Hová tűntek a világklasszis csatárok? – A gólgyárosok alkonya a modern futballban

De hiába rendelkezünk szépen levezethető ok-okozati összefüggésekkel, a csatárhiány, mint jelenség igenis szembeötlő. Mert persze ott van a világbajnok francia szupersztár, Kylian Mbappé, a norvég gólgép Erling Haaland, a bámulatosan hatékony Harry Kane, a semmiből is bármikor betalálni képes Lautaro Martínez, vagy a 37 évesen is döbbenetesen eredményes Robert Lewandowski – a sor bizony nem folytatható a végtelenségig. Már csak azért sem, mert akik közvetlenül utánuk eszünkbe jutnának (Viktor Gyökeres, Alexander Isak) azoknak némiképp beletört a bicskájuk a legutóbbi klubváltásukba, hasonló pedig az előttük citált gólgyárosok esetében sosem fordult elő. De a múlt legendás támadóival sem túl gyakran – az pedig végképp nem volt jellemző a sportágra, hogy még a legnagyobb futballnemzetek is örülnek, ha legalább egyetlen kimagasló képességű és gólerős kilencesük akad. Persze van néhány szerencsés ország, ahol azért van választék, vagy legalábbis nem egy szem potens támadóra kell szorítkoznia a szövetségi kapitánynak (pl. Argentína, Franciaország és Norvégia feltétlenül ilyen), de nagyon messze vagyunk az ezredforduló környékén tapasztalt bőségtől, amikor olyanok ültek a kispadon (vagy akár maradtak le egy-egy nagy tornáról), akik ma kihagyhatatlanok lennének az adott válogatott kezdőcsapatából.

Régi idők focija – a bőség zavara

Utazzunk vissza egy kicsit az időben, és lessünk bele néhány kultikus európai válogatott korábbi kereteibe, kik is versengtek a csapatba kerülésért csatár poszton az ezredforduló környékén a nagy tornákon. Az 1998-as franciaországi világbajnokságra Olaszország a Roberto Baggio, Christian Vieri, Alessandro Del Piero, Fillippo Inzaghi, Enrico Chiesa támadósorral érkezett, az egyébként remek formában lévő Gianfranco Zola és az akkor 22 éves Francesco Totti be sem fért a keretbe. Véletlenül sem szeretnénk megbántani Mateo Reteguit vagy Gianluca Scamaccát, de ma egyetlen ilyen kaliberű támadója sincs a Squadra Azzurrának. A 2000-es Európa-bajnokságon a hazai pályán játszó Hollandiában a Dennis Bergkamp, Patrick Kluivert duó cseréi Pierre van Hooijdonk, Roy Makaay és Peter van Vossen voltak. Bár utóbbi név nem cseng annyira jól, őt azonban a sérült Ruud van Nistelrooy helyére hívta be Frank Rijkaard kapitány, az utolsó keretszűkítésnél esett rá a választása a kétszeres Premier League-gólkirály Jimmy Floyd Hasselbaink helyett, akit valamiért nem igazán kedvelt… Anglia ugyanezen a tornán Alan Shearer és Michael Owen mellett utóbbi legendás liverpooli ékpárját, Robbie Fowlert, valamint Emile Heskey-t és az abban a szezonban 30 találattal Premier League-aranycipős Kevin Phillips-et vonultatta fel.

Hollandiában jelenleg Memphis Depay és Wout Weghorst a két első számú támadó, teljesen más minőséget képviselnek, mint a fenti névsor. Az Eb-ezüstérmes angoloknál Harry Kane-nek nincsen valódi alternatívája, de ha mégis pótolni kell akkor leginkább Ollie Watkins jöhet szóba. A Bayern gólzsákja abszolút mérhető Shearerhez (ha nem igazol Münchenbe, alighanem meg is dönti a Newcastle United ikonjának PL-gólrekordját), és Watkins is remek csatár, de az egyértelmű, hogy ma jóval szűkebb a felhozatal mindkét országban. Itt persze közbevethető, hogy oké, de milyen csodálatos szélsői vannak mindkét nemzetnek (Xavi Simons, Cody Gakpo, illetve Bukayo Saka, Marcus Rashford vagy Eberechi Eze), csak éppen régen sem volt ez másképpen. A narancsmezeseknél akkoriban Marc Overmars, Ronald de Boer és Boudewijn Zenden, míg a háromoroszlánosoknál David Beckham és Steve McManaman voltak korszakos szélső középpályások, csak hogy a legnagyobb neveket említsük.

