Hogyan lett Hidegkuti legenda Egyiptomban?

Amikor 2019 egy forró júliusi délelőttjén a gízai metróállomástól a piramisok irányába zötyögő, egykoron Volkswagen mikrobusznak, legalább 20 éve azonban már inkább ócskavasnak látszó magán-tömegközlekedési eszköz hátsó sorának szakadt bőrülésébe beszuszakolta magát mellém egy, a kánikula ellenére is viszonylag rendezett zakót és inget viselő öregúr az aktatáskájával, már szinte vártam a „Salam, Habibi, where are you from?” kérdést. Ahhoz már hozzászoktam, hogy a válaszra a fiatalabb korosztályoktól általában csak értetlen tekintet volt a reakció, az idősebbek közül azonban már nem először a „Hidegkuti, Puskás!” felkiáltást váltotta ki Magyarország említése. Mivel a fojtogató hőségben még vagy 30 percet rázkódtunk a poros utcákon a járművünket öt fontért (akkori árfolyamon nagyjából 100 forint) leintők újabb célállomásai által folyamatosan változó útvonalon, bőségesen jutott idő, hogy megtudjam, a sorrend bizony egyáltalán nem véletlen.

Hidegkuti a kairói Al Ahli legnagyobb legendájával, Mahmud El Khatibbal (fotó: wikimedia.org)

Magyar szálak Egyiptomban

Az egyiptomi és a magyar futball kapcsolatai egyébként nagyon hosszú múltra tekintenek vissza. Nem csak azért, mert az 1924-es olimpián az „egyiptomi csapás” néven elhíresült 3:0-s vereségért tíz évvel később az olaszországi világbajnokságon vágott vissza Magyarország egy 4:2-es győzelemmel Afrika első vb-meccsén, hanem azért is, mert a húszas-harmincas években a Ferencváros, az MTK és az Újpest is járt az észak-afrikai országban amolyan oktató jellegű barátságos mérkőzéseken.

Később aztán már a labdarúgásban is megjelentek a nyomai a szocialista blokk szorosra fűződő kapcsolatának Egyiptommal, így aztán az Aranycsapat is fellépett Kairóban 1954-ben, amikor Hidegkuti és Puskás találataival 3:0-ra legyőzte a helyi válogatottat. Pár évvel később az 1938-as vb-ezüstérmes csapat egykori játékosa, Titkos Pál lett a legpatinásabb egyesületnek számító Al Ahli első magyar edzője, aki egy bajnoki trófeát be is gyűjtött, majd a válogatott szövetségi kapitányaként a második alkalommal megrendezett Afrika-kupa aranyérmét is elhódította 1959-ben.

A már emlegetett Al Ahli SC-t egyébként még 1907-ben hozták létre az ellenállói mozgalmak vezetői, és mind a nevével (jelentése: Nemzeti Sport Klub), mind a gyarmatosítás előtti zászló fő színének, a pirosnak a használatával a függetlenség jelképévé, majd a nép csapatává vált. 1962-re már 11 bajnoki címet gyűjtött össze a független liga első 12 kiírásából, de aztán a politikai viharokat, majd a hatnapos háború után kialakult súlyos katonai válságot alaposan megszenvedte a csapat. Számos labdarúgó-szezon kimaradt ugyanis Egyiptomban a hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején, így az Al Ahli több kulcsjátékosa is felhagyott a futballal, a vezető szerepet pedig a nagy kairói ellenlábas Zamalek SC vette át a ligában. Mígnem Hidegkuti Nándor Kairóba nem érkezett.

Hidegkuti magyaráz az egyiptomi játékosainak (fotó: elmogaz.com)

Hidegkuti és a modern módszerek

Amikor Hidegkuti 1973-ban Egyiptomba szerződött, igazság szerint túl volt már Európában az edzői pályája zenitjén, hiszen a legjelentősebb sikerei, a Fiorentinával megnyert KEK-döntő, majd a Győri ETO-val elért BEK-elődöntő még 1961-ből és 1965-ből datálódott, azóta pedig nem túl sikeres szezonokat élt meg az MTK, a Budapesti Spartacus, a lengyel Stal Rzeszów és az Egri Dózsa kispadjain. Kairóban viszont a válságban lévő Al Ahlinál három jugoszláv vezetőedző után tőle várták, hogy megvalósítsa a sportigazgató Szaleh Szelim elképzeléseit. A játékospályafutása során akkoriban igazi kuriózumként Ausztriában is megforduló, közben már különböző egyiptomi filmekben énekes szerepeket is vállaló Szelim a jövő csapatának az alapjait igyekezett ugyanis már évek óta lefektetni és az utánpótlásbázis tinédzsereiből verbuvált, mára „diákcsapat” néven elhíresült kerettel életet lehelni a megfeneklő egyesületbe.

