„Így kezdődik ez az egész: falitáblákkal és hősökkel” – Gareth Southgate levele
Gareth Southgate korábbi válogatott labdarúgó, az angol válogatott jelenlegi szövetségi kapitánya. A The Player’s Tribune hasábjain megformált levelének címzettje ugyan az angol nemzet, a futballon túlmutató üzenete azonban országhatáron kívül is épp annyira érvényes, mint azon belül. Életről, értékekről, emlékekről, futballról és az Európa-bajnokságról.
null
Kedves Anglia!
Ez egy rendkívül nehéz év. Ebben az országban mindenki átélhette, mit jelent az elszigeteltség, és mindenki megízlelhette a veszteség keserű ízét. Ahogyan a hősiesség és az áldozatvállalás számtalan példáját is láthattuk. Mindannyian megtapasztalhattuk, hogy az élet mennyire törékeny, és felismerhettük, mi az, ami igazán számít. Ha a dolgok nagy rendszerére gondolunk, a labdarúgás talán nem is tűnik olyan fontosnak. És amiről ma beszélni szeretnék, az sokkal nagyobb a futballnál.
Ahogy nekivágunk a nyárnak, tudom, hogy sok érzelem kötődik majd az Európa-bajnoksághoz és ehhez az angol csapathoz. Nem remélhetem, hogy egy egész ország nevében beszélhetek, de szeretnék megosztani önökkel néhány dolgot, ahogy elkezdjük ezt az utazást.
Van valami, amit minden egyes válogatottmérkőzés előtt elmondok a játékosainknak, és azért ismétlem ennyiszer, mert tényleg teljes szívemből hiszek benne.
Azt mondom nekik, hogy amikor ebben a mezben pályára lépnek, lehetőségük van olyan pillanatokat szerezni, amelyekre az emberek örökké emlékezni fognak.
Olyan élmény részesei lehettek, amely örökre megmarad az országunk kollektív tudatában.
Ezt láthattuk a 2018-as oroszországi világbajnokság alatt, az utcai bulikkal, a grillezésekkel és az ünnepléskor a levegőbe fröccsent minden egyes sörcseppel. Amikor Anglia játszik, nem néhány ezren – vagy akár néhány millióan – követik a képernyők előtt. Több mint 50 millió embert képviseltek mindannyian.
Emlékszel, hol nézted az angol meccseket. És hogy kivel nézted. És arra, hogy ki voltál akkoriban.
Az első angol meccs, ami élesen él az emlékezetemben, az 1982-es világbajnokságon játszották, 11 éves voltam. Ez volt az első világbajnokság az életem során, amelyre Anglia kvalifikálta magát, én pedig ettől teljesen megszállott lettem. Volt egy falitáblám, amire minden eredményt, minden gólt szerző játékost, minden részletet felírtam.
Az iskolából hazarohantam Anglia Franciaország elleni nyitómeccsére, hogy lássam Bryan Robson gólját mindössze 27 másodperc után! Ezt látni egy fiatal Manchester United-szurkoló középpályásként, akinek Robson volt a hőse… nyugodtan mondhatjuk, hogy teljesen odáig voltam.
Bryan Robson franciák elleni fejesgólja (Fotó: Getty Images)
Még ugyanabban az évben láttam, ahogy Luther Blissett mesterhármast ért el a Luxemburg ellen 9-0-ra megnyert mérkőzésen. Azt a bizonyos eredményt talán sokan elfelejtették, de bennem mélyen megragadt.
Minden egyes meccs, függetlenül az ellenféltől, képes arra, hogy egy életre szóló emléket teremtsen valahol egy angol szurkoló számára.
Miért érdekel minket ennyire?
Ahogyan az angol válogatottal kapcsolatos emlékeinket, úgy azt is mindenki másképp képzeli el, hogy mit is jelent valójában angolnak lenni. Mit jelent a büszkeség.
Nekem személy szerint az identitástudatom és értékrendem szorosan kötődik a családomhoz, és különösen a nagyapámhoz. Ő szenvedélyes hazafi és büszke katona volt, aki a második világháborúban szolgált.
A királynő és a haza képviseletének eszméje mindig is fontos volt számomra. Felnőttként az olyan dolgok, mint a királynő ezüstjubileuma és a királyi esküvők nagy hatással voltak rám.
A nagyapám miatt mindig is vonzódtam a katonasághoz és a haza nevében végzett szolgálathoz – bár az Anglia képviseletében elszenvedett kudarcom következménye soha nem lesz olyan súlyos, mint az övé. A nagyapám értékeit már fiatal koromtól kezdve belém nevelték, és nem tudtam nem rá gondolni, miközben énekeltem a nemzeti himnuszt a mérkőzések előtt.
Meggyőződésem, hogy ez a büszkeség mindenkiben ott lakozik. És ez a játékosokra is vonatkozik.
Minden egyes meccs, függetlenül az ellenféltől, magában hordozza a lehetőséget, hogy egy életre szóló emléket teremtsen egy angol szurkoló számára.
– Gareth Southgate
(X) Vegyél részt a napi Eb-sorsoláson és vidd el a részed a 300 millió forintból!
Amiről néha megfeledkeznek, az az, hogy mennyit jelent ez a játékosoknak.
Végül is a játékosok is szurkolók. Így kezdődik ez az egész. A tévékészülékek előtt ülő gyerekekkel, falitáblákkal és hősökkel.
Kétségtelen, hogy most egy másik korszakban élünk, ahol a futballisták már nem olyan könnyen megközelíthetők a szurkolók számára, mint régen. Nem ugyanazzal a busszal mennek haza a meccsekről, vagy nem találkoznak a kocsmában egy sörre és egy meccs utáni elemzésre.
De a modern futball minden változása ellenére nem kérdőjelezhető meg, hogy a jelenlegi generáció angol játékosai is büszkén képviselik ezt az országot.
Az az elképzelés, hogy egyes játékosok nem tudják, mit jelent Angliáért játszani – vagy nem érdekli őket –, csupán egy tévhit.
Nem kell mélyre ásni ahhoz, hogy ezt felismerjük.
Csak azt kell látni, amit én látok, amikor egy 15 éven aluli játékos először lép be a St. George’s Parkba, vagy amikor egy idősebb játékos megérkezik az első behívója után. Hatalmas a büszkeség számukra, ahogy a családjuk és az otthoni közösségük számára is.
Az angol válogatottságig vezető út hihetetlenül nehéz, függetlenül a háttértől és a körülményektől.
Nagyjából 1200 játékos képviselte Angliát a férfi felnőttválogatottban.
Ez nagy kiváltság. Ne felejtsük el, hogy sokan közülünk olyan Football League-klubokban kezdték, mint a Barnsley, az MK Dons és a Sheffield United. Szerény körülmények közül küzdötték fel magukat. Az, hogy Anglia történetében a kiválasztott kevesek egyikeként eljutottak idáig… nos, ez egyszerűen nem lehetséges büszkeség nélkül.
A játékosaink példaképek. El kell ismernünk, hogy a pálya határain túlmutatva is hatással lehetnek a társadalomra. Meg kell adnunk nekik az önbizalmat, hogy kiálljanak a csapattársaikért és azokért a célokért, amelyek emberként fontosak számukra.
Soha nem hittem abban, hogy csak a futballnál kellene horgonyt vetnünk.
Tudom, hogy a hangomnak súlya van, de nem azért, aki vagyok, hanem a pozícióm miatt. Otthon a gyerekek és a kutyák alatt vagyok a rangsorban, de a nyilvánosság előtt én vagyok az angol válogatott menedzsere. Felelősséggel tartozom mindenkinek, hogy használjam a hangomat – és a játékosoknak is.
Az ő kötelességük, hogy továbbra is párbeszédet folytassanak a nyilvánossággal olyan kérdésekben, mint az egyenlőség, az elfogadás és a faji igazságtalanság. Fontos, hogy a hangjuk erejét felhasználva segítsék a viták felvetését, a hívják fel a figyelmet ezekre a problémákra, és neveljenek.
A közösségi média térhódítása kulcsfontosságú volt abban, hogy játékosainknak platformot adjunk, és sok szempontból pozitív eszköznek bizonyult. Valójában úgy érzem, hogy az angol játékosok ezen generációja közelebb áll a szurkolókhoz, mint évtizedek óta bármikor. A társadalomban tapasztalható polarizáció ellenére ezek a srácok sok kérdésben egy hullámhosszon vannak veletek.
A játékosaink példaképek. El kell ismernünk, hogy a pálya határain túlmutatva is hatással lehetnek a társadalomra.
– Gareth Southgate
Ennek ellenére vannak pillanatok, amikor a szülői ösztöneim működésbe lépnek. Nem tehetek róla. Elvégre elég idős vagyok ahhoz, hogy a legtöbb játékosomnak az apja lehetnék!
