Hogyan vált Richarlison nevetség tárgyából ünnepelt gólzsákká?

Richarlison némileg váratlan feltámadása Spurs-mezben jó néhány tanulsággal szolgál. Mert mégiscsak lennie kell valami mélyebbnek, valami megfejtésre várónak amögött, amikor valaki az egyik szezonjában a labdán rendre átesve egyetlen bajnoki gólt képes csak összehozni, míg a következőben, mindössze 18 fellépéssel hét gólja mellett három gólpasszt kiosztva mutatja a klasszis jegyeit. Mi történt? Mi volt a baj egy éve, és mi változott azóta?

Nos, az első tanulság ránk, futballrajongókra vonatkozik, nevezetesen, hogy nem ítélkezhetünk pusztán az alapján, amit látunk. Mert bizony az nem mindig mutatja a teljes valót. Csak egy szeletét, még ha nekünk, szurkolóknak egyedül az – a meccsnapi teljesítmény – számít is. A bűnrossz játék nem mindig jelenti azonban azt, bűnrossz a játékos, nem illik bele a csapatba, vagy hogy csak annyit tudna. A gyengélkedésnek lehet triviális oka, mint például egy nehezen múló, a delikvenst folyamatosan gyötrő, az önfeledt futballban őt megakadályozó sérülés. Ez történt Richarlisonnal – és egyébként Szon Hung Minnel is.

A brazil az előző év végén vallotta be, ágyéksérülése olyannyira kínozta 2023 nagy részében, hogy a meccs előtti bemelegítések közben inkább hanyagolta a kapuralövést, mert attól tartott, az abból kialakuló fájdalom miatt a legegyszerűbb mozdulatokra sem lesz képes a rá váró 90 percben. Ám mert nem akart a klubcsapatából és a válogatottból sem kimaradni, halogatta a beavatkozást, mígnem novemberre odáig fajult a helyzet, hogy nem lehetett a műtétet elodázni.

A második fontos tanulságot ekképpen maguknak a futballistáknak kell levonniuk: nem éri meg a terhes, a napi munkát, az edzés- és meccsteljesítményt negatívan befolyásoló sérülést cipelni csak azért, mert annyira segíteni akarsz csapatodnak. Mert az inkább árt, hosszú távon bizonyosan. Richarlison esetében ráadásul még csak hosszabb kihagyásról sem beszélhetünk: november elején a Chelsea ellen még a kispadon ült, azután következett a műtét, december elején, a Manchester City ellen már kapott néhány percet, december 10-én pedig, először kezdve az operáció után duplázott a Newcastle United ellen.

Láthatóan a régi (mármint az Evertonban megismert)-új Richarlison szántotta fel a gyepet. A kínzó bajaitól megszabadult csatár – aki talán a lelki problémáit is maga mögött hagyta, amelyek ugyancsak hónapokon át nyúzták. (Mint azt egy korábbi interjújában megemlítette, akadtak körülötte emberek, kezdve a vele oly régóta foglalkozó ügynökével, akik csak az anyagi haszon reményében keresték a társaságát, szerencséjére azonban tőlük is sikerült megszabadulnia.) A szeptemberi válogatott szünetről még lelki tusáját vívva, pszichológust keresve tért vissza Londonba, ma meg már ismét kicsattan az erőtől.

„A műtétből nagyon gyorsan felépültem, ami extra motivációval szolgált. Halogattam a beavatkozást, mígnem rájöttem, ezzel magamnak és a csapatnak is ártok. Nincs értelme erőlködni, ha testileg és lelkileg nem vagy rendben. A magam kárából tanultam, immár azonban ismét éhes vagyok, a játékra és a sikerre egyaránt. Nagyon sokan bántottak, bár valóban nem nyújtottam azt a teljesítményt, amire képes vagyok. A fizikai okok mellett lelki problémák, az önbizalmam elvesztése miatt sem tudtam megfelelni az igényeknek. De újra energikusan játszom, ezért tudtam az első Newcastle elleni gólom előtt is labdát szerezni, majd megérkezni a kapu elé, ez pedig kellő önbizalmat ad.”

