Hogyan lett a bochumi legendából felperes a klub elleni perben

34-ből 33 mérkőzés, ennyin védte Manuel Riemann a VfL Bochum kapuját a Bundesliga előző szezonjában, az egyetlen kivétel alkalmával is eltiltás miatt hiányzott. Ha nagyobb időtávlatban nézzük az eseményeket, akkor pedig eddig a pontig nem lehetett találni olyan bajnokit a klub feljutása óta, amikor bevethető lett volna és nem vele kezdődött a névsor. Ezért is ért mindenkit váratlanul, amikor bejelentette a klubvezetés, hogy a csapat jövőjét meghatározó playoffban nem számítanak a kapusra.

Miért is volt megkerülhetetlen játékos?

Riemann kivételes eset a pályán és azon kívül is. Ugyan immár közel 36 éves, de erősségei alapján a legmodernebb kapusiskolák ifjú növendékeire hajaz, ami dicsérendő, ám a pályafutása egyes szakaszaiban ez a tulajdonsága inkább hátráltatta, hiszen olyan egyesületeknél nevelkedett, alkalmazták, melyek szintjén a lábbal való játék nem volt kiemelten fontos, ezért nem is derült ki, hogy mi is az, amely téren a legnagyobb pluszt tud nyújtani a posztriválisaihoz képest.

24 éves korára elérte a másodosztályt, majd két év sandhauseni kaland után kötött ki a VfL Bochumnál. Észak-Rajna–Vesztfáliába kerülve egy olyan kapcsolat kezdett kibontakozni, amely jobban működött, mint azt bármikor is várhatták a felek, és az évek alatt egy olyan célhoz segítették egymást, amelyet mindkét oldal reménytelenül üldözött, ez pedig a német labdarúgás élvonala.

Riemann egy olyan helyen mutathatta meg magát, ahol a játékstílus összecsengett az erényeivel. Bár a sikerekre és a valódi kibontakozásra még várnia kellett, a 2018–2019-es idényben ugrott meg drasztikusan az aktivitása, beleértve a söprögető megmozdulásokat, a labdaérintéseket, passzokat, valamint a hosszú átadásokat. Ezzel a harmadik ikszbe érve kezdte el valóban megmutatni a benne rejlő potenciált, az igazi áttörést azonban a klubhoz hasonlóan neki is Thomas Reis 2019. szeptemberi kinevezése hozta el.

Reis edzősége alatt tovább nőtt a kapus befolyása a játékra, miután az extrém agresszívan letámadó bochumiak magasra tolt védelme mögött Riemann-nak minden más hálóőrnél többször kellett közbeavatkoznia a tizenhatoson kívül. Szinte a csapat mélységi irányítója volt, aki a középhátvédek közé belépve indította a támadásokat. Ezek a hosszú labdák a magas, jól fejelő centert keresték, aki a mélységet futó társai elé próbálta csúsztatni ezeket az íveléseket, vagy pedig lefejelni, második labdás szituációkat kiharcolni, amit a köré tömörülő társak begyűjthettek, majd ebből adódóan pillanatok alatt eljuthattak a támadóharmadba.

Ez a másodosztályban kiválóan működött, ám kérdés volt, hogy ebből a direkt, bátor futballból mennyit lehet megmutatni a legjobbak között. A Bochumot semmi sem tántorította el az elképzeléseitől, ez pedig lehetővé tette a kapusnak, hogy a legmagasabb szinten is megmérje, mire elegendők az alsóbb ligákban őt az átlag fölé emelő képességei.

Riemann megmutatta, hogy a Bundesligában sem vall szégyent, sőt nem volt olyan kapusok teljesítményét meghatározó fontos statisztika (lábbal való játék, söprögetés, beadások hatástalanítása, kapujára érkező lövések minőségéhez képest kapott gólok), amiben ne lett volna tagja az első ötnek. Ezzel sokak figyelmét magára irányította az addig radar alatt lévő, későn érő kapus.



