Így futballoztak a Shackleton-expedíció tagjai az Antarktiszon 1915-ben – videó

„Bár fizikai értelemben gyakorlatilag semmitől sem félt, szinte betegesen rettegett attól, hogy egyszer csak nem lesz többé ura a helyzetnek. Ez részben önmarcangoló felelősségérzetéből fakadt. Úgy érezte, ő sodorta ebbe a kétségbeejtő helyzetbe az embereit, ezért az ő felelőssége, hogy kivezesse őket belőle. Kínosan odafigyelt tehát az esetleges bajkeverőkre, akik megbonthatják a csapat egységét. Shackleton tudta, ha széthúzás támad, pontosan az a mákszemnyi többletenergia fog hiányozni, ami válsághelyzetben élet és halál között dönthet. Így bármire hajlandó volt, csak hogy fenntartsa a társaság egységét és irányíthatóságát.”

Alfred Lansing letehetetlen könyvében, A déli-sark foglyaiban így ír Sir Ernest Shackletonról, aki az 1914-16-os Birodalmi Transzantarktiszi Expedíció során – minden hibájával együtt – minden idők vezetője lett.

A napjainkban is egyre híresebbé váló, újabb filmet kiérdemlő expedíció során az Endurance nevű hajó befagyott a Weddell-tengerbe, majd közel egy éves várakozás után összeroppantotta a jég. Ám a teljes, huszonnyolc fős legénység a legendás parancsnokkal az élen mégis megmenekült. A két évig tartó téli odüsszeia után valamennyien visszatérhettek Nagy-Britanniába, Alfred Lansing pedig a velük folytatott beszélgetések, naplóbejegyzések alapján hitelesen írhatta meg a portrékkal gazdagított történetet.

Mint a kötetből és a korabeli fotókból kiderül, a hosszú hónapok alatt, amíg az olvadásra és az Endurance szabadulására vártak, olyan szellemi sportokkal is karban tartották a lelki egészségüket, mint a sakk és a bridzs, ám Shackleton naplói és a kamerák felvételei alapján a fizikai sportoknak is nagyon sokat köszönhettek.

A britek már Robert Falcon Scott kapitány Discovery-expedíciója során (1901–1904) meghonosították a jégkorongozást az Antarktiszon. A hagyományt közel egy évtizeddel később ápolták tovább. Sara Wheeler beszámol egy 1911-es hokimeccsről a Scottal együtt utazó Apsley Cherry-Garrard angol zoológusról, a South Polar Times harmadik szerkesztőjéről írt életrajzi könyvében; Scott kapitány végzetes Terra Nova-expedíciója (1910-13) után pedig a fagypont alatti hőmérsékleten kekszes dobozok és pingvintojások mellett hokiütők maradtak meg épségben Scott kunyhójában.

Nagy elődje mellett korábban tisztként szolgált Shackleton a déli sarkvidéken, így tisztában volt a sportok, illetve kifejezetten a csapatsportok jelentőségével. Miután 1915-ben az Endurance a jég fogságába esett, a várakozás első időszakában kutyaszánversenyek szolgálták a legénység testi-lelki fittségét, a depresszió és az önpusztító tevékenységek elkerülését. De előtérbe került egy újabb csapatsport.

„Az Endurance megszűnt hajó lenni, átalakult téli állomássá – írta 1915. február 24-én naplójába a parancsnok. – Kihordtuk a készleteinket a raktárakból, pontosan számot vetettünk vele, mink van, mennyink van, hogy szembeszálljunk a déli sarki téllel. A kutyák elhagyták a hajót, óljaikat a jégtáblán állítottuk föl. Pórázaikat egy végigfutó sodronykötélhez erősítettük. Láthatólag örvendtek, hogy megszabadultak a hajótól. Megkezdtük a kutyafogatok gyakorlatoztatását. Fő mulatságunk a hoki és a futball lett a jégtáblán.”

A befagyott tengeren, hatalmas hómezőn focizás élményébe filmkockák avatnak be minket (6:10-től).

Az Endurance elveszítése után az expedíció tagjai a sodródó jégtáblákon éltek újabb és újabb táborhelyeket keresve, majd 500 nap után az Elefánt-szigeten léptek először szárazföldre, ahová a mentőcsónakokkal jutottak el. Shackleton egy kisebb csapattal az 1500 kilométerre lévő Déli-Georgia-szigetre hajózott a mindössze hét méter hosszú, James Caird nevű lélekvesztővel – a környék norvég bálnavadászai utólag is meghajoltak e hihetetlen, két héten át tartó hőstett előtt. Ezek után a parancsnok egy évtizedekig megismételhetetlen hegymászó bravúrral – két-háromezer méter magas csúcsok, gleccserek között – két társával átvágott a sziget túloldalára, ahol a stromnessi bálnafeldolgozó üzem munkatársainál leltek segítségre.

További négy hónapnak kellett eltelnie, hogy rengeteg meghiúsult kísérlet után, a chilei kormánytól kölcsönkapott vontatóhajóval kimentsék az Elefánt-szigeten maradt huszonkét embert.

Mint Alfred Lansing írja:

„Shackleton törekedett a közvetlenségre és tett is az érdekében, ragaszkodott hozzá, hogy ugyanúgy bánjanak vele, mint a többiekkel, ugyanazt kapja enni és a ruhája se legyen különb. Nem győzte kimutatni, milyen szívesen vállal alantasabb feladatokat is, így amikor rákerült a sor, zokszó nélkül cipelte az egész sátornak a levessel teli edényt a konyhától. Ha néha észrevette, hogy a szakács többet mért ki neki, dührohamot kapott.”

A korábbi expedíciók hibájából megtanulta, hogy nem azok a nyertesek, akik minden igényt kielégítő felszerelést visznek magukkal, a gyorsabb előrehaladás sokkal fontosabb. Az Endurance-tól a tengerig tartó gyaloglás során még az Alexandra anyakirálynétől kapott Bibliát is letette a hóba. De kitépte belőle a királyné ajánlását, Jób könyvének egy részletét és a 23. zsoltárt.

Kiemelt fotó: Flickr.com