Van aztán egy harmadik tanulság is, méghozzá az, korántsem mindegy, ki dirigál a kispad mellől. Vagyis hogy a tréner hogyan kezeli játékosait, hogyan képes rájuk hatni, s legalább ennyire fontos, hogy milyen játékfelfogást igyekszik meghonosítani. A Spurstől az elmúlt szezonokban látott reaktív futballt – jó néhány előadás a nézhetetlenség határát súrolta – felváltotta a Postecoglou-féle kezdeményező, labdabirtoklásra alapuló, domináns, a játékot az ellenfél védőharmadára szorító, folyamatosan letámadó futball, amelyben rendkívül sok támadófeladat jut a félterületekbe gyakran benyomuló szélső védőknek, márpedig velük, no meg a középpályásokkal együtt így igen nagy létszámban támadja a csapat a kaput. Ami értelemszerűen a centerek álma, az olyan, minden idegszálukkal gólra törő játékosoknak pedig, mint amilyen Richarlison is, maga a paradicsomi állapot.

Ez azért a számokban is megmutatkozik: az előző PL-szezon meccsenkénti 0,29-es xG-jét – azaz hogy mennyi esélye volt reálisan a gólszerzésre – idén feltornázta 0,57-re, és amíg az a bizonyos, lelkileg és fizikailag is sanyargatott Richarlison a 0,29-es xG-ből meccsenkénti átlagban 0,09 gólra volt képes, az idei gólátlaga 0,63. Emellett már most majdnem annyi progresszív passzt jegyez, mint az előző idényben összesen (26 és 28), kaput eltaláló kísérletből kettővel több van neki (16 és 14), és összehasonlíthatatlanul több labdát lop el, szerez meg, passz akad el rajta, mint korábban.

Hét góljából hármat fejjel, kettőt jobbal, kettőt ballal szerzett, ez azért egyfelől azt mutatja, valóban nincs híján az önbizalomnak, másfelől azt, számos módon képes betalálni. De hát elég csak a világbajnokságon a szerbeknek rúgott, Puskás-díjra jelölt félollózós gólját feleleveníteni ahhoz, hogy megállapítsuk, ebben a fiúban bizony rengeteg lehetőség rejlik.

S ha van edző, aki megtalálja hozzá a kulcsot, ha olyan együttesben futballozik, amelyik a neki kedvező stílusban játszik, ha hisznek benne, ahogy ő is magában, ha fizikailag, lelkileg és szellemileg rendben van, minden csapatnak hasznára válhat.



Immár a Spurs drukkerei is nehezebben mondanának le róla – a nyáron még azt gondolták, teljesen feleslegesen szórt el rá a klub 50 millió fontot –, elvégre azt a Richarlisont látják, aki nagy reményekkel igazolt a fővárosba. S aki azzal a bátorsággal, felszabadult örömmel játszik, amivel berobbant a Premier League-be a Watfordban. Apropó, mersz. Amikor 20 éves korában, a Watford játékosként megkérdezték tőle, mennyire tart attól, hogy a Chelsea ellen a Stamford Bridge-en kell fellépnie, visszakérdezett:

„Félni? Gyerekként átéltem, hogy pisztolycsövet nyomnak az orrom elé, mert azt hitte az illető, drogdíler vagyok, és az ő területét bitorlom. 12 éves voltam. Ha ilyesmi történik veled, azután már nem sok mindentől félsz.”

Ha nyert is akkor a Chelsea, egy gólpasszt azért kiosztott. Azt mondjuk aligha gondolta akkor, hogy ilyen hullámvasutazással telik majd angliai karrierje, de valahára elindult a csúcs felé.

Kiemelt fotó: Getty Images