„Hozzászoktam, hogy az emberek kialakítanak rólam magukban egy hamis képet, ami azután, hogy megismernek, rendre megváltozik” – interjú Batik Bencével

– Egyértelműen a nemzetközi szereplés kivívása a cél Felcsúton?

– Igen. Ezért dolgozunk. Miénk a harmadik legkevesebb vereség a bajnokságban, a meccsek lezárásával akad azonban gondunk. A mérkőzéseink jelentős részében dominálunk, több helyzetet alakítunk ki ellenfelünknél, ám mert azok kimaradnak, rendre meccsben tartjuk a riválist. Ha elöl kicsit nagyobb koncentrációval játszanánk, több pontunk lenne, erre kell az utolsó néhány fordulóban odafigyelnünk.

– Ha azt vesszük, hogy akár nemzetközi kupaszereplő is lehetsz a nyáron, mondhatni jól jöttél ki a kényszerű nyári klubváltásból.

– Nagyon gyorsan történt minden. Akadt külföldi opció is, de jó csapatnak gondoltam a Puskás Akadémiát, ide akartam igazolni, örülök, hogy összejött. Azt nagyon sajnálom, hogy a kupadöntőbe nem sikerült beverekedni magunkat, az elődöntőben sérülés miatt sajnos nem szerepelhettem. A dobogóval igyekszünk kárpótolni magunkat. 

– Azért így utólag talán elárulható: megviselt, hogy a csapat kapitányaként kiraktak Kispesten a keretből? 

– Túl vagyok már rajta. Nem én vagyok az első, akivel ilyesmi történt, nem is az utolsó. Annyira felgyorsult a világ, amelyben élünk, hogy egyik napról a másikra történhet bármi. Bármi váratlan. Aki hamar képes az új helyzethez alkalmazkodni, az marad talpon. Ha valaki végigfut a karrieremen, láthatja, nem vagyok egy ugrálós fajta, hat és fél év ferencvárosi futball után négy szezont töltöttem Kispesten. Mennem kellett, szerencsére azonban egy héttel a távozásom után már bajnokit játszottam a Puskás Akadémiában, és azóta is a csapat stabil tagja vagyok. 

– A szívedben azért maradt hely a Honvédnak?

– Természetesen. A fradista múltam miatt nem volt épp kedves a fogadtatásom, egy év múltán viszont ugyanazok a szurkolók megválasztottak az év játékosának. Hendikeppel indultam, bár ez sokszor megesik, megszoktam már. Hozzászoktam, hogy az emberek kialakítanak rólam magukban egy hamis képet, ami azután, hogy megismernek, rendre megváltozik. De a külsőm, a tetoválásaim miatt sokakban él előítélet, megszoktam, hogy megküzdjek velük. A tetoválásiam sem feltűnési viszketegségből fakadnak, az az én saját kifejezésmódom. Egyetlen felesleges hülyeséget sem varrattam magamra, az életem története jelenik meg a testemen.

Az első varrás, a „két test, egy lélek” felirat például az ikertestvéremmel közös életünk miatt született. Ha ránézek a testemre, tudom, három, öt, hat éve mit miért csináltam. A hetes mezszámot is sokan félreértelmezték, a fejemhez vágták, hogy lehet egy védő hetes. Pedig annak is megvan a mögöttes tartalma, és az nem Cristiano Ronaldo, hanem a hét hét napja, hogy mindennap teljesíteni kell. Mindegy, hogy győzöl vagy veszítesz a hétvégén, jön egy újabb hét, amelynek minden egyes napján ugyanúgy meg kell feszülni ahhoz, hogy szinten maradj.

Hogy megőrizd a helyed, hogy ne lépjenek át rajtad. Felcsúton foglalt volt a hetes, az ötös lett az enyém, mégsem bánom, mert apu is abban játszott egykor.

– Egyfajta személyiségfejlődésen is átesel, amikor megharcolsz az ellenérzésekkel?

– Igen. A sérülésekkel megküzdve szintén. Még a Ferencvárosban játszva másfél év alatt három műtéten estem át, az első után az orvosok azt mondták, ebből futball már nem lesz. Azóta is játszom.

Megfogadtam akkor, senki és semmi nem tántoríthat el a futballtól, és ezt a mai napig tartom. A mottómmá vált, ez visz előre ma is. Mindig a pozitívumokat keresem, ha nem így lennék összerakva, már nem futballoznék.

Pedig valóban ritka sérülést szenvedtem, az üvegporc tört le a térdkalács alól. 777 napot hagytam ki. Az első műtét nem sikerült, a másodikat követte egy hosszabb rehabilitáció, aközben átestem a harmadik beavatkozáson, amikor a csavarokat szedték ki. Másfél év eltelt addig, hogy egyáltalán újra futni tudjak. Ilyen gyötrelmes sérülésnél mindig kérdés, vissza tudsz-e térni a pályára, elég sokat tettem azért, hogy sikerüljön… Sportpszichológushoz is jártam, mindent megtettem azért, hogy újra focizhassak, B-terv nem létezett. Csak a futball. 

