Hisztisből dolgos Lisztes, no meg a mágikus rombusz – a Werder Bremen 20 évvel ezelőtti bajnoki címét a magyar klasszis idézi meg
Húsz éve ilyenkor a Werder Bremen a Bajnokok Ligája csoportkörére készülhetett, miután nem kis szenzációt keltve a Bayern Münchent és a kevéssel azelőtt BL-döntőbe jutó Bayer Leverkusent is megelőzte Németországban. Hogy miképpen ragadhatta magához 2004-ben a Bundesliga salátástálját, miben rejlett az ereje, milyen taktikai újításnak is hála utasította maga mögé a mezőnyt, arról a bajnoki cím egyik legfontosabb szereplője, Lisztes Krisztián mesél nekünk.
Pedig egész aggasztóan kezdte a Werder Bremen a 2003-2004-es szezont. Az előző idény 6. helyével az UEFA Intertotó-kupába kvalifikálta magát – a nyári versenysorozatból három csapat juthatott el anno az UEFA-kupába –, és a harmadik körben beszállva, a Nizzát még ki is ejtette, hanem az osztrák Pasching otthonában július végén jókora maflásba szaladt bele.
„Kaptunk egy négyest – kezdett bele a múlt felidézésébe Lisztes Krisztián. – Nagy pofon volt, annál is inkább, mert azt gondoltuk, egyben van a csapat, hogy Johan Micoud vagy Ümit Davala személyében jó játékosokkal gyarapodtunk. No meg azért is, mert az előző őszünk jól sikerült, és ugyan a tavasz kevésbé, azt gondoltuk, jó irányba tartunk. A harmadik évemet kezdtem el Brémában, az osztrákok elleni fiaskó miatt csalódottan, de az volt bennünk, ha már az ősszel nem lesznek nemzetközi meccseink, a Bundesligában legalább nyomjuk meg. Az idénynyitón 3–0-ra nyertünk Berlinben, ez azért azt mutatta, sikerült túllépni a kudarcon, a magabiztos győzelmet jó előjelnek tekintettük. S valóban nagy lökést adott nekünk a Hertha elleni bajnoki.”
A 3–0-t a brazil gólfelelős és közönségkedvenc Ailton duplájával, valamint az új szerzemény Micoud góljával hozta a Werder – és merőben új taktikai felállással.
„Korábban leginkább öt–három–kettőben játszottunk, de átálltunk a négyvédős rendszerre, előtte rombusz középpályával. Micoud, a tipikus karmester, a tízesünk játszott a rombusz csúcsán, a német válogatott Frank Baumann hatosban, a két nyolcas szerepkörét Fabian Ernsttel töltöttük be ketten.”
Azért az érdekes, hogy Lisztes Krisztián, aki játékmesterként cseperedett, Stuttgartba is Kraszimir Balakov utódjának igazolt, és akiről egy egész ország gondolkodott úgy, ő bizony a megtestesült tízes, hogyan viszonyult a sokkal munkásabb poszthoz.
„Nagyon élveztem a nyolcas szerepét. Kisebb is volt így rajtam a nyomás, elvégre a tízestől mindig elvárják az extrát, a gólt, a gólpasszt, a nagy labdákat, de az a szép a rombusz középpályában, hogy valahol mind a négyen lehetünk egyszerre karmesterek. Micoud viszont tényleg a tipikus tízes volt. Ahhoz egyébként, hogy a Bundesligában tízes lehess, a poszton a világ egyik legjobb játékosának kell lenned. Balakov az volt, de a korábbi brémai játékmester Andy Herzog is. Micoud után pedig olyan tízesei voltak a Brémának, mint Mesut Özil, a brazil Diego vagy Kevin De Bruyne… Úgyhogy azért az akkori igazgatót, Klaus Allofsot is megilleti a dicséret. Szóval egyáltalán nem bántam a nyolcast, abban is nagyon sok foci van, nem éreztem, hogy a ranglétrán hátrébb szorultam volna. Lehet, tízesben játszva több gólt rúgok, így be kellett érnem hárommal, plusz hét gólpasszal, de nagyon élveztem ott játszani, szerettem, hogy magasan letámadunk, hogy nálunk a labda, és direkten igyekszünk támadni. Manapság az öregfiúkban is, ha a nyolcas vagy a tízes mez között kell döntenem, a nyolcast választom, mert a tízes a hisztis Lisztes volt, a nyolcas már a sokat futó, párharcerős Lisztes. Azért érdekes dolog ez a futball, hogy hol találod meg végül a helyed… Kétségtelenül nagyon jó erőnlét kell ehhez a poszthoz, és nekem Stuttgartba szerződve ez nem volt még meg. Brémában szereztem meg a kívánatos fizikumot, ott kerültem a legjobb fizikai állapotba, ezért is élveztem annyira a futballt. S éppen ezért sajnáltam, hogy a sérülés miatt a BL-ben, többek közt az Interrel szemben nem próbálhattam ki magam, mert azt éreztem, elértem azt a szintet, fel tudnám venni velük a versenyt, hogy eleget bírok immár futni. A technikai tudásom mindig is megvolt ehhez a szinthez, de a megfelelő fizikummal lett komplett a játékom, s ez nagy önbizalommal ruházott fel.”
