és más feltételek fogadtak, hiszen a városban akkor már régóta működött az akadémia. 

– Mielőtt Debrecenbe kerültél, hívtak más környékbeli csapatok is?

– Igen, a Debrecen mellett a Nyíregyháza és a Diósgyőr is szeretett volna átigazolni. 

– Hogy nézett ki a megfigyelés? Scoutot küldtek, hogy megnézzenek?

– A Kisvárdával a korosztályos NB II-es csapatban játszottunk Balmazújvárosban. A DVSC második csapatának akkori vezetőedzője, Gyarmati András jött el megnézni minket játékos-megfigyelőként, és a meccs után ő vette fel a kapcsolatot a szüleimmel.

– Azért a Debrecent választottad, mert tetszett a város, vagy mert itt sűrűn bevetik a fiatalokat is?

– Nem az volt a fő szempont, hogy milyen a város. Megnéztük az akadémiát, és hetente, kéthetente a szüleim vittek Debrecenbe az edzésekre. Azt is megnéztük, hogy a saját nevelésű fiatalok odaférnek-e az első csapat közelébe. Ebben a tekintetben Debrecen volt a legszimpatikusabb, és persze az sem mindegy, hogy az egyik bátyám is a Debreceni Egyetemre járt, sokat segített nekem. Nyíregyházán is voltam próbajátékon, de nem volt olyan fejlett az infrastruktúra, mint Debrecenben, ahol pár évvel korábban adták át az új edzőközpontot. 

– A Csokonaiban sportosztályba jártál?

– Nem, matematika-informatika szakos osztályba. 

– És aztán következett az egyetem. Milyen szakra jársz?

– A Debreceni Egyetem sport és rekreáció szakán vagyok harmadéves. 

– Elvárás a családban a diploma?

– Volt korábban egy sérülésem, és rájöttem, hogy a labdarúgás mellett szükségem van más képesítésre is, jól jöhet még később. Persze biztosan az is befolyásolt, hogy a szüleim pedagógus végzettségűek.

– Akkor innen a tanulás iránti vágy?

– Édesapám az igazgatója a gyulaházi általános iskolának, és ha szükséges, tanít testnevelést és biológiát, édesanyám pedig alsó évfolyamban tanított. Ő sajnos beteg lett, és tavaly meghalt. A két bátyám végzett az egyetemen, és dolgozik, én vagyok már csak hátra a diplomaszerzéssel. 

– Pályafutásod során az első és a hátsó sorban is játszottál már a csapataidban. Végig tudnánk menni azon, hogyan változtak a posztjaid időrendben?

– Kisgyerekként mindenhol kipróbáltam magam, volt olyan torna, ahol a kapuban is álltam. Már Gyulaházán is a középpályán éreztem legjobban magam, és amikor a debreceni akadémiára kerültem, támadó középpályásként vetettek be. Amikor felkerültem a felnőtt csapathoz, védekező középpályásként vetettek be akkor még az első osztályban, a kiesés után pedig az NB II-ben végig ezen a poszton játszottam. A feljutás után Huszti Szabolcs egy sorral hátrébb, belső védőként küldött pályára a mérkőzéseken. Végül visszakerültem a középső sorba, és a játékrendszertől is függ, hol kapok lehetőséget. Korábban némiképp védekezőbb szellemiségben kellett játszanom, Szrdjan Blagojevicsnél többet kell támadnom. A labdakihozataloknál nekem kell összekötnöm a védősort a támadósorral, labdákat kell szereznem, és box-to-box középpályásként meg kell érkeznem a kapu elé a támadásoknál.

– „Alázatos, szorgalmas” – ezt nyilatkozta rólad Dzsudzsák Balázs egy tavaszi megszólalásában. Milyen tulajdonságokkal egészítenéd még ki a jellemzést?

– Abban hiszek, hogy rengeteget kell dolgozni azért, ha egy célt el szeretnénk érni. Ezért alázatosan elvégzem, amit a heti edzésmunka során kérnek tőlem az edzők, és ezen túl szeretek plusz feladatokat is végezni. Az alázat a neveltetésemből is fakad.

Dzsudzsák Balázs (10) alázatos, szorgalmas futballistaként jellemezte Baráthot (Forrás: DVSC)

– Mik az erősségeid a pályán?

– Úgy érzem, a párharcokban erős vagyok, és az elővételezésem is jó, képes vagyok olvasni a játékot. A fejjátékomat is ide sorolom. 

– Dzsudzsák azt is mondta, hogy a labdaszerzés utáni első passzaidon lehetne még csiszolni. Te is így látod?

– Igen. Ahogy a lövőtechnikán is. Nem lövök rosszul, de van mit fejleszteni rajta. A passzok pontosságát, a kulcspasszok mennyiségét is lehet még javítani. 

– Te már jártál világbajnokságon, 2019-ben az U17-es vb-n Brazíliában, gólt is fejeltél Ausztrália ellen. Egy ponttal a csoportban ragadtunk. Milyen tapasztalatokkal jöttél haza?   