Ember a statisztikák mögött

Nem csak a semleges nézők szimpátiáját vívta ki a hálóőr, hanem az elemzők elismerését is a zseniális számokkal, akik az éppen kapust kereső topcsapatoknál is bátran dobálták be a nevét. Azt látva, hogy milyen mutatókat produkál, nem is tűnt rossz ötletnek a topligás szinten potom pénzért mozdítható játékos szerződtetése. Elsőre lehetne egyszerű „áldozatnak” is tekinteni Riemannt, aki nem elég fiatal, felkapott ahhoz, hogy a sokszor nem csupán szakmai alapon igazoló kluboknál felmerüljön a neve, csakhogy ennél jóval többről van szó az ő esetében, aminek a kicsúcsosodása volt a keretből való eltávolítása.

Neki azonban mindig is voltak gondjai az érzelmei féken tartásával, amely felett a szurkolók könnyebben szemet hunynak, ha egy kapusról van szó, mert a közhely szerint oda kell egy kis flúgosság. De ez egyben rávilágít a kora melletti másik okra, amiért nem merülhetett fel a neve egy patinás klubnál, ugyanis azzal a pedigrével, amivel ő rendelkezik, aligha tűrték volna világbajnok, Bajnokok Ligája-győztes védők, hogy úgy beszéljen velük, mint ahogyan azt a bochumi társaival tette.

Ennek a két leglátványosabb megnyilvánulása a hátunk mögött hagyott szezonra tehető. Előbb a Bayern Münchentől elszenvedett 7–0-s vereség alkalmával a csereként beállt Cristian Gamboának ment volna neki, ha a müncheni Mathys Tel nem áll a két csapattárs közé békítő szándékkal, míg az Union Berlin elleni győzelemmel végződött kiesési rangadón, 3–0-s előnyben(!) kapott gól után érezte megfelelőnek, hogy kivágjon egy rövid sprintet és leordítsa a kétgólos Maximilian Wittek fejét, amiért véleménye szerint nem tett meg mindent a távoli lövés blokkolására, megakadályozására.

Ha akkor így viselkedik Riemann, amikor meccshelyzetben, kamerák előterében van, akkor gondolhatjuk, hogy a hétköznapokban, edzéseken milyen lehet. Ez egy bizonyos szintig tolerálható, egészen addig, amíg valaki a csapat (egyik) legjobbja, márpedig idén ez már nem volt elmondható róla. Voltak kisebb visszaesései egyes adatokban, a legnagyobb bezuhanást viszont a hárításoknál találhattuk, ahol az egy idénnyel korábbi átlagos teljesítmény után, ezúttal 7,4 góllal kapott többet a kapujára érkező lövések minőségéhez viszonyítva (PSxG), ami a német első osztály legrosszabb mutatója.





Gyepről a bíróságra

A bennmaradásról döntő párharc előtti határozatról továbbra sincsenek hivatalos információk. Amennyi kiszivárgott, az alapján a folyamatos nézeteltérései után akkor telt be a pohár, amikor az addigi verbális viták immár tettlegességig fajultak. Az pedig, hogy azóta egyetlen alkalommal sem érkezett kiállás a társak részéről a kapus irányába, az a feltétezett toxikus személyiségét jelzi.

Riemann kiesés esetén alighanem dobbantott volna, ám a sikeres playoff után úgy vélte, hogy van neki visszaút a Bochumon keresztül a Bundesligába, csakhogy az egyesület álláspontja nem változott. Ezért a csapat kapuját eddig 290 mérkőzésen őrző klublegenda a bírósághoz fordult, miután a két neki felkínált lehetőséggel nem kívánt élni. A két opcióból az egyik az ötödosztályban érdekelt U21-es kerettel való készülés, míg a másik egy kapusedzővel való egyéni edzés.

A pénteki egyeztető tárgyalás sem hozott eredményt, így a bochumi munkaügyi bíróságon folytatódik a történet novemberben. A válás már biztos, csak a következmények kérdésesek.

Kiemelt kép: Malte Ossowski / Imago Images