Sérülés sosem jön jókor, mondják, Lisztes Krisztián azonban épp akkor szakította el a keresztszalagját – négy fordulóval a szezon vége előtt –, amikor varázslatosan, valóban bombaformában futballozott. Ezt feldolgozni nem lehetett azért könnyű.
„Nyugodtan mondhatjuk, hogy életem formájában játszottam. Amikor a Fradival a BL-ben szerepeltünk, akkor is egyre jobban éreztem magam fizikailag, de a Bundesliga terhelése, a mérkőzések minősége adta meg azt a kiváló erőnlétet. A 30. fordulóban sérültem meg, és azt lehetett eleinte gondolni, viszonylag hamar visszatérhetek. Nem úgy alakult… A szezon végén lejárt volna egyébként a szerződésem, és én időközben kacsintgattam kifelé. Nem mintha ne éreztem volna jól magam Brémában, azt sem bántam volna, ha hosszú távon a Werderben futballozom, de kíváncsi voltam, milyen lenne máshol, Spanyolországban játszani. Érdeklődtek is irántam, ugyanakkor már a télen elkezdtünk a Werderrel is tárgyalni. De mindvégig kísértett ez az apró bizonytalanság, ami azért bemászik a gondolataidba, sokat agyalsz azon, mi lenne az egyik vagy a másik döntés előnye, hátránya. Nem tudom, ez is közrejátszott-e a sérülésben, mindenesetre amikor baj lett, nem volt szerződésem, és félő volt, két szék közt a pad alá esem. A Bremen azonban így is hosszabbított velem, én meg bíztam a legjobbakban, hogy mihamarabb visszatérek a gyepre. Máshogy alakult. Ma sem tudom pontosan, hol ment ez félre, egy biztos, nem lett már ugyanolyan a térdem. Nem tudtam úgy fordulni, rendre begyulladt, ha edzettem kettőt, utána ki kellett hagynom hármat. Az viszont nagyon jólesett, hogy miután Münchenben megnyertük a bajnokságot, majd a Német Kupát is elhódítottuk, a srácok a magasba emelték a mezemet, együttérzésüket kifejezve, valamint azt üzenve, tudják, mennyire fontos szereplője voltam annak a szezonnak.”
Vitathatatlanul – de ahhoz sem férhetett kétség, a Werder a szezon csapata. Minden összeállt Brémában, de mi minden kellett ahhoz, hogy Lisztesék maguk mögé utasítsák a teljes mezőnyt?
„A négy–négy–kettő rombusszal, amit rengeteget gyakoroltunk, megleptük a mezőnyt. Magasan letámadtunk, fent játszottunk, közel voltak a csapatrészek és a játékosok egymáshoz, sok átadással, sok mélységi passzal játszottunk, meg tudtuk bontani az ellenfelet, a felzárkózó szélső védőinkkel is. Éreztük a távolságokat, hogy hogyan építkezzünk. Akár ha védekezni kellett, vagy az átmenetet játszottuk le, mindenki tudta, mi a feladata. Mindannyian jól éreztük magunkat a pályán. Az aranyakhoz az is kellett, hogy fizikailag a topon legyünk, friss volt a csapat, sikerre éhes, számos győztes típussal a soraiban. Biztosan segített az is, hogy nem szerepeltünk a nemzetközi kupában, nem osztotta meg a figyelmünket az európai porond, lehet, ahhoz nem is lett volna elég mély a keretünk. A Bundesligában mindig a Bayern az első számú esélyes, de ott volt még egy igen erős Leverkusen és egy Dortmund is. Óriási dolog, hogy megnyertük a bajnokságot, ezt tetőztük a duplázással, ami először fordult elő a Werder történetében. Ha nem is volt annyira mély a keret, azért ez egy minőségi állomány volt, csatárposzton olyan cserékkel, mint a görögökkel azon a nyáron Európa-bajnokságot nyerő Angelosz Hariszteasz, vagy a még fiatal paraguayi válogatott Nelson Valdez. Amúgy is jó elegyét alkottuk a fiatal és idősebb játékosoknak. És ha ki is alakult nagyjából a kezdő tizenegy, volt verseny a csapatba kerülésért, aki beszállt, az is tudott lendíteni a csapaton. A szezon közben nem beszélgettünk arról, megnyerhetjük-e a bajnokságot, bár ahogy fogytak a meccsek, kezdtük azt érezni, ebből akár még valami felejthetetlen is kisülhet. Mert éreztük, micsoda erő van ebben a csapatban.”