– Az tűnt fel, hogy mindig jól kezdtük a meccseket, felvettük a tempót az ellenfelekkel szemben, minden meccsen vezettünk, Nigéria ellen például 2–0-ra. De a 60-70. perc táján elkezdtünk elfáradni, sorra jöttek a hibák, és kaptuk a gólokat. Úgy érzem, fizikálisan le voltunk némileg maradva a nemzetközi elithez képest. Nagyjából ekkor dőlt el, hogy bizonyos játékosok a közeljövőben tudnak-e nemzetközi meccseket játszani, vagy kell még nekik 1-2 év ehhez. 

– Idén tavasszal hívtak be először a válogatottba a szerbek és észak-írek elleni barátságos meccsekre. Mikor és hogyan tudtad meg a hírt?

– Kerethirdetés előtt egy-két órával kaptam egy hívást telefonon. Felvettem és a válogatott csapatmenedzsere, Tömő Attila szólt bele, elmondta, hogy benne vagyok a keretben. Nem számítottam rá. Szerintem minden focistának az egyik, ha nem a legnagyobb vágya, hogy egyszer a felnőtt válogatottban játsszon, de nem számoltam még vele, inkább az U21-es meghívó tűnt reálisnak. Otthon voltam épp a barátnőmmel, és amikor letettem a telefont, még örömkönnyek is potyogtak, nagyon örültem neki. Aztán hívtam a családtagokat, rokonokat azonnal, mindenki nagyon boldog volt.

– Azóta Luxemburg ellen be is mutatkoztál a csapatban. Gyulaháza első válogatott játékosa lettél?

– Igen.

– Milyen újdonságot láttál Telkiben, akár ha a kondicionáló edzéseket, mentális felkészülést vesszük alapul, akár a taktikai értekezleteket?

– A válogatottnál már nem az erőnléti fejlesztésen van a hangsúly, hanem azon, hogy az aktuális meccsekre minél alaposabban felkészüljünk. Hogy minél frissebbek, összeszedettebbek legyünk. Ennek része a mentális fejlesztés, és a taktikai elemzések. Minden nap egyszer vagy kétszer videóztunk, és ennek révén álmunkból felkeltve is tudtuk, hogy mi lesz a feladatunk, ha beállunk. Taktikai értelemben (is) fantasztikusan felkészített bennünket a stáb. Maguk az edzések sem az erőnlét fejlesztéséről szólnak elsősorban, hanem hogy elsajátítsuk a szükséges taktikai elemeket. 

– Milyen szellemiséggel találkoztál a válogatottnál?

– Amikor először megérkeztem Telkibe, mindenki köszönt, akivel találkoztam, és mindenki megkérdezte, hogy vagyok. Senkinek egy rossz szava sem volt a másikhoz, amíg együtt voltunk. Hiába vagy újonc, számítanak rád. Nagyon jó csapat lett a válogatott, csak pozitívan tudok beszélni róla, és a csapatot körülvevő szellemiségről.

– Marco Rossiról mi volt az első benyomásod?

– Kedves és nagyon jó embernek tartom, nagyszerű edző. Az edzéseken és a videós elemzéseken mindig kéri a játékosok figyelmét, és ő is nagyon odafigyel a játékosokra. Közben, amennyire lehetséges, meghagyja a lehetőséget a lazításra is. Persze nem esünk túlzásba ilyenkor sem: biliárdozunk, dartsozunk vagy társasozunk. Szereti a jó hangulatot, és ez fontos, hiszen ez az alapja az építő közegnek.

Baráth Péter (jobbra) Luxemburg ellen mutatkozott be a magyar válogatottban (Forrás: DVSC)

– Mit tapasztaltál, a nem magyarországi születésű, magyarul kevésbé beszélő játékosok, mint Callum Styles, Willi Orbán vagy Loic Nego is ugyanolyan mértékben részt tud venni mindenben, ami építi a közösséget? Ugyanúgy keresik a társaságukat a többiek?

– Igen. Marco Rossi is angolul beszél velünk, a csapatban mindenkinek van olyan nyelvtudása, hogy kommunikálni tudjunk. Egymás között persze szinte mindig magyarul beszélünk, de a külföldi születésű csapattársaknak is mindig lefordítja valaki, hogy mi a téma. Nem maradnak ki semmiből. 

– Ki a hangulatfelelős a válogatottnál?

– Sokan vannak. 

– Például kik?

– A Gazdag, Sallai páros elég sokat humorizál, ahogy Schäfer Andris is, de mondhatom akár Szobit is. 

– Stresszelős típus vagy, lerágtad a körmöd, mielőtt beálltál Luxemburg ellen a 78. percben?  

– Előtte azért volt bennem izgalom, de a sok lejátszott felnőtt bajnoki azért magabiztosabbá teszi az embert, és ahogy pályára léptem, lassan megszűnt a drukk, és maradt a jó érzés, hogy a magyar válogatottban játszom. 

– Hol látod magad öt év múlva?

– Szívesen mennék külföldre, szeretném minél magasabb szinten megállni a helyem, például a német vagy az olasz ligában. A másik célom, hogy a válogatottban is minél több meccsen játsszak alapemberként.

Kiemelt kép: DVSC