Hidegkuti a korban kifejezetten magasnak számító havi 600 dolláros fizetést kapott, szerződésében pedig kikötötte, hogy az első hat hónapban csak megfigyelői szerepet tölt be a csapat mellett, hogy munkába állás előtt alaposan megismerhesse a játékosait. A jom kippuri háború azonban keresztülhúzta a számításait, hiszen az 1973-74-es szezon is félbeszakadt alig öt forduló után, így igazából csak a következő évben kezdhette meg a magyar edző a munkáját és alapozhatta meg Egyiptomban igencsak újítónak számító módszereit.

Ahogy az egykori válogatott játékos, Mohamed El Serbini fogalmazott egy interjúban, az ő érkezése előtt a könnyed, játékos tréningek három bemelegítő körből, néhány kardio gyakorlatból és kapura lövésből álltak, legfeljebb még egy táblára felrajzolt felállásból. Hidegkuti azonban bevezette a napi két, sokkal fegyelmezettebb edzést és a fizikai gyakorlatok megnövelése mellett meghonosította a taktikai mozgások gyakorlását is. A csapatszellemet az edzések közötti közös ebédekkel is javította, amivel egyben megváltoztatta játékosai táplálkozási szokásait is az egészségesebb étrend érdekében, de folyamatosan mérte a súlyukat és a futóeredményeiket is, hogy maguk is követhessék a fejlődésüket.

Valóságos meghökkenést váltott ki az is, hogy az Egyiptomban megszokottól eltérően a meccsek előtti bemelegítést nem az öltözőben végeztette a játékosaival, hanem a pályán a szurkolók előtt, ami miatt eleinte a rutinos helyi újságírók nem egyszer őrültnek titulálták és kinevették. Az első eredmények láttán azonban már senki sem nevetett rajta.

Szabadidejükben is gyakran találkozott Hidegkuti a tanítványaival (fotó: elmogaz.com)

Dinasztia születik

Az új szezon első tíz fordulójában ugyanis egyetlen gólt sem kapott az Al Ahli és 8-2-0-s mérleggel állt a tabella élén, mégpedig a legutóbbi két bajnokot, a Ghazi El Mahalát és az Iszmajlit egyaránt legyőzve. A góltalansági sorozat nem volt véletlen, hiszen Hidegkuti első számú segítője, Fuad Shaban épp a védelem megszervezéséről volt híres. A kaput a 19 éves létére már a válogatottban is bemutatkozó Ekrami El-Sahat őrizte (akinek a fia is kapus lett és a 2018-as vb-t is megjárta), a védelem pillére a 21 éves Mosztafa Junesz lett, de többször felbukkant már a 18 éves Maher Hammam is a hátvédsorban, akik aztán egész pályafutásukat a klubnál töltötték sikert sikerre halmozva. Ugyanakkor a sascímeres gárda támadósorában is bontogatta már egy korszakos tehetség a szárnyait.

Az ekkor még csak 19 éves Mahmed El Khatib (avagy becenevén: Bibo) a „diákcsapat” megelőző két szezonjában is összeszorgoskodott már összesen öt gólt, Hidegkuti keze alatt azonban valósággal szárnyalni kezdett. Edzője a saját egykori szerepkörét, a mai hamis kilences pozíciót megalapozó visszalépő centert játszatta vele, ami Egyiptomban is igencsak zavarba hozta a védelmeket. Ez kezdetben gólpasszok formájában jelentkezett a válogatottban 17 évesen bemutatkozó Abdelaziz Abdelsafi (azaz Zizo) és a 24 esztendősen a fiatal csapatban már rutinosnak számító Mohszen Szaleh számára, de a szezon végére már magasan El Khatib végzett a házi góllövőlista élén 23 találattal, a későbbiekben pedig az egész kontinens futballjának egyik legnagyobb legendájává nőtte ki magát.