Mint azt Lisztes Krisztián elárulta, az őrület a városban is egyre csak fokozódott, és ha arrafelé bajnoki cím hiányában is általános jelenség a telt ház, a hangulat kezdett egyre emelkedettebbé válni. Ugyanannyira volt élmény otthon, mint a brémai vendégtábor előtt játszani, amelyik azelőtt is szerette az övéit, ekkor persze rajongásig imádta.
„Már amikor Brémába igazoltam is azt éreztem, itt valahogy türelmesebb a publikum, mint Stuttgartban. Ott kritikusabbnak éreztem a közönséget, a Werder tábora akkor is kilencven percen át szurkolt, ha nem álltunk jól, legfeljebb a végén harsant a füttyszó. De addig rendületlenül buzdítottak, el lehet képzelni, ebben a helyzetben mennyire. A húsz évvel ezelőtti bajnoki cím emlékére meghívtak bennünket az előző szezon utolsó fordulójára. Előtte nap este volt a bankett, ajándékok, másnap, a mérkőzés előtt pedig egyesével szólítottak bennünket a gyepre. A kivetítőn feltűntek az egykori ünneplés pillanatai, érezhető volt, mennyit jelent a városnak még ma is az a bajnoki cím, hogy még mindig mennyire megérinti a szurkolókat. Meccset nem játszottunk, mert azt a 25. évfordulóra szervezné a klub, noha mi most szerettünk volna inkább focizni, mert úgy éreztük, most még valamennyire bírnánk is…”
Két embert azért muszáj külön is megemlíteni, ha már a 20 évvel ezelőtti brémai dupla diadal a téma. Egyrészt a sikeredzőt, Thomas Schaafot, aki tizenegy éves korában lett a Werder futballistája, hogy aztán a játékoskarriert követően 14 éven át irányítsa az első csapatot, valamint a gólvágó Ailtont, aki 28 találattal segítette bajnoki címhez a csapatot.
„Thomas szakmailag és emberileg is szuper volt. Talán a legfontosabb erénye, hogy mindig őszinte volt velünk, következetes, senkit nem csapott be soha, mindenről lehetett vele beszélgetni, a magánéleti problémákat is megoszthattad vele. Ismerte az öltöző szabályait, nagyon jó munkamorált teremtett, nagyszerűen menedzselte a játékosokat, tudta, kit hogyan kell motiválni. Szakmai szempontból nagyot húzott a rombusz középpályával, sokszor sikerült így létszámfölényes helyzetet kialakítanunk. Ailton pedig… Nem véletlenül hívták Gömbvillámnak, nagyon dinamikus, robbanékony futballista volt, különleges bal lábbal. Tipikus brazil, aki mindig szerette jól érezni magát, a középpontban lenni, a közönség viszont imádta. Én is imádtam vele játszani. De úgy egyáltalán, imádtam Brémában futballozni.”
Reinkétől Klasnicig
Lisztes Krisztián az egyes csapatrészek és játékosok jellemzésére is vállalkozott.
A Werder kapujában Andreas Reinke állt.
„Korábban akadtak kapusproblémáink, a legendás Frank Rost távozása után Pascal Borel és a lengyel Jakub Wierzchowski sem tudta azt a stabilitást nyújtani, valamint olyan bravúrokkal kirukkolni, mint Reinke. Persze tapasztalt kapusként érkezett, bajnok volt korábban a Kaiserslauternnel, feljutott a spanyol élvonalba a Murciával.”
A szélső védő posztján a török Ümit Davala és a kanadai Paul Stalteri szerepelt általában.