Böngészhetnénk még egy rakás keretet a múltból, de talán ebből a három összevetésből is világosan látszik, hogy még a legnagyobb futballnemzeteknél is csatárínség van. Persze ez nem mindenhol akut probléma. Az Eb-címvédő spanyolok például csodálatosan elmuzsikálnak Alvaro Moratával (vagy Ferrán Torresszel) legelöl, miközben a sokkal nagyobb formátumú Raúl, Morientes páros idején nem voltak kiemelkedő eredményeik; és a 2008 és 2012 közötti tarolásuk (a két megnyert Eb között a világbajnokságot is behúzták) legfőbb letéteményese sem az egyébként zseniális tehetségű Fernando Torres volt. De ahogy változik a világ, vele együtt változik a futball is – még ha nem is biztos, hogy túl jó irányba.

A játék és a posztok evolúciója

„Nekünk, a sportág szerelmeseinek itt az ideje tudomásul venni, hogy a labdarúgás végérvényesen megváltozott. Bár a játékot továbbra is gólra játsszák, sajnos egyre nagyobb teret hódít az a pragmatikus megközelítés, ha úgy teszik vezérelv, hogy egyszerűbb rombolni az ellenfél játékát, mintsem akár a legkisebb kockázatot vállalva támadni, vagyis a gólszerzés primátusát szép lassan felülírja a gól minden áron való elkerülésének elsőbbsége.” – írtuk a 2024-es kontinenstorna utáni értékelésünkben.

Persze ez egy hosszú folyamat, ami évtizedekkel ezelőtt kezdődött: a védekezés fokozatosan vált egyre hangsúlyosabbá. A letámadás térnyerése is voltaképpen egy evolúciós folyamat, amely az 1970-es évek holland válogatottjának totális futballjával vette kezdetét. A következő évtizedben aztán Valerij Lobanovszkij (Dinamo Kijev) és Arrigo Sacchi (AC Milan) emelte új szintre a presszinget, jelentős nemzetközi sikereket is aratva; őket követte a Red Bull-rendszer atyja, Ralf Rangnick, aki forradalmasította a módszert, míg végül a 2010-es években a Gegenpressing világhódító útjára indult.

Ezzel egyidejűleg a posztok is elképesztő fejlődésen mentek keresztül, egyszersmind egyre nagyobb átfedésben vannak egymással. Kezdjük ott: ha egy kapus pusztán csak fantasztikusan véd, az ma nem több, mint egy jó vonalkapus. De ha nem tud magabiztosan kijönni az ötösről, nem elég technikás lábbal, vagy nem képes nyomás alatt is olyan hajszálpontos passzokat adni, amelyekkel közvetlenül átjátszható az ellenfél első letámadó vonala, már nem tekinthető modern hálóőrnek. Amikor Gianluigi Donnarumma a Manchester Cityhez igazolt, konkrét elemzésekben aggodalmaskodtak a szakírók: vajon képes lesz-e lábbal is kiszolgálni Pep Guardiola rendszerét? 15-20 évvel ezelőtt biztosan nem fordulhatott volna elő, hogy a világ egyik legjobb kapusa esetén felmerüljön, hogy bármelyik csapatba ne volna való pusztán a játékszervezési hiányosságai miatt.

És ha már egy kapusnak ennyire képzettnek kell lennie, a mezőnyjátékosokra ez hatványozottan igaz. Tulajdonképpen egy mai topvédő jó eséllyel technikásabb és univerzálisabb futballista, mint egy 20-30 évvel ezelőtti klasszis védekező középpályás, de a legjobbak már a nyolcasokkal is felveszik a versenyt. Gondoljunk csak arra, hogy egyes belső védők – mint John Stones – támadásépítéskor rendszeresen fellépnek a középpályára, irányító szerepkört vállalva. Vagy a világklasszis szárnyvédőkre – mint Trent Alexander-Arnold, Alejandro Grimaldo vagy Jeremie Frimpong –, akik a pálya széléről is képesek olyan mélységi labdákat osztogatni, amilyeneket korábban csak a legnagyobb tízesek tudtak. Emellett szélvészgyorsak, iszonyatos munkabírásúak, gólerősek, és rengeteg helyzetet teremtenek a társaiknak.

Maga a középpálya pedig tényleg a jolly-jokerek világa, legalábbis a legmagasabb szinten.