Az Al Ahli szurkolói különösen akkor kezdtek el bizakodni a bajnoki trófea 13 éve hiába várt visszahódításában, amikor a szezon feléhez közeledve az ősi rivális Zamaleket is legyőzte a csapat, mégpedig a 21 éves középpályás, Mosztafa Abdu góljával, aki később a klub rekordere volt sokáig 234 bajnoki szereplésével és a válogatottnak is fontos tagja lett. A szezont végül egyetlen, az utolsó előtti fordulóban már a bajnoki aranyérem tudatában elszenvedett vereséggel zárta a Hidegkuti-legénység, a trófeát pedig több százezren ünnepelték a Cairo Tower tövében meghúzódó, ma már csak edzőpályaként használt Mokhtar El Tetsh stadionban és a környékén.

A következő szezonban úgy védte meg a címét a csapat, hogy a liga történetében először veretlen maradt, és ami még elképesztőbb, 23 mérkőzésen mindösszesen 2 gólt kapott a két csoportban rendezett bajnokságban, majd a fináléban 5–0-s összesítéssel győzte le a Ghazi El Mahalát többek között az ezúttal 16 találattal házi gólkirály El Khatib duplájával. Talán jól mutatja, hogy a forradalmi szemléletű csapat mennyire megváltoztatta a teljes egyiptomi labdarúgást, hogy abban az évben az Afrika-kupán már 8 Al Ahli-játékos kapott szerepet a keretben, Abdu két, El Khatib pedig egy gólt is szerzett, amivel az elődöntőig jutottak a fáraók a tornán.

Az Al Ahli 1975-76-os kerete az álló sor közepén Hidegkutival, háttérben pedig a Cairo Towerrel (fotó: alahliegyptacademy.com)

A reformerek megújulása

Az 1976-77-es szezonban egymás után harmadik bajnoki címét is begyűjtötte Hidegkuti irányításával az Al Ahli öt ponttal megelőzve a második helyezett Zamaleket (ekkor a győzelemért ugye még csak két egység járt), annak ellenére, hogy a nagy vetélytársnál már gólkirályi címet szerzett a rettegett gólvágó Hasszan Sehata, aki a 2000-es években majd szövetségi kapitányként történelmi módon három Afrika-kupa győzelemre vezeti a nemzeti csapatot.

Pedig amikor a két nagy kairói egyesület három fordulóval a vége előtt egymásnak feszült, a 0–0-s döntetlennel az Al Ahli meg tudta őrizni a pontelőnyét, noha a hajrában a játékvezető által annulált Zamalek-találat után vagy negyedórát állt a mérkőzés a fehér lovagok heves reklamálása miatt. A következő körben azonban a több sérültet is nélkülöző Hidegkutiék váratlanul pontot vesztettek az így is kieső helyen végző El Plastic vendégeként, majd a zárófordulóban már hiába diadalmaskodtak 4–0-ra, végül egyaránt 41-41 ponttal zárt a két fővárosi gárda, az Al Ahli 41–8-as gólkülönbségével szemben viszont a Zamalek 41–7-es mutatója bizonyult egy hajszállal jobbnak.

Pár nappal később viszont már össze is jött a visszavágás, amikor az ország legemlékezetesebb kupadöntőjében negyedórával a lefújás előtt 1–2-s állásnál az addig sérülése miatt a kispadon ücsörgő El Khatibot és Taher El Sheikhet pályára küldte Hidegkuti, majd a cserejátékosok góljaival fordított a csapat, és végül 4–2-re diadalmaskodott, ezzel 12 év után újra elhódítva az egyiptomi kupát az eksztázisban ünneplő szurkolóik számára.

Hosszabb távon azonban a védekező középpályás feladatkörének megreformálásában látta csapata megújhodását a magyar vezetőedző, aki korábban állítólag többször szerette volna elcsábítani az ellenlábastól az erre a posztra visszavont, de mélyről szervezve és beindulva is rendre öt bajnoki találat felett teljesítő Farouk Gafart. Mivel azonban ez az átigazolás nem jöhetett létre, fegyvert kellett ellene találni, aki nem volt más, mint a szudáni Abdelmoneim Musztafa Husszein. A „shattai szarv” becenevet kiérdemlő játékos korábban elektromérnöki diplomájának megszerzéséért érkezett Kairóba, diplomája mellett azonban végül az Al Ahli legkeményebb középpályása is ő lett, aki képes volt a következő években új lendületet adni a csapatnak.

