Időzavarban, a kiesés szélén a Ferencváros

A Ferencváros szombati mérkőzése után az első dolgom az volt, hogy megnéztem, pontosan melyik évben is járunk. A zöld-fehér csapat ugyanis évről évre ugyanazokat a köröket futja:

ősszel szép remények, majd tavasszal kijózanító pofonok, ráadásul zsinórban ez lehet a második kiírás, amikor egy papíron gyengébb csapat ellen kell búcsúznia.

Persze ezt bizonyos fokig lehet vitatni, és akkor essünk is túl a kötelező körökön. Az orosz csapatok kizárása miatt a Krim Ljubjana kerete Tatjana Brnoviccsal és Ana Grosszal is megerősödött (igaz, a magyar együttes pedig a francia válogatott Béatrice Edwige-zsel egészült ki, bár ez az igazolás nem függ össze a háborús helyzettel), és láthattuk, hogy ez a két játékos valóban komoly erősítést jelentett. Lehet vitatni, hogy jogos, sportszerű-e, hogy a párharc előtt ily módon tudtak módosítani az erőviszonyokon, ám ez a Fradi teljesítményén szemernyit sem javít.

Merthogy erre megint alig lehet szavakat találni. És az az igen bosszantó, hogy ismét főként azzal tudott nyerni az ellenfél, amire bőven lehetett készülni. Ana Gros kifejezetten technikás, de azért kiismerhető játékos. Nem különösebben gyors, nem cselez igazán jól, viszont kilenc méterről talán a világ legveszélyesebb kézilabdázója. Mit kell tehát csinálni? Megakadályozni, hogy távolról lőjön. Ehhez képest tíz gól fölé jutott csak átlövésekkel.

Miért nem próbálkozott nyitott védekezéssel, esetleg emberfogással a Fradi?

Vagy ha nem is vált védekezést a csapat, át lehet helyezni a hangsúlyokat Gros oldalára, bízva abban, hogy a többi játékos rosszabb lövőformát mutat, a magyar kapusok jobban érzik őket.

A védekezés egyébként sem működött különösebben jól, bár ezen a mérkőzésen érzésem szerint ez inkább a támadásbéli szétesés következménye volt. Bennem is voltak kétségek a korábban Győrben is játszó Edwige leigazolásával kapcsolatban, de a francia beálló kifejezetten jól illeszkedett be, védekezésben – és ez egyszerre az ő képességeinek elismerése és a csapat többi tagjának kritikája – klasszisokkal jobb, mint bárki a Ferencvárosból, de elöl is összehozott négy találatot. Az első félidőben úgy tűnt, hogy az ő vezetésével nagyjából működik az Elek Gábor által elképzelt hatosfal (és csere nélküli játék), sok volt a kapott gól, de ez főként a meccs tempójából adódott. A második játékrészben pedig a támadásban jelentkező hibák szépen lassan a védekezés viszonylagos stabilitását is kikezdték, így pedig olyan eredmény született, mellyel nagyon minimális esélye maradt a Fradinak a továbbjutásra.

Így ismét fel kell tenni azokat a kérdéseket, amelyeket tavaly is fel lehetett a Buducsnoszt elleni kiesés után. Elek arról beszélt a mérkőzést követően, hogy megint a mentális teher okozta a gyenge teljesítményt. Ha ez így van, s így volt az előző években is, akkor el kell azon gondolkodni, hogy változásra van szükség a felkészülésben. De sajnos nemcsak ezen a téren. A padról történő belenyúlás közel sem annyiban merül ki, hogy személyi cseréket hajtunk végre.

Ennek az együttesnek nincs B és C terve, nem képes váltani sem támadásban, sem védekezésben. Ha az alapjáték működik, bárkinek méltó ellenfele lehet a Ferencváros, de ha nem, borítékolható a komoly vereség.

Persze láttunk már csodát ebben a sportágban. 15 perc alatt is le lehet dolgozni ekkora hátrányt (bár erre a veszprémi szurkolók minden bizonnyal nem szívesen emlékeznek), nemhogy egy teljes mérkőzés alatt, de valljuk be, erre kevés az esély. Már a tavalyi kiesés is okot adhatott volna a projekt újragondolására. De ha még jobb kerettel, még jobb esélyekkel és még hangosabb kommunikációval is a nyolcaddöntő lesz a végállomás, akkor valamin tényleg változtatni kell. Pláne úgy, hogy a következő szezonra az igazolások is elmaradni látszanak.