– A futball szeretete tartotta benned a lelket?

– Igen. Eléggé befordultam, nem akartam a családomra vagy a barátokra rakni ezt a terhet, magamban vívtam meg ezt a csatát. Mindvégig gyötört a kérdés, mikor játszhatok újra, de az, hogy feladjam, egy pillanatra sem fordult meg a fejemben.

– Ez azért jelentős mentális erőről árulkodik.

– Szegedi gyerek vagyok, apu is focizott, jártunk át vele Szerbiába, ahol ő kispályázott, ragadt rám a szerb mentalitásból. Ha nem lettem volna lélekben erős, nem tudtam volna felépülni. Hogy milyen fájdalmakkal járt ez a sérülés, az leírhatatlan. Pedig a fájdalomküszöböm elég magas. Ugyancsak nehézség, hogy másfél éven át nap mint nap látod a társaidat edzeni, egészségesen, és csak remélheted, hogy egy nap újra köztük lehetsz. Türelmesnek kell maradni. Úgyszintén nem könnyű megbízni a testedben. A felépülés fázisaiban adódnak újabb és újabb problémák, hátfájdalom például, de annál is nagyobb kihívás megtanulni újra bízni a testedben. Tudatosítani magadban, hogy ha ráesel a térdedre, nem lesz baj, ha megrúgják, bírod. De akkor is a futball éltetett, amiért gyerekkorom óta feláldoztam mindent.

Tizenhárom évesen úgy könyörögtem anyuéknak, hogy engedjenek el Szombathelyre az Illés Akadémiára, mert úgy éreztem, ott fejlődhetek megfelelően. Hál’ istennek megengedték, nekem meg négyszáz kilométerre az otthonomtól hamar fel kellett nőnöm. És sosem apu erőltette a futballt, valahogy jött belőlem.

Szóval lépésről lépésre haladva, a súlyos sérülés után visszatornáztam magam a gyepre, és játszhattam még a Fradiban tízegynéhány meccset. Thomas Dollnál kikerültem azonban a kezdőből, úgy véltem, tovább kell állnom. Hogy milyen a sors, őt nem sokkal később menesztették, mégsem bántam meg, hogy eligazoltam a Honvédba. Csapatot találni nem volt éppen könnyű, a sokakat elbizonytalanító sérülésem miatt mindenhol kétnapos orvosi vizsgálaton vettem részt, hogy alaposan meggyőződjenek arról, játékra alkalmas a lábam. Nagyon sokat köszönhetek George F. Hemingwaynek és Supka Attilának, ők az első pillanattól fogva bíztak bennem. Remélem, megháláltam, a négy év alatt a Honvédban mégiscsak játszottam 141 meccset, bár volt vagy tíz edzőm… 

– Nyilván meghatározó négy éve a karrierednek, de leginkább milyen szempontból az? 

– Kispesten lettem kész játékos. Nagy dolognak gondolom, hogy a Fradiban húszévesen én lehettem az egyik belső védő, ez azért keveseknek adatik meg, a sérülésem miatt nem tudtam azonban meghatározó játékossá válni. A Honvédban váltam azzá. Életemben először hétről hétre küzdhettem a klubért, a csapattársakért, a szurkolókért, sok jó emberrel megismerkedtem, a drukkereket és a csapattársakat sosem felejtem el. Fradistaként érkeztem, mégis megválasztottak csapatkapitánynak. Hirtelen lett aztán vége. Azért is találtam furcsának, mert a nyár elején az adódó külföldi lehetőség kapcsán azt mondták, nem vagyok eladó, a nyár végén mégis mennem kellett… 

– Azt választják meg a társak csapatkapitánynak, akin érzik, képes a közösségért küzdeni. Talán még inkább, mint saját magáért. Neked ez az attitűd abból is fakad, hogy négy testvér közt nőttél fel?

– Teljesen természetes volt, hogy ott vagyunk egymásnak. Az idősebb lánytestvéreimmel mentünk hétévesen suliba, aztán estig fociztunk az ikertesómmal a téren. Mi vagyunk talán az utolsó generáció, aki a délutánjait a téren focizással töltötte. Ott is mindent megosztottunk egymással, húszan ittunk az egy darab kétliteres palackból. 

– Említetted, hogy hatan éltetek a panelban. Kellett nélkülöznötök? 

– Nem éreztem úgy. Apu bútorszállítóként dolgozott a futball után, anyu ruhakereskedésben volt eladó, nem jártunk se moziba, se étterembe, de nem éreztem, hogy bármiben hiányt szenvednénk. Olyan nem volt, hogy ne legyen focicipőnk. Boldogok voltunk. A lánytesóim nagyon sokat segítettek otthon, anyuék így nyugodtan dolgozhattak. Ma is szoros a családi kötelék, együtt karácsonyoztunk Erdélyben. Soha nem került szó az anyagiakról, apu sem mondogatta, legyél ügyvéd, hogy sokat keress. A futballt is mindig szeretetből műveltem, nem arra gondolva, az majd milyen anyagi javakkal jár.

– Vagyis nem az motivált, hogy a focival kitörj a panelrengetegből.

– Nem. Egyáltalán nem. Pusztán a játék szeretete. Nem érdekelt, hogy ezzel pénz is jár, és apu sem úgy ültetett le a tévé elé, hogy nézd, mennyit keres Giovane Elber. Ő volt amúgy a kedvencem, azért őt említem.

– Az akaraterőd, a szorgalmad vitt előre, vagy legalább annyira a tehetséged?

– Tizenöt éves koromban elzavartak az Illés Akadémiáról, mondván pici maradok, vékony, így nem lesz belőlem futballista. Volt azonban egy edzőm, Apró Attila, ő Szegeden és Szombathelyen is dolgozott velem, és mindig hitt bennem. Tizenhat évesen Hódmezővásárhelyen játszottam az NB III-ban, azt követően pedig folyamatosan a felnőttek közt, és rengeteg nagyon értékes tapasztalatot szereztem, megtanultam a pályán minden csibészséget.

Amúgy a megye II-től kezdve minden osztályban megfordultam, de nem derogált alacsonyabb ligában játszani, tizenévesen persze nem is ez foglalkoztatott. Hódmezővásárhelyen focizva elkezdtem mindenesetre nyúlni, tizenhét évesen kerültem a másodosztályú Szeged 2011-be.

Kilenc meccsen szereztem három gólt. Abban állapodtunk meg, egy évre írok alá, ehelyett hároméves megállapodást tettek elém. Nem írtam alá, mert a Győr, az MTK, a Vidi és a Fradi is érdeklődni kezdett irántam, erre kiraktak a keretből. A Fradi szerencsére még a télen szerződtetett, addigra betöltöttem a tizennyolcat. Az utolsó szegedi bajnokimon dupláztam a Cegléd ellen, azt épp látta Egervári Sándor szövetségi kapitány, meg is jegyezte, nagy kincsnek tart.

– A válogatottbeli szereplés mennyire hiányérzet?

– Eléggé. Azt hiszem, sokszor jártam közel hozzá, egyelőre nem jött össze, de nem adtam fel. Ma már kitolódott a játékosok kora, van, aki viszonylag idősen mutatkozik be a válogatottban, én sem tettem le róla. Stabil szezon van mögöttem, jó számokat produkáltam, sokszor fekszem le úgy, bárcsak meghívnának. Amit csak lehet, megteszek érte. De nincs bennem rossz érzés amiatt, hogy eddig nem kaptam lehetőséget, örülök, hogy ennyire jól szerepel a válogatott.

– Ha válogatott egyelőre nem is lettél, kis híján celeb igen…

– De nem lettem az, és soha nem is vágytam erre a szerepre. A kérdés kapcsán biztosan a korábbi híres barátnőmre gondolsz, emlékszem, ő mindig mondta, legalább Instagram-profilt készítsek. Azóta az azért lett. A feleségem ugyancsak nagy követőtáborral bír a közösségi médiában, szerintem vagy hússzor hívtak különböző műsorokba minket, soha nem mentem el, mert futballistának tartom magam, így akarok élni az emberek szemében, és amíg játszom, nem vágyom más típusú szereplésre.

– Az, hogy ma már anyagi biztonságban élsz, fontos a számodra?

– Másfél éve készült el a feleségemmel közös kertes házunk, akkor elsírtam magam. Mert azért vágyaim időközben lettek. Annál is jobban örülök azonban annak, hogy ha a családnak segítségre van szüksége, ott tudok nekik lenni. Nem szórom a pénzt, próbálom jó helyre tenni, a futball utáni életre is gondolva. Talán túlságosan is megfontolt vagyok, a család legalábbis szokta mondani, próbáljak kicsit lazulni, de nekem valahogy mindig az jár a fejemben, mi lesz holnap, fel kell rá készülni, lehet, a sérülésem miatt is gondolkodom így, de nem bánom.

– Pedig meglehet, a rólad alkotott sztereotípia éppen hogy valami nagyvilági életet feltételezne.

– Keveset foglalkozom azzal, ki mit gondol, egyáltalán nem fontos ez nekem. 

– Mi neked amúgy a legfontosabb az életben?

– A család és a futball. Ha van munka, van eredmény is, úgy pedig lesz egzisztenciád. Nagyon örülök, hogy a saját mikrokörnyezetem szeret, hogy jól érezzük magunkat, ha együtt vagyunk, hogy azt érzik, őszinte gyerek vagyok, aki mellett nem kell feszengeni. Én persze mindig azon agyalok, mi lesz holnap, ezt már nem tudom levetkőzni, de annyi baj legyen.

– A „mi lesz holnap” kérdése apropóján: akár bővülhet a Batik család?

– Hogyne. Alig várom! 

Kiemelt kép: Puskás Akadémia FC