„Igyekszem élvezni, hogy futballozhatok, mert nem tudhatom, mennyi maradt még belőle” – interjú Stieber Zoltánnal

– Januárban két évet hosszabbítottál az MTK-val, azaz feljutás, majd még két szezon az élvonalban? Vagy ennyire konkrétan nem határoztad meg, meddig még.

– Ebben a kérdésben nem döntöttem. 34, 35 évesen évről évre érdemes tervezni, legfeljebb kétéves távlatban. Sok mindenen múlhat, lesz-e annál tovább, de ha ugyanolyan jól érzem magam a gyepen, mint most, bármi előfordulhat.

– Azt mondtad nemrégiben, valószínűleg kevesebb van már neked hátra a futballból, mint amennyit eltöltöttél benne profiként – bár az 56 évesen is aktív Miura Kazujosi példája akár ott is lebeghetne a szemed előtt…

– Még 22 év a pályán? Nem baj, ha nem tervezek ennyire előre? Csak próbálom élvezni az utolsó éveket, nem rástresszelve arra, ha épp nem sikerül egy edzés vagy meccs, inkább a pozitívumokra gondolok, igyekszem élvezni, hogy futballozhatok, mert tényleg nem tudhatom, mennyi maradt még belőle.

– Tervezed már a futball utáni életed?

– Egy ideje gondolkodom már róla. Ha az ember szeretne is az élete végéig focizni, tudja jól, nem tart örökké. Vannak bizonyos vállalkozások, amelyekben részt veszek, de majd az idő eldönti, milyen lehetőségek adódnak még.

– Tegyük fel, holnaptól nem rúghatsz labdába. Tudod, mivel kezdesz el foglalkozni?

– Szerencsére a futballal megteremtettem magamnak az anyagi biztonságot, így nem kellene már másnap valami újba fognom. Most sem a pénzért futballozom, és soha nem is éreztem azt, hogy a pénzért játszom, bár nyilván örültem, hogy jár vele anyagi megbecsülés. Én egyszerűen csak imádtam futballozni, mindig élveztem a játékot, mondhatom, nagyon sokat kaptam a labdarúgástól, ezért is lenne jó valamit visszaadni, és maradni a sportágban.

Azt nem tudom, milyen érzés lesz egy nap abbahagyni a futballt, biztosan hiányozni fog. De azután is azzal akarok foglalkozni, ami boldoggá tesz. Nyitottan állok hozzá a majdani új életemhez.

– Mégis, a labdarúgás edzői, játékosügynöki, netán sportvezetői aspektusa érdekel jobban? Esetleg a mentáltréneri oldala?

– Nem tudom magam edzőként elképzelni, azt talán igen, hogy menedzserükként segítem a játékosokat. A kapcsolataimat biztosan lehetne kamatoztatni. Ebbe, vagy a sportvezetői irányba akár el is mehetek, érdekelne is. Szóval nem félek a jövőtől, egyelőre azonban a futball jelenti a prioritást, és mindent annak rendelek alá.

(Forrás: MTK Budapest)

– Angliai, németországi, amerikai tapasztalatokat egyaránt hasznosíthatsz az aktív futball utáni pályádon, igyekszel is majd támaszkodni rájuk?

– Legalábbis megpróbálok. Futballistaként azért elég rendesen a magad teendőire fókuszálsz, de a pozitív hatások, amik értek, biztos alakítottak. Két szezonon át tartoztam a Hamburger SV kötelékébe, a klub mégis a mai napig felköszönt a születésnapomon, illetve kellemes ünnepeket kíván karácsonykor. Jó példa, hogyan kell törődni a volt játékosokkal, emellett egy meglévő kapcsolat, amiről idővel aztán kiderül, mennyit ér. Szívesen kimennék például Hamburgba feltérképezni a klub működését, az utánpótlásképzést, hogy miképpen foglalkoznak a 17 évesen odakerülő fiatallal, amilyen én magam is voltam egykor Angliában. Nagyon sokat lehetne ezekből tanulni. És a HSV csak egy klub a számosból, amelyekben megfordultam.

– Mit adtak neked elsősorban a hosszú külföldi esztendők?

– Nagyon sok élményt, tapasztalatot, két nyelvet, ami önmagában is nagyon értékes. Hosszú sztori, 17 éves koromban indult, 14 éven át tartott. Az első négy év Angliában telt, egy teljesen ismeretlen közegben, meg kellett tanulnom a nyelvet, és valahogy boldogulni. Két könnyebbség azért akadt: apukám unokatestvére és a családja Birmingham mellett lakott, sokat segítettek a beilleszkedésben, a szabadnapjaimon velük lehettem. Másrészt pedig angol szokás szerint családoknál laktunk, így az étkezésekkel, a háztartással nem kellett törődni. De ha arra kell válaszolnom, konkrétan mit tanultam meg leginkább azokban az esztendőkben, azt felelem, az alázatot. Arra neveltek bennünket az Aston Villában. És nem csak azzal, hogy a még működő inasrendszerben naponta két játékos cipőjét pucoltam, minden egyéb módon is.

Nagyon sokat jelentett nekünk, hogy minden nap a felnőttekkel ebédelhettünk együtt, hogy nap mint nap beszélgethettünk velük, valahogy elérhetővé, valóssá vált általa az álom, hogy eljutunk oda, ahova ők, és egy nap majd a mi cipőnket pucolja valamelyik fiatal. Az, hogy labdaszedőként kint lehettem a Villa Parkban 40 000 néző előtt, ugyancsak megfogott, és fontos inspirációul szolgált. Sajnos tétmeccsen mégsem mutatkozhattam be a Villában.

– Az, hogy a fizikumod kevésbé brit, megnehezítette a dolgod?

– Ez is közrejátszott a távozásomban. Nagyon jó edzőkkel dolgozhattam együtt Birminghamben, látták rajtam, mennyit melót teszek ebbe bele, a tehetségemet is értékelték, de éppen akkor, amikor kinőttem a tartalékcsapatot, elkezdett bevásárolni az Aston Villa, nagy nevek érkeztek, a klub kevésbé támaszkodott a saját utánpótlására. Így is ajánlott újabb egy évet, a felnőttel edzettem volna, miközben a reserve-ben játszom, de havi két meccsünk lett volna, az meg édeskevés. Korábban kölcsönben elszegődtem a harmadik ligás Yeovil Townba, ott belekóstolhattam a hagyományos angol futballba: úgy szálltak a labdák a fejem felett, hogy jó, ha hatszor értem bele a 90 perc alatt, abból négyszer azért, mert elvégeztem a pontrúgást. Nyilván sarkítom, de nagyjából ez történt, mégis jó volt 19 évesen megtapasztalni a felnőttfutballt. Eredetileg egy hónapra vettek kölcsön, de azt akarták, maradjak, lett belőle majd fél év. Szóval amikor a Villa négy esztendő múltán felajánlotta a plusz egy évet, elgondolkodtam, de mindent mérlegelve, a két angol másodosztálybeli lehetőséget is megfontolva úgy éreztem, Németországgal hosszú távon jobban járhatok. Akkor is, ha a második ligában kezdek. Németországban a magyar játékosok inkