„Hideg fejre lesz szükség, valamint arra, hogy merjünk futballozni” – interjú Ognjen Mudrinszkivel

– Élvonalbeli marad az Újpest?

– Igen. Mindannyian hiszünk benne, ezért dolgozunk, azt gondolom, megcsináljuk. Meg kell csinálnunk. Mert az Újpestnek nemcsak hogy az első osztályban van a helye, hanem a tabella elején.

– Svájcban voltál már hasonló szituációban, így talán azt is tudod, mi ilyenkor a legfontosabb. Hogy mire van szükség a túléléshez.

– Valóban, az Aarauval 2014-ben ugyancsak az első osztályban maradásért küzdöttünk, sajnos akkor nem sikerült kiharcolnunk.

Elég kellemetlen helyzet a mostani is, nem jó érzés a szakadék szélén táncolni, de hinnünk kell magunkban, abban, hogy sikerül megkapaszkodnunk. Ehhez persze az utolsó pillanatig küzdeni kell, valamint jól játszani, és győzni. Hideg fejre lesz szükség, valamint arra, hogy merjünk futballozni.

Ebben a kiélezett helyzetben is meg kell próbálnunk élvezni a játékot, mert mégiscsak erről szól a futball.

– De megvan a csapatban a megfelelő küzdőszellem?

– Hogyne. Nem is kérdés.

– Mégis, milyen problémákat tapasztalsz? Miért tart itt az Újpest?

– Néhány hónapja vagyok mindössze a csapat tagja, ezalatt játszottunk nyolc bajnokit, szóval nehéz erre felelni. Szerintem voltak jó meccseink, jó teljesítményeink, de sajnos előfordult, hogy megijedtünk a lehetőségtől, mint Kecskeméten.

1-0-ra, majd 2-0-ra vezettünk, mégis döntetlenre végeztünk. A tanulság: muszáj jobban koncentrálnunk, de ami legalább ennyire fontos, nem szabad ráparázni a kínálkozó esélyre. Kecskeméten azt éreztem, azután, hogy kétgólosra nőtt a fórunk, megijedtünk a lehetőségtől, 2-0 után nem futballoztunk elég felszabadultan, a megszerzett előnyt akartuk csak őrizni.

Ami a mi helyzetünkben valahol persze érthető, foggal-körömmel akarod védeni a reménybeli három pontot, csak ez nem mindig jön be. Pedig jó játékosaink vannak, tehetséges fiataljaink, el kell hinnünk, hogy képesek vagyunk győzni. Ahogyan azt is, hogy bent tudunk maradni.

– Gólokkal igyekszel ehhez mindenesetre hozzájárulni. Alapesetben a Fradi elleni találatod kellene, hogy a legemlékezetesebbnek számítson, de gondolom, a Mezőkövesd elleni, három pontot érő gólt fontosabbnak ítéled.

– Természetesen. A legjobb érzés győzelmet érő gólt szerezni. Akkor vagyok azonban a legboldogabb, ha győzünk, mindegy, kinek a találatával. Nekem csatárként az a dolgom, hogy gólokat lőjek, amit megkönnyít, ha jól játszunk. A feladatunk, hogy minden nap megpróbáljunk jobbak lenni.

– Csatárként nem az a legboldogabb pillanat, amikor betalálsz?

– Hatalmas boldogság, hogyne. Ötévesen kezdtem el focizni, mindig csatár voltam, mindig gólokat akartam rúgni, akárcsak a gyerekkori példaképem, a brazil Ronaldo. Imádtam a játékstílusát, bár szerintem mindenki így volt ezzel akkoriban. Hétévesen kerültem a Vojvodina akadémiájára, a szülővárosomból, Szenttamásról utaztam el az edzésekre. Eleinte hetente csak kétszer, 13 éves koromtól már minden nap, két földimmel egyetemben. Heti forgásban mindig más szülő autójával, 30 kilométert oda, 30-at vissza. 18 évesen aztán aláírhattam az első profi szerződésemet.

Fotó: Réti Zsolt

– Azt olvastam, eléggé csalódott voltál amiatt, hogy a valódi esélyt sosem kaptad meg nevelőklubodban.

– Valóban csalódás, a Vojvodina azonban nagy klub, nagyon jó játékosok alkották akkoriban is, és ugye eredményt kellett produkálnia, az akadémiáról frissen kikerülő labdarúgótól pedig nehezen elvárható, hogy egymaga húzza a szekeret. Megértettem, hogy máshol kell bizonyítanom, ilyen az élet, ilyen a futball.

– Nemcsak hogy a Vojvodinában nem leltél otthonra, máshol sem nagyon, elég nagy világvándorrá válva.

– Olykor rajtam múlt a klubváltás, máskor a kényszer szülte. Svájcban egyéves szerződést kötöttem, a Jagodina egy év után eladott, a Zvezda szintén. Ha gólgazdag szezont produkáltam, az aktuális klubom joggal érezte úgy, most lehet jó pénzért értékesíteni.

– Márpedig akadtak remek időszakaid: a Crvena Zvezdában jó fél év alatt rúgtál tízet, Szabadkán, ugyancsak a szerb élvonalban 16-ot egy szezon alatt, a Csukaricskiben 18-at.

– Olyankor pedig meg is vettek, a Greuther Fürth, vagy Lengyelországból a Jagiellonia. De ha már a Fürth és a gyakori költözéseim: egy nagy hibát elkövettem, amikor egy év után felbontottam Fürth-ben a szerződésemet.

Eleinte játszottam, szereztem gólt, aztán megsérültem, kikerültem a csapatból, és mert úgy éreztem, nem kapok lehetőséget, váltottam. De hát 22 éves voltam, futballozni akartam. Úgy éreztem, játszanom kell, mert ha abban a korban nem játszom, mikor fogok? A mai fejemmel ugyanakkor maradnék, és megküzdenék a helyemért. Fiatalon azonban türelmetlen az ember.