A 4–4–2-es felállás letűnésével a szerepkörök sokkal komplexebbé váltak, és részben össze is mosódtak, hiszen ma már egy elit hatos nemcsak rombol, hanem mélységi irányító is egyben, a nyolcasoktól pedig ma már egyszerre várjuk el a maratoni futók állóképességét és a tízesek játékintelligenciáját. 

A merev láncok helyét a dinamikus zónák vették át, ahol a játékosok már nem posztokhoz, hanem feladatokhoz és a labda pillanatnyi helyzetéhez igazodnak.

Az elnehezült csatárlét: a poszt, amit felfalt a taktikai rendszer

Ehhez képest a csatárok feladatköre tűnik a leginkább magától értetődőnek, mégis sokkal nehezebb dolguk van, mint valaha. A sportág fejlődésével a gólszerzés felelőssége demokratizálódott: egy modern gépezet már nem egyetlen gólvágó köré épül, hiszen a rendszer célja nem kizárólag a center helyzetbe hozása, hanem a védelem megbontása – bárki által. Persze a piramis csúcsán egy extraklasszis ék az ideális, de belőlük vált a leginkább hiánycikk. A kétcsatáros rendszerek kora lejárt; ma vagy egyedül vívják harcukat a védőkkel, vagy hamis kilencesként visszalépve próbálnak zavart kelteni.

A leszűkített területek és az egyre atletikusabb védők gyűrűjében a csatárok mozgástere minimálisra csökkent, miközben a letámadásban követelt intenzív részvételük folyamatosan emészti az energiájukat. 

A mentális teher pedig állandó: hiába működik hatékonyan a rendszer, a közvélemény még mindig gólokban méri a teljesítményüket.

Pedig a modern csatár gól nélkül is lehet meccsnyerő: ha elmozgásaival üres folyosókat nyit a második hullámból érkező társaknak, vagy ha a klasszikus faljátékot alkalmazva, háttal a kapunak is képes megtartani és lekészíteni a labdákat nagy nyomás alatt. Ez az elvárt komplexitás az oka annak, hogy a 21. században jóval kevesebb a minden téren hatékony támadó, mint régen, amikor elég volt csak várniuk a „forintos labdákat”.

Így hát az egyre szűkülő nemzetközi csatárelit minden pénzt megér. Erling Haaland és Kylian Mbappé becsült értéke egyaránt 200 millió euró, Alexandar Isaké 120, Julian Alvarezé 100, míg Lautaro Martínezé 85. Jellemző, hogy a 32 éves Harry Kane még mindig 65 milliót ér (2023 nyarán a Bayern München 95 milliót fizetett érte a Tottenhamnek), míg a 2022-ben 34 évesen, 45 millióért a bajoroktól az FC Barcelonába igazoló Robert Lewandowski is 9 milliót kóstál – és bár a szerződése a nyáron lejár, a teljesítményalapú hosszabbítási opciója miatt szinte borítékolható, hogy marad még egy évet a katalánoknál. Noha a Transfermarkt.com toplistáján a világ három legértékesebb játékosa (Lamine Yamal, Haaland és Mbappé holtversenyben állnak az élen 200-200 millióval) közül kettő is középcsatár, a top 50-ben már csak 8 van belőlük; míg szélsőből 11, támadó (vagy a klubjában a támadásépítésekben kulcsszerepet betöltő középső) középpályásból pedig 16! 

A számok nem hazudnak: a világklasszis kilences mára a futballpiac legritkább és legdrágább luxuscikkévé vált. Míg a modern akadémiák sorra nevelik a technikás védőket és a multifunkcionális középpályásokat, az ösztönös góllövő tehetsége nem edzésmódszertani kérdés: arra születni kell. Lehet, hogy ma kevesebb a rendkívül hatékony támadó, mint az ezredfordulón, de éppen ez teszi őket a játék valódi szupersztárjaivá. Haaland és Mbappé 200 milliós árcédulája persze nem csupán a tehetségüknek, hanem a ritkaságuknak is szól. Mert bár a sportág fejlődésének köszönhetően egyre többen képesek a rombolásra vagy a játékszervezésre, a született gólvágók egyetlen villanása még mindig képes zárójelbe tenni kilencven percnyi taktikai csatát.

Borítókép: Driuzek - Sport.pl // Büntető montázs

A cikk megjelenése a Szerencsejáték Zrt. tématámogatásával valósult meg.