Hicham El Guerrouj és Marokkó sportjának mesebeli királyai

Casablanca, Fez, Tanger, Gibraltári-szoros, Atlasz-hegység. Meghatározó filmélményekből, középiskolás és egyetemi tanulmányokból kialakulhatott valamilyen homályos kép a titokzatos Marokkóról, ahol a pálmafák hátterében hófödte 3000-4000 méteres hegyek húzódnak, mesebeli karavánutak szelik át őket, egyik oldalon a Szahara, a másikon a Földközi-tenger vagy az Atlanti-óceán felé lefutva. Ezer és ezer földrajzi kincse mellett viszont ideje felfedeznünk a sportéletét, amelyre világhódító labdarúgó-válogatottja felhívta a figyelmet.

Ha Marokkó, akkor közép- és hosszútávfutás, mindenekelőtt pedig Hicham El Guerrouj. Az 1500 méter királya és világrekordere sorozatban gyűjtötte a vb-aranyakat az ezredforduló környékén, de a balsors üldözte az olimpiákon. Mígnem eljött az utolsó nagy esélye 2004-ben Athénban, és bőséges kárpótlásként a fő száma mellett az 5000 métert is megnyerte.

Első athéni aranyának még legnagyobb riválisai is örülni tudtak, az ünneplés percei megmutatták a sport igazi értelmét.

A legnyugatibb arab ország versenyzői összesen hét aranyérmet nyertek a játékok története során, valamennyit a futóiknak köszönhetik, akik között akad egy különös kakukktojás. Nawal El Moutawakel nemcsak az egyetlen női olimpiai bajnoka Marokkónak, de az egyetlen, aki nem közép- vagy hosszútávon győzött. Az egész muzulmán és arab világ mellett Afrika első női aranyérme is az övé.

2021-ben Tokióban az egyetlen, de annál fényesebb medál Soufiane El Bakkali nyakába került, miután a 3000 méteres akadályfutás döntőjének utolsó körében fenomenális taktikával előzte meg a favoritokat.

De ha már a fenséges Atlasz-hegység hófödte csúcsain járt képzeletünk, nézzünk szét a téli olimpiákon is, hiszen Marokkó előszeretettel küld egy-két sízőt a fagyos játékokra is. 2022-ben Pekingben Yassine Aouich egy személyben képviselte az egész országot, a nyitóünnepségen értelemszerűen ő vitte a zászlót, a zárót azonban már luxus lett volna megvárnia, így egy önkéntes kezébe nyomták.

A francia–marokkói kapcsolatok szempontjából is érdekes, hogy az észak-afrikai nemzet 1992-ben Albertville-ben kivételesen 12 sportolót is benevezett, három sífutó mellett kilenc alpesi síző küzdött meg az Alpokkal. El-Hassan Mahta itt vonult be a történelembe, hiszen ő volt az, akit a klasszikus óriás-műlesiklás közben utolért és megelőzött a pályán a 40 másodperccel később lecsúszó libanoni Raymond Kayrouz. A soha nem látott előzés közben ráadásul már a Costa Rica-i Martin Chernasov-Selvin is a pályán hóekézett, furcsa események sora zajlott le egy időben.

A labdarúgással persze semmi sem vetélkedhetett már a 2022-es katari világbajnokság előtti sem Észak-Afrikában, de Marokkó és a sport viszonylatában érdemes még megemlíteni a lovassportokat, a teniszt, a krikettet, a kosárlabdát, a kézilabdát vagy éppen a röplabdát, sőt, 2010-ben az ország – nesze neked globális felmelegedés – a Nemzetközi Jégkorong-szövetséghez is csatlakozott. Külön történet itt is az autó- és motorsportokhoz való viszony, amelyek helyi fénykorában 1925 és 1958 között Marokkói Nagydíjakat tartottak, hol túraautókkal, hol a Formula–1 mezőnyével!

A szellemi sportokról se felejtkezzünk el: túl azon, hogy az ország nevét viseli egy hazánkban is népszerű társasjáték (mikádónak is hívjuk, pálcikákat gyűjtünk, mindenkinek ajánljuk akár karácsonyi ajándékként, akár a téli szünetre), Marokkó sakkozói is gyakran beletalálnak a helyes lépésekbe.

A legnagyobb szellemi játékos viszont a katari vb-alapján Walid Regragui szövetségi kapitány, aki – bármi is történik már a pályán – zseniális védelmi rendszerével beírta a mesék világába a válogatottját.

Kiemelt fotó: Athletics Weekly