Az 1978-79-es bajnokságot már ismét veretlenül, hét pont előnnyel nyerte meg a gárda, a rá következőt pedig néggyel az aranyérmet egy stílszerű Zamalek elleni győzelemmel bebiztosítva. Közben pedig olyan új tehetségeket is felfedezett a magyar vezetőedző, mint a 19 éves balhátvéd Rabi Jasszin, aki később 109 válogatottságig jutott, és tagja volt az 1986-ban 27 év várakozás után újra Afrika-kupát nyerő nemzeti csapatnak is, akárcsak El Khatib vagy az akkor 33 évesen már a csapatkapitányi karszalagot viselő Abdu.

Abdu, Hidegkuti, Ekrami és Zizo (Fotó: pinterest.com)

Mr. Kuti a legenda

Ekkor egyébként az Al Maszri kispadján is már Puskás Ferenc ült, aki 27 év után vezette dobogóra a Port Szaíd-i egyesületet, majd a következő évben ezt meg is ismételte tanítványaival, miközben az Al Ahli még két bajnoki címet begyűjtött, immár azonban Kalocsay Géza vezetésével. Hidegkuti egyiptomi kalandja ugyanis a rekordnak számító 5. bajnoki trófea megszerzése után véget ért. A hivatalos indoklás szerint felesége betegsége miatt állt fel a kispadról, később azonban nyilvánvalóvá vált, hogy több konfliktus vezetett a távozásához. Ezek tetőzése volt, hogy 1980-ban a csapatkapitányi karszalagot El Khatibnak adta, noha az országban a régi szokásjog alapján az a legidősebb játékosnak járt volna, így döntése jelentős feszültségeket szült a csapaton belül és még a szurkolók körében is.

Távozása után azonban már csak a legnagyobb tisztelettel beszélnek az Al Ahli háza táján Hidegkutiról, hiszen a szurkolók számára az is rendkívül fontos bravúr volt a részéről, hogy egyszer sem szenvedett vereséget a nagy ellenlábas Zamalektől, hanem 4-6-0-s mérleggel zárt velük szemben. De népszerűségében nem csak a páratlan eredménysor vagy az egész egyiptomi labdarúgást a mély válságból az újabb sikerek felé elmozdító újítások játszanak szerepet, hanem az országgal kialakult szoros kapcsolata is. Mind a szurkolók, mind a játékosai és az újságírók is nagyra értékelték például, hogy Észak-Afrikába érkezésekor azonnal elkezdett arabul tanulni (ha valaki próbálkozott már vele, tudhatja, mekkora kihívás ez).

Állítólag eredeti nevének jelentését is többször a Nílus hűvös vizével kapcsolta össze, és a párhuzamot Egyiptom iránti szeretete szimbólumának tartotta, de tovább növelte rajongói táborát az az eset is, amikor egyik játékosa súlyos betegsége alatt ragaszkodott hozzá, hogy személyesen látogassa meg Kairó egyik legnyomorultabb és legveszélyesebb külvárosában.

Hazatérése után Hidegkutit ugyan még hívták Magyarországon több kispadra is, ő azonban 58 évesen már ragaszkodott a visszavonuláshoz, melyet két évvel később egy Emírségekben tett kitérő kedvéért szakított csak meg, hogy a dubaji Al Ahlival is szerezzen még egy bronzérmet a helyi ligában.

Edzői munkájának a legfőbb gyümölcse azonban alighanem az marad, hogy az általa meghonosított taktikai felkészültséggel és az általa felfedezett játékosok sorával a kairói Al Ahli 1982-ben először, majd 1987-ben másodszor is megnyerte a Bajnokcsapatok Afrika Kupáját, mára pedig 10 címével már a kontinens rekordere a klub. Hidegkuti legkedvesebb tanítványát, Mahmud El Khatibot 1983-ban megválasztották Afrika legjobb labdarúgójának, 1988-as visszavonulásáig összesen 157 gólt lőtt anyaegyesülete színeiben, amivel a klub történetének valószínűleg még sokáig a legeredményesebb játékosa lesz, 2017 óta pedig az Al Ahli elnökeként tevékenykedik és örvendhetett két bronzéremnek is a klub-vb-ken.

(fotó: mediaaws.almasryalyoum.com)

(A címlapkép a Piedone Egyiptomban című film plakátjának felhasználásával készült)