„Ümit kőkeményen futballozott, nem bírta elviselni, ha kicselezik, ha így történt, a következő alkalommal kirúgta az ellenfelét a partvonalon túlra. Igazi győztes típus. Paul? Szerintem ő még most is fut valahol. Nem pörgette a fülén a labdát, de végtelen számú tüdeje volt. Nagyon szerettem, amikor ő játszott mögöttem, olyan alázattal futballozott. Igazi jó katona, soha egy rossz szava nem volt senkire és semmire, rengeteget melózott a csapatért. A svájci Ludovic Magnin és Christian Schulz is játszott a védelem szélén, nem lehetett rájuk panasz.”
A két középső védő a szerb Mladen Krsztajics és a francia Valérien Ismaël volt.
„Krsztajics ballábas, párharcerős, remekül fejelő bekk volt, így a védekező és a támadó szögleteknél is jól használhattuk a tudását, de ugyanezek az erények jellemezték Ismaëlt is. Erősek voltak egy az egyben hátul, gyorsak is, és mert sokszor magasan voltunk, jól is jött a sebességük. Irányító típus mindkettő, győztes karakter, ráadásul nagyon jól átlátták hátulról a játékot, nem véletlenül lett mindkettejükből edző.”
A középpálya négyesét Lisztes mellett hatos poszton Frank Baumann, nyolcasban Fabian Ernst, tízesben Johan Micoud alkotta.
„Baumann csendesebb típus, de mindig fedezett minket, tudatosan tartotta a pozícióját, mindig nagy taktikai fegyelemmel futballozott. Kulcsposzton játszott ő is, az ellenfél átmeneteit igyekezett megakadályozni, velünk együtt persze. Ernst pontosan passzoló futballista volt, jól olvasta a játékot, tudta, mikor kell előre, mikor oldalra, és mikor hátra passzolni. A pontos átadások azért is lényegesek voltak, hogy ne adjunk esélyt az ellenfeleknek az átmenetekre. Amiatt pedig, hogy szűken játszottunk, úgy éreztem, a klubomban kevesebbet kell futnom, mint itthon a válogatottban. Mindig szemben voltunk a labdával, nem kellett hátrafelé rohangálnunk. Micoud mindig tudta, mikor forduljon rá a védelemre, és mikor játssza inkább vissza a labdát. Szerettünk előre játszani, mielőbb eljutni az ellenfél kapujáig, de nem kapkodtunk, és ő ebben mester volt. Karmester.”
Elöl a két ék, Ailton és Ivan Klasnic felelt a gólokért.
„Ailton élete formájában játszott, minden testrészéről is bepattant a labda. Hamar a közönség kedvence lett, és olyannyira megszerette a várost, hogy néhány éve újra Brémában él. A 28 góljához kellett persze az őt kiszolgáló középpálya is, de rendre ő tette fel az i-re a pontot, ezért aztán elnéztük neki, ha kevesebbet segített be a védekezésbe. Klasnicnak óriási volt az önbizalma, talán túlságosan is nagy… De a pályán mindig bizonyított. Kiváló jobb lába volt, nagyon jól érezte magát a tizenhatoson belül, és jól érezték egymást Ailtonnal. Egyikük sem játszott öncélúan, nem emlékszem olyanra, hogy passz helyett Ailton Csikar-szögből rárúgta volna a labdát, csak hogy őt ünnepeljék. Ettől még mindkettejüknek megvolt az egója, ahogy valamennyi játékosnak a csapatból, de ez kellett a győzelmekhez. Egyikünk sem szeretett soha kikapni, a lábteniszben vagy az edzések előtti dartsmeccseken sem. Vérre mentek azok is. De az egónkat mindig a csapatérdek alá tudtuk rendelni.”
IGAZÁN EMLÉKEZETES VOLT A 2003-2004-ES SZEZON
Az alig több mint húsz éve zárult 2003-2004-es idény igazán különlegesre sikerült az európai labdarúgásban. Ahogyan arról már értekeztünk korábban, Angliában az Arsenal veretlen szezonnal ért a csúcsra, a Bajnokok Ligáját valószerűtlen módon az FC Porto nyerte meg, az Európa bajnokságon pedig meglepetésre Görögország diadalmaskodott. És a Werder Bremen fent megénekelt váratlan sikere mellett Spanyolországban is meglepetést történt: a Valencia lett a bajnok, sőt Rafa Benítez együttese még az UEFA-kupát is elhódította.
Kiemelt kép: DPA / Alamy Stock Photo
Szerző
