Hvicsa Kvarachelia: „Amikor látom a mezemben focizó gyerekeket, erőt merítek belőlük”

„Oké, van itt valami, amit érdemes kipróbálni. Kérdezz meg egy georgiait, ki nyeri az Eb-t! Bárkit. Kisgyereket, öregasszonyt, a boltost, bárkit. Tudod mi lesz a válasz? Mielőtt válaszolnának, úgy néznek majd rád, mintha megbolondultál volna. Hogy ki fog nyerni? Ki más, Georgia! – mondják majd. Van, aki felteszi majd azt a kérdést is, hogy nem ez az első alkalom, hogy Georgia ott van az Eb-n? Nem számít, mi nyerjük – mondja majd az idős nő is. A georgiaiak ilyenek. Mindenben”.

Ezzel a nemzetkarakterisztikai felütéssel kezdi a Player’s Tribune-cikkét a legismertebb georgiai futballista, Hvicsa Kvarachelia. A cikk címe is a fenti üzenetet hordozza: Georgia nyeri az Európa-bajnokságot – természetesen. Minden, ami georgiai, legyen az zene, étel, a legjobb a világon – az ottaniak ebben hisznek, hiszen végtelenül büszkék a hazájukra. „Én is ilyen vagyok. Szóval a khinkali (hagyományos georgiai étel, tésztabatyuba töltött darált hús – a szerk.) a legjobb kaja a világon, és természetesen mi nyerjük az Eb-t. Ki mond mást?” – teszi fel a kérdést a villámgyors szélső. „Az, hogy idáig jutottam, őrület. Nem vagyok még idős. 23 éves vagyok. De sok-sok hullámhegyen és hullámvölgyön vagyok már túl. Az életben és a fociban is. Egy hullámvasút az életem. Mesélek róla!”

A kezdés szinte klasszikus: a volt szovjet utódállam, Grúzia fővárosában, Tbilisziben született Hvicsa a barátaival a blokkházak ölelte grundon kezdett el focizni, ha barátaival szerencséjük volt, átmehettek a salakos pályára. A vérző térd mindennapos látvány volt. A lakók a panelházak ablakaiból nézték őket. Mintha egy ócska stadionban játszottak volna a srácok, és a lakók lettek volna a nézők. Néha éjszaka játszották a grundon a „BL-meccseiket”, s amikor kirobbant egy vita, felverték a lakásokban alvó gyerekeket, s az őrjöngő szülők ilyenkor beüvöltötték őket otthonaikba.

„Én nem szoktam üvöltözni, csendes vagyok. És soha nem kezdek el verekedni. Nem vagyok visszahúzódó, csak tisztelek mindenkit. De ha bántják egy barátomat, akkor elborul az agyam. Nálunk ilyen a mentalitás, érted? Anyukám utálta ezt. Miért verekszel? Maradj higgadt – mondta mindig. De mifelénk soha nem hagyod ott a bajban a barátodat.”

Kvarachelia 11 évesen jutott be a Dinamo Tbiliszi akadémiájára, ahogy ő írja, ott focizni többet kellett, mint verekedni. Nem csoda, a válogatott játékosainak többsége onnan került ki. Összeszorított fogakkal kellett küzdenie, amikor az idősebbek közé tették, akik eleinte lefitymálták. Legszívesebben sírt volna, de inkább megmutatta, mire képes. „Acélosabb lett a lelkem az akadémián, a beszólások motivációt adtak. Jobb játékos lettem.”

Egy szezonnyi másodosztályú játék után alig 18 évesen el kellett hagynia a családját, mert átigazolta a Lokomotiv Moszkva. „Amikor elkezdtem ott a felkészülést, ezt a kérdést tettem fel magamnak: miért vagyok itt? A családnevem ott virít a hátamon, értük is dolgozom, nem csak magamért, nem okozhatok csalódást nekik, büszkévé kell tennem őket.”

Fizikailag, lelkileg, a személyiségét tekintve is nagyot fejlődött Moszkvában, a „fél életét” a Lokomotivnál töltő Jurij Szjomin volt az edzője, akinek nagyon hálás az ott töltött rövid időszakért. A lakhatási körülményei viszont elég egyediek voltak.

„Az edzőközpontban éltem. Barátaim nem voltak, egyedül kajáltam. Szerintem csak a biztonsági őr meg én éltünk ott. Kicsit félelmetes hely volt, nem viccelek. Egy erdő mélyén volt a létesítmény, nem lehetett csak úgy kimenni sétálni egyet, mert a környéken csomó kóbor kutya volt. Minden percemet ott töltöttem, Moszkva belvárosát hírből sem ismertem.”

A fiatal játékos éjszaka unalmában sokszor kiment tréningezni a pályára – teljes sötétségben, mert ilyenkor minden világítást lekapcsoltak a központban. „Néha kijött a biztonsági őr, láthatóan ijedten. Ki van ott a pályán? – kérdezte ilyenkor. Csak én vagyok, gyakorlom a cseleket – válaszoltam. Na, jó, fejezd be, rendben? – vetett véget az edzésnek.” Az őr sem tántoríthatta el Hvicsát, aki szinte minden éjszaka edzett, mert úgy érezte, nem küldhetik haza azért, mert gyengének találják. „Figyel a családom, a hazám. Georgiát mindenhova magammal viszem.”

(Forrás: TEAMtalk)

„Az országom és a történelmünk miatt sem maradhatok”

2019 és 2022 között a Rubin Kazanynál játszott, és morális döntést hozott, amikor távozott. „2022-ben elkezdődött a háború Ukrajnában. A háború rettenetes. Mind ugyanabban a világban élünk, senki sem gyilkolhatja meg a másikat. Ez egyszerű. Békében kell élnünk. Szóval, amikor elkezdődött a háború, úgy éreztem, hogy nem maradhatok Oroszországban. Az országom és a történelmünk miatt sem (2008-ban Oroszország Dél-Oszétiával és Abbháziával közösen háborút indított Grúzia ellen, Kvarachelia hétéves volt ekkor – a szerk.), így közöltem a klubvezetéssel, hogy el kell mennem.” Pedig Kazanyban már látszott, hogy fantasztikus játékos válik belőle, a francia L’Équipe a 21. században született legjobb 50 játékos közé választotta.

Néhány hónapra hazatért, a Dinamo Batumihoz igazolt (11 mérkőzésen 11 gólt szerzett) – apró érdekesség, hogy a georgiai ezüstérmesnek volt hatmillió eurója az üzletre, amit aztán megsokszorozott az eladásakor. Kvaracheliát ugyanis megkereste a Napoli.

„Az, hogy Nápolyba kerültem, igazából Badriról, az apámról szólt. Nagyon jó játékos volt, Azerbajdzsánban játszott. Őt tartottam a legjobbnak a világon. Amikor szóba került Messi vagy Cristiano Ronaldo, én mindig azt mondtam: nem, nem, apám a legjobb játékos. Imádtam nézni ahogy rúgja a szabadokat a DVD-n, még a haverjaimat is áthívtam, hogy ők is lássák. Apám kicsi korom óta mondogatta nekem, hogy Maradona az isten. Amikor a menedzserem azt mondta, érdeklődik irántam a Napoli, örültem. Az apám? Hihetetlenül örült. Nem mondhatsz nemet a Napolinak, nem mondhatsz nemet Maradona klubjának – mondta. Szóval nem gondolkodtunk sokat, nem volt vita.”

Az első dolga az volt, hogy a nápolyi szokásoknak megfelelően énekelnie kellett a csapat előtt. A friss igazolás, Kim Min-jae után következett. A Fenerbahcétól szerződtetett dél-koreai választását mindenki kitalálja: Gangnam Style. Majd jött Kvarachelia és a Live is Life. A játékostársai elismerően bólogattak, „okos vagy, jó benyomást akarsz tenni a szurkolókra”.

A georgiainak fogalma sem volt, hogy a Napoli nem hivatalos himnuszát választotta, az éneklés után csapattársa, Mário Rui világosította fel. Ez az a szám, amelyre a nápolyi játékosok melegítettek abban az időszakban, amikor mindenki kedvence, Diego Maradona a ma róla elnevezett stadionban játszott. Két perc 33 másodpercnyi gyönyör, ahogy az argentin Mars-feliratú susogósban táncoltatja a különböző testrészeivel a labdát az osztrák Opus slágerére, a közönség pedig extázisban követi minden mozdulatát.

Kvarachelia ekkor még nem tudta, hogy néhány hónappal az érkezését követően a város argentin védőszentje után megkapja a Kvaradona becenevet. Pedig így történt. A szurkolók már azelőtt tudták ki ő, hogy befutott volna.