Látom, hogy a játékosok közvetlenül a végső sípszó után a telefonjukon matatnak. Hmmm, ez biztosan jó ötlet?
A Twitteren vagy az Instagramon olvasott gyalázkodó kommentek olvasása sosem segíti a teljesítményt.
A játékosaink számára az internet valós kockázatokkal jár, és én mindig meg akarom majd védeni őket, de soha nem fogok szabályokat felállítani arra vonatkozóan, hogy hogyan és mikor használják a közösségi médiát, amíg Angliában vannak. Bízom bennük, és tudom, hogy elég érettek ahhoz, hogy meghozzák a saját döntéseiket, hogy azt tegyék, ami a mentális egészségük szempontjából helyes, és hogy továbbra is a jót szolgálják, miközben egy jobb társadalomra törekszünk.
Tudom, hogy az elmúlt 18 hónap mindenkire további terheket rótt. A stadionból való távozás utáni vagy a kocsmában történő levezetés átkerült az internetre. Ezt megértem. Vannak azonban dolgok, amelyeket soha nem fogok megérteni.
Miért jelölsz meg valakit egy olyan beszélgetésben, ami sértő?
Miért sértegetsz valakit olyan nevetséges dolog miatt, mint a bőrszíne?
Miért?
Sajnos azoknak az embereknek, akik ilyen viselkedést tanúsítanak, van egy rossz hírem. Ti vagytok a vesztes oldalon. Számomra egyértelmű, hogy egy sokkal toleránsabb és megértőbb társadalom felé tartunk, és tudom, hogy a mi srácaink részei lesznek ennek.
Lehet, hogy néha nem így érzem, de ez az igazság. Az egyenlőtlenségek tudatosítása és a faji kérdésekkel kapcsolatos viták csak az elmúlt 12 hónapban új szintre léptek.
Biztos vagyok benne, hogy a mai fiatalok a régi attitűdöktől és gondolkodásmódoktól összezavarodva fognak felnőni.
A fiatalabb generáció tagjai közül sokaknak az angolságról alkotott elképzelése egészen más, mint az enyém. Ezt is megértem.
Megértem, hogy ezen a szigeten vágyunk arra, hogy megvédjük értékeinket és hagyományainkat – ahogy azt kell is –, de ez nem mehet az önvizsgálat és a fejlődés rovására.
Gareth Southgate 2016 óta az angol válogatott szövetségi kapitánya (Fotó: Getty Images)
Függetlenül a neveltetéstől és a politikától, az egyértelmű, hogy – méretünkhöz és népességünkhöz képest – csodálatos nemzet vagyunk, amely oly sokat tett hozzá a művészetekhez, a tudományhoz és a sporthoz.
Különleges identitással rendelkezünk, és ez továbbra is erőteljes motivációt jelent.
Furcsa módon ugyanezt az angolságot látom képviselni azokban a szurkolókban, akik az európai Szuperliga ellen tiltakoztak. Mi független gondolkodók vagyunk. Megszólalunk a minket érintő kérdésekben, és erre büszkék vagyunk.
Természetesen a játékosaimat és engem a győztes mérkőzések alapján fognak megítélni. Csak egy csapat nyerheti meg az Eb-t. Nekünk ez eddig még soha nem adatott meg, és elszántak vagyunk, hogy történelmet írjunk.
Higgyék el nekem.
De a valóság az, hogy az eredmény csak egy kis része a dolognak. Amikor Anglia játszik, sokkal több forog kockán.
Arról van szó, hogyan viselkedünk a pályán és azon kívül, hogyan hozzuk össze az embereket, hogyan inspiráljuk és egyesítjük őket, hogyan teremtünk olyan emlékeket, amelyek a 90 perc után is megmaradnak. Amelyek a nyáron túl is tartanak. Amelyek örökké tartanak.
Azokra a fiatal gyerekekre gondolok, akik ezen a nyáron nézik majd a meccset, és kitöltik az első falitáblájukat. Bármi is történik, remélem, hogy a szüleik, tanáraik és klubvezetőik odafordulnak majd hozzájuk, és azt mondják: „Nézzétek! Így kell képviselni az országot. Erről szól Anglia.”
Ha ez sikerül, akkor ez egy olyan nyár lesz, amelyre büszkék lehetünk.
Üdvözlettel,
Gareth Southgate
A Player’s Tribune “Kedves Anglia” című cikkének a magyar fordítása. Az eredeti szöveg ide kattintva érhető el!
További fordítások a The Player’s Tribune oldaláról: