Lenullázott MVP, másodhegedűs húzza el a Jazz nótáját?

Vegyük elő a seprűket, Sixers–Raptors 3:0

Ha az online fórumokat böngésszük, kezd kialakulni egy kicsit igaztalan narratíva, miszerint mindenki a Raptors továbbjutását várta a 76ers elleni párharc előtt. Ez azért messze áll a valóságtól – bár mi a Keleten-Nyugaton podcastben ezt tippeltük –, az ESPN 22 szakértőjéből például 16 Sixers-győzelmet várt. Ami mindenképpen elmondható viszont, hogy ennyire sima sorozatra szinte senki, még a Philly szurkolói sem számítottak. A Sixers úgy vezet 3:0-ra a Toronto ellen, hogy teljes mértékben dominálja a párharcot, érdekes módon elsősorban a külső, periméter játékosainak köszönhetően (bár a harmadik összecsapáson Joel Embiid lehozta az első szupersztár szintű meccsét).

Mint a statisztikákból látszik, Tyrese Maxey, a Sixers másodévese briliáns formában játszik, és szinte megoldhatatlan feladat elé állítja a Raptors egyébként elit periméter védőit. A Philadelphiának minden jel szerint van most már egy nagy hármasa, és az a James Harden, aki vitán felül pocsék formát mutatott az alapszakasz utolsó 17 mérkőzésének szinte mindegyikén, – valamelyest azért várható módon – szintet lépett a rájátszásra.

A Sixers kispadja finoman szólva sem erős, és ez a későbbi körökben még probléma lehet, de a Raptors ellen immáron kijelenthetjük, Georges Niangék pont annyit csinálnak, amennyi lehetővé teszi a kezdőknek, hogy pár percet pihenjenek. Hogy miért jelenthetjük ki, hogy ennek a sorozatnak bizony vége? Abból a 143 csapatból, amelyik 3:0-s előnyt tudott kiépíteni az NBA történetében, mind a 143 megnyerte az adott párharcát.

A Raptors elemzése jelenleg sokkal egyszerűbb.

Ahogyan láthatjuk, gyakorlatilag csak OG Anunoby hozza magát, mellette pedig az azóta sajnos megsérülő Scottie Barnes hozott jó teljesítményt az első meccsen, de mindenki más pocsékul dob. Ez egyébként nem feltétlenül meglepetés abból a szempontból, hogy a Raptors gyengéje ez, és pontosan azt vártuk, hogy a meccseket majd a védekezésükkel teszik szorossá, amiben ligaelit szintre képesek. Nos, ebből sem látunk eddig semmit, mert már a védelem első vonala megadja magát, ami azért hatalmas meglepetés. Ez természetesen azért részben Embiidnek köszönhető, akit dupláznak, sőt esetenként tripláznak, és a Raptors tulajdonképpen a „verjen meg minket más” mantra mentén játszik.

Warriors–Nuggets 3:0

Erre számítottunk, de mégsem erre számítottunk. A 3:0 benne van a pakliban, amikor a párharc hat legjobb játékosából öt a Warriorst erősíti, de az első két meccs óriási fölénye mindenképpen meglepetés. Az mindenki számára egyértelmű volt, hogy a Warriors sokkal jobb, mint a jelenlegi, sérülésektől tizedelt Nuggets.

A Denvernél hiányzik a második, a harmadik, az ötödik vagy a hatodik legjobb játékos is, attól függően, hogy PJ Doziert hova soroljuk. Jamal Murray, mint második, és Michael Porter Jr., mint harmadik legfontosabb játékos, megkérdőjelezhetetlenek. A támadást ez meg is magyarázza, de azt nem teljesen, hogy a Nuggets eddig nem csak, hogy nem tudja megállítani a Warriors támadásait, de a legkisebb mértékben lelassítani sem.

A harmadik meccs volt az első, ahol ez hellyel-közzel sikerült, és itt már tényleg úgy nézett ki Nikola Jokics, mint a liga MVP-je, de a fontos pillanatokban a Warriors pick&roll játéka üres triplákat és gyűrű közeli helyzeteket eredményezett. Ez kísértetiesen hasonlít a Nuggets tavalyi, Suns elleni párharcára, ahol szintén atomjaira szedték a védekezésüket, és ebben azért a szerb is benne van valamelyest, még ha nehéz is őt elővenni egy 37/18/5-ös meccs után, ahol a győzelemre is az utolsó pillanatig esélyük volt.

Grizzlies–Wolves 2:1

Ha már szóba került a Grizzlies és a Wolves csatája, itt egyből egy meglepetéssel indítottunk, az első meccsen ugyanis végig vezetve vette el a macik pályaelőnyét a Minnesota, többek között Karl-Anthony Towns zsenialitásának köszönhetően. Hogy miért volt erre lehetősége? Elsősorban azért, mert Taylor Jenkins ragaszkodott ahhoz, hogy megpróbálja Steven Adamsszel, a Memphis kezdő centerével megvívni a meccset, aki egy-egy ellen és indirekt módon is megnehezítette Towns, Anthony Edwards és D’Angelo Russell levédését. A második meccsen már csak három percet játszott Adams, a harmadikon pedig konkrétan pályára sem lépett, ami kifejezetten tökös húzás, az edzők sokszor félnek ezt meglépni ilyen korán egy párharcban. A második meccsről egyébként nem érdemes túl sokat beszélni, a harmadikról viszont annál inkább, ugyanis itt a Wolves kétszer is leadott egy 20 pontos előnyt, ami hihetetlenül ritka (a legnagyobb előnyük 26 pont volt).

A negyedik negyedet 37-12-re veszítette el a Wolves, amivel kapcsolatban két embert, Townst (négy kísérlet tőle egy rájátszás meccsen???), illetve Chris Finch főedzőt kell elővenni. A párharc innen erősen a Grizzlies-nek áll, Jenkins most már pontosan tudja, hogy mit kell játszani, és ebből a meccsből is tanulni fognak, ami egy ilyen fiatal csapatnak hatalmas ajándék, később így lesz majd belőlük igazi bajnokesélyes (akár már jövőre).

Mavericks–Jazz 2:1

Luka Doncic a sérülése miatt még egyetlen meccsen sem játszott az idei rájátszásban, a Mavericks mégis 2:1-re vezet, elsősorban Jalen Brunsonnak és a Jazz védekezésének, illetve annak hiányának köszönhetően. Előbbiből még csak-csak kinéztünk valami hasonlót, a Jazz védekezése azonban eleddig hihetetlen negatív meglepetés. Már az első meccsen is rengeteg üres triplát adtak fel, de akkor ez még egyfajta taktikának tűnt, mivel sokszor szándékosan azt a Josh Greent hagyták ott, aki bár az alapszakaszban vállalható, 35,8%-kal triplázott, alacsony számú kísérlettel tette ezt, és a rájátszásban teljesen tapasztalatlan embernek számít.

A Jazzből Donovan Mitchell, aki egyébként átlagos védőnek számít, ezt a szintet sem tudja jelenleg hozni a saját palánkja közelében; Mike Conley, aki a posztján majd egy évtizedig a legjobbak között volt védőként, és van is egy All-Defense második csapatos kiválasztása 2013-ból, pedig mintha hirtelen nagyon megöregedett volna. Rudy Gobert az, aki talán még hozza magát, de a jelenlegi kezdőből egyedüliként ő kevés a védőoldalon. Temetni azért még nem kell a Jazzt, de kíváncsian várjuk mi lesz, ha Doncic visszatér a szombati meccsen a Mavsba (a hírek szerint legkésőbb az ötödik meccsen már bevethető lesz). Itt azért kinézhet még egy hetedik meccs is.

Heat–Hawks 2:0

A Miami Heat–Atlanta Hawks párharcban eddig teljes mértékben a papírforma érvényesül, de itt azért annyi turpisság van, hogy a cikk megszületésének pillanatában még csak két meccs ment le. Az első hazai meccs a Hawks feltámadását is hozhatja, de meglepődnénk, ha a két lehetőség közül legalább az egyiket nem használná majd ki a Heat, hogy 3:1-gyel térjen vissza Floridába. Trae Young, a Hawks fiatal sztárja élete talán legrosszabb meccsét hozta az első összecsapáson (12 mezőnykísérletéből mindössze egyet értékesített).

Erik Spoelstra talán a liga legjobb edzője jelenleg, olyan játékosokat épített fel a kiegészítő szerepekre, mint Max Strus, Caleb Martin vagy Gabe Vincent, akik sokféleképpen hozzá tudnak tenni a játékhoz, akkor is, amikor a dobás nem megy nekik. Duncan Robinsonra ez már nem igaz, ő egy dologért van fent a pályán, hogy bedobálja a tripláit, amit a második meccsen történelmi pontossággal tett meg, 10-ből kilencet értékesítve. A Heat egyszerűen jobb, mélyebb csapat, ráadásul sokkal jobb edzőjük van, így hacsak nem őrül meg Trae Young és kezd el 40-50 pontokat dobálni, erősen a 4:1 felé haladunk.

Bucks–Bulls 1:1

Ez egy érdekes párharc lehet innentől, de itt aztán tényleg nem erre számítottunk. Az alapszakasz meccsek egymás elleni, 4:0-ával a Bucks javára billenő mérlege után sokan a rájátszásra is már söprést vizionáltak. A Bulls az első meccs érthetetlenül gyenge (és a Bucks védekezésével sem teljesen magyarázható) rossz dobóformája után a második meccsen már sokkal jobban támadott. Kris Middleton sérülése fontos lehet, de a Bulls nem ennek köszönhetően nyerte meg a második meccset, hanem mert támadásban és védekezésben is több extra teljesítmény jött tőlük.

DeMar DeRozan 41 pontja azonnal kiugrik a meccs statisztikái közül, de talán ennél is fontosabb volt Nikola Vucsevics teljesítménye, aki meglehetősen régen játszott ilyen jól. Ha a Bullsnak lehet itt esélye, márpedig Middleton oldalsó térdszalag-húzódása miatt akár lehet is, az azért történhet meg, mert másolni tudták a második meccset abból a szempontból, hogy a nagy hármas mindegyik tagja jól dobott, az alulértékelt Alex Caruso pedig bárkinek megkeserítette az életét, aki szembejött (általában Jrue Holiday).

Suns–Pelicans 1:1

A másik párharc, amit egy sérülés érdekesebbé tehet – és talán már most érdekesebbé is tett –, mint amit előzetesen vártunk, az a Suns–Pelicans. Itt, ellentétben Middleton sérülésével, ki lehet mondani, hogy már a második meccset alapvetően átírta az a sajnálatos mozdulat, amit Devin Booker lovaglóizma szenvedett meg a harmadik negyedben, a Suns klasszis dobóhátvédje ugyanis dominálta a meccset addig a pillanatig. 25 perc játékidő után már 31 pontnál járt, szinte garantáltnak tűnt, hogy nem áll meg 40, de talán 45 alatt sem, amivel a Suns azért jó eséllyel még ezt a meccset is behúzhatta volna, ahol egyébként nem védekeztek jól.

A Pelicansnál viszont ki kell emelni a Brandon Ingram, CJ McCollum duót, akik kereken 60 pontot tettek be a közösbe. Ettől függetlenül igazi csapatmunka volt ez a Pelstől, mivel ők tényleg nem tudnak jól védekezni, ezért ellenfeleik kis túlzással 110 pontról indulnak, és a dobóformától függ, hogy náluk 120 vagy akár 125-130 is lesz-e benne az adott estében. Ez nem fog ugrásszerűen javulni a Pelsnél, de Booker nélkül a Suns igenis sebezhetőnek tűnik.

A harmadik mérkőzésre DeAndre Aytonnak kell elsősorban felnőnie a feladathoz, Chris Paul az ilyen helyzetekben nem szokott csalódást okozni. A kezdőbe érkezhet Cam Johnson, a liga egyik legjobb hatodik embere, ami azért elég nagy luxus, és a Chris Paul, Mikal Bridges, Jae Crowder, Johnson, Ayton kvintett mindkét New Orleansban lejátszott meccsen győztes esélyekkel fog pályára lépni, legrosszabb esetben 2:2-vel fordulva a hazai ötödik meccsre. A Sunst én kevésbé féltem, mint a Buckst (amiben persze az is benne van, hogy a Bulls sokkal jobb csapat, mint a Pelicans).

Celtics–Nets 2:0

Ha e párharc eddigi alakulásának a kulcsát kell megkeresni, nagyon egyszerű dolgunk van. Eddig az dönt, hogy a Celtics milyen zseniálisan védekezi le Kevin Durantot, a Nets és Steve Nash főedző pedig mennyire nem tud segíteni neki abban, hogy jobb helyekről, jobb helyzetekből tudja elvállalni a dobásait. A Celtics egyértelműen KD-t azonosította be elsődleges megoldandó feladatként, és ezzel persze nem találták fel a spanyolviaszt. Ha Durantot valahogy le akarod lassítani, érdemes mindennel próbálkoznod, és a Celtics tulajdonképpen ezt is csinálja.

Jayson Tatum szokott kezdeni rajta, de mint a videojelenetből is látjuk, szinte mindenki csatlakozik a bulihoz, és fizikálisan szigetelik el Durantot, sokszor azt is megpróbálva megakadályozni, hogy a 2014-es MVP egyáltalán megkaphassa a labdát. Mire átverekszi magát a Celtics elváltásokat előszeretettel alkalmazó védelmének első vonalán, már egy rossz szituációból kell indulnia, és ebből jönnek a ritmustalan, kiszorított, Celtics által kikényszerített dobások. A megoldás több tőről kell, hogy fakadjon. A Netsnek jól jönne majd egy kis hazai pálya előny, gondolok itt arra, hogy ha a bírók szigorúbban fújják a keltákat – természetesen még normális kereteken belül –, egyből nem lennének ennyire egyszerűek ezek a váltások, és Durantnak olyan dobóhelyzetei lehetnek, amelyeket ő igazán kedvel.

A helyzet egyáltalán nem reménytelen a Nets számára, az első meccs a dudaszó pillanatában dőlt el, a másodikon pedig egészen a negyedik negyed végéig vezettek, többször 10 pont fölé is növelve a különbséget. A játék képe itt messze nem olyan, mint a Heat–Hawks vagy a Warriors–Nuggets párharcokban, de a Celtics azért abból a szempontból mindenképpen előnyös helyzetben van, hogy a liga talán legjobb védekezése az övék, ami – ellentétben a támadójátékukkal, ahol lehet rajtuk fogást találni – állandó faktor marad majd a párharc hátralévő meccseire is.