„Miután elfoglaltam a hotelszobámat, mentem egy kört a városban. Egy 70 éves ember odajött hozzám, és azt mondta, te vagy Kvarachelia. Pedig egyetlen percet sem játszottam még. Egy fiatalember vagyok a Dinamo Batumiból. Nehéz kiejteni a nevemet, de a nagypapák és nagymamák már ekkor megismertek. Mindenki megismert.”

Kvarachelia leírásából kitűnik, hogy szinte otthon érezte magát a futballért élő délolasz környezetben. Georgiában szerinte ugyanilyen hevesen imádják a labdarúgást az emberek, szenvedélyesek, megőrülnek a játékért.

A bemelegítésnél én is ezt skandálom: Diego, Diego!

A játékos korábban soha nem ment ki bemelegítés előtt a pályára, de Nápolyban új szokást szedett fel.

„Kimentem a Stadio Maradonába a többiekkel, csodálatos hely. Már a bemelegítéskor megtelik a lelátó, az érzelmek leírhatatlanok. Megy a Live is Life, amikor elindul a bemelegítés. Aztán jön a másik Maradona-zene, az Olé, olé olé kezdetű. Ilyenkor a szurkolók rákezdenek: Diego, Diego! Amióta itt vagyok, a bemelegítésnél én is ezt skandálom, Diego, Diego! Apám imádja ezt.”

A futballista a 2022–2023-as idényben 34 mérkőzésen 12 góllal és 13 gólpasszal járult hozzá, hogy csapata már hét fordulóval a zárás előtt, Torinóban, a Juventus otthonában bajnoki címet ünnepeljen. Akkor kezdte el megérteni, mit vitt véghez a kis kaukázusi országból indulva, amikor időnként hazalátogatott.

„Gyerekként időnként nehéz volt az életem Georgiában. Nem akarom részletezni, nem volt mindig könnyű. Boldogsággal tölt el, hogy ma felvidíthatom az otthoniakat azzal, hogy a Napoliban játszom. Mindenki nézi a meccseinket. Amikor néha hazatérek, és látom, hogy a gyerekek az én nevemmel ellátott mezben fociznak, nem hiszem el. Azt hiszem, hogy az a Kvarachelia, aki rá van írva a mezre, valaki más. Soha nem is álmodtam ilyesmiről, annyira távoli volt a lehetősége. De most, amikor látom őket a mezemben, erőt merítek belőlük. Most pedig itt az Európa-bajnokság, a mi történetünkben először. Egész Georgiát boldoggá tehetjük, számukra ez egy megvalósult álom. Legbelül senki sem gondolta otthon, hogy ez valaha megtörténhet.”

A cikkben leírja, hogy a görögök elleni Eb-selejtezős rájátszáson is a barátaiért, az egész népéért játszott, emiatt iszonyatos nyomást érzett. Nem is vállalt büntetőt a szétlövésben.

„Remegtem. Mindenkitől elvonulva néztem a rúgásokat. Nika Kvekveszkiri volt az utolsó lövő. Amikor berúgta, a földre rogytam, és annyit üvöltöttem: b*** meg, megcsináltuk! Amikor kijöttem az öltözőből, a feleségem azt hitte, be vagyok rúgva, annyira örültem. Azt hiszem, az volt életem egyik legszebb napja. A hotelünkig sem tudtunk eljutni, a rendőrök segítségével sem. Mindenki énekelt és sírt örömében. Történelmet írtunk.”

A törökök ellen ugyan Georgia elbukta első csoportmérkőzését (1–3), de ha Kvarachelián és csapattársain múlik, ez nem oszt, nem szoroz.

„Persze, hogy van esélyünk, miért ne? Miért ne lenne? Ott vannak a törökök, a csehek, a portugálok. Kemény menet lesz? Persze. Hogy elkérem-e majd Cristiano Ronaldo mezét a meccs után? Talán. Valószínűleg. Na jó, igen. Miért ne? Ő a példaképem. Meg is mondom neki. De ez nem jelenti azt, hogy nem győzhetünk. Hiszen ilyen a futball, senki sem tudja megmondani, ki nyer. Azt sem tudták megjósolni, hogy mi valaha ott leszünk az Eb-n. Most sokan azt mondják, nincs esélyünk. Mindenki ezt mondja. De tudjátok mit? Mondok valamit: elfelejtették megkérdezni a georgiaiakat.”

Kiemelt fotó: Getty Images