– Mi volt akkoriban a legnagyobb erényed?

– Remélem, ma is az, ez pedig a gólérzékenységem. Mindig is jó ütemben érkeztem a kapu elé, jó pozíciókat foglaltam el a tizenhatoson belül, és az első érintéseimből rendre be tudtam találni. Nem az a típus vagyok, aki átcselezi magát két-három játékoson, aki varázsol a pályán. Úgyhogy nem lettem Ronaldo, bár a kaput érzem.

– Maradva a gyakori költözéseknél, idővel egyre könnyebbé vált megszokni az új környezetet, az új klubot, alkalmasint az új országot?

– Külön kell választani azokat a klubváltásokat, amikor szláv nyelvterületen belül maradtam, illetve amikor kiléptem a komfortzónából. Szlovéniában, Horvátországban és odahaza játszva persze könnyen megértettem magam, ha ismered a nyelvet, az mindig egy kényelmesebb helyzet. Olyankor nem sok idő kell ahhoz, hogy adaptálódj. Németországba vagy Svájcba kerülve más volt, elvárták, hogy mielőbb megtanuljam a nyelvet, hogy képes legyek kommunikálni a csapattársakkal, hogy beilleszkedjek. A nyelv mindig nehézség, de amikor először külföldön szerepelsz, értelemszerűen hiányzik a család, el kell tudni viselni az egyedüllétet, hogy ha hazaérsz, senki nem fogad. Aztán egyre inkább megtanultam, mire van szükségem egy-egy klubváltásnál. Ami állandó, hogy mindig a legjobbamat akarom nyújtani.

– Hol érezted magad a legjobban?

– A Crvena Zvezdában. Gyerekkorom óta az volt az álmom, hogy a Zvezdában játszom. Az első félév nagyon jól alakult, 16 bajnokin szereztem tíz gólt, de új edző érkezett, nem játszottam túl sokat. A második félév nem lett valami fényes. De a Zvezda egyedülálló, mindenki ott akar futballozni.

Fotó: Réti Zsolt

– Valóban azért választottad a 91-es mezszámot, mert a Zvezda abban az évben aratta BEK-győzelmét?

– Részben igen. Másrészt pedig azért, mert 1991-ben születtem. A kettő együtt elég erős érv volt mellette. És mert sok gólt szereztem ezzel a számmal a hátamon, néhány más klubban is ezt viseltem, de nem mindig. Fürth-ben kilencesben futballoztam, a Csukaricskiben hetesben, Szabadkán szintén. De Mariborban ugyancsak 91-esben játszottam, és jó szezont futottam a 17 bajnoki gólommal, úgyhogy Újpesten is ezt választottam.

– Miért nem maradtál minden egyéb állomáshelyen ennél a számnál?

– Nem is tudom… A Greuther Fürth-ben a sportigazgató elmondta, nekem tartogatta a kilencest, mert az a centerek száma, és azt nekem szánja. De szeretem a kilencest is, a Jagodinában is abban játszottam, és ott is jól ment. Szóval a kilences, a hetes és a 91-es közül jöhet bármelyik.

– De éppen a minőségi klubok, valamint a számos gólgazdag szezonod apropóján kelt jókora meglepetést, hogy erőd teljében, ráadásul épp egy kiváló maribori idény után Thaiföldre igazoltál.

– Először is, kaptam egy jó ajánlatot. Mariborban kölcsönben szerepeltem a Bialystokból, és mert a nyáron a lengyelekkel felbontottam a szerződésemet, vártam a lehetőségre. Hónapokig. Akadt néhány ajánlat, olyan viszont egy sem, amit örömmel elfogadtam volna. Aztán bejelentkeztek a thaiföldiek.

Belevágtam, Ázsiában persze minden új volt: a hőség, a magas páratartalom, a merőben más életforma. A foci is egészen más, nyilvánvalóan alacsonyabb a színvonal. Ha a szakmai karrieremet veszem, rosszul döntöttem azzal, hogy odaigazoltam, de nem voltak jobb ajánlataim, ráadásul vártam akkor már egy ideje. És úgy voltam vele, ha nem próbálsz ki új dolgokat, sosem tudod meg, milyenek.

Egy kis klubba mentem, viszonylag új klubba, a Lamphunt 2011-ben alapították ugyanis. Defenzív stílusban futballozik, egy csatárnak egy ilyen együttesben nehéz a legjobbját nyújtania. Összességében mégsem bántam meg a thaiföldi kalandot.

– Mégis, hányadik szerbiai osztálynak felelne meg a thai élvonal?

– Ezt nem tudom, azért találni ott is három-négy csapatot, amelyik nagyobb költségvetéssel dolgozik, meg tud fizetni jó játékosokat, képes akár 700-800 000 eurót is fizetni egy évben a legjobbjainak, úgyhogy játszanak is ott kiváló labdarúgók. A meccseken a taktika nem különösebben hangsúlyos, sok múlik az egyéni képességeken.

– Az időközben befutó újpesti ajánlatra könnyen mondtál igent?

– Persze. Úgy 20 másodperc alatt döntöttem. Sokat hallottam a klubról, játszottak itt korábban barátaim, meséltek róla, s mert csupa jót, nem kellett haboznom.

– 31 éves vagy. A bentmaradáson túl vannak még céljaid?

– Természetesen. A Fradi ellen megrúgtam karrierem 100. gólját, és szeretném ezt annyival túlszárnyalni, amennyivel csak lehet. A futballal kelek és fekszem, a családom és a lassan egyéves kisfiam mellett a legfontosabb dolog az életemben.

Kiemelt kép: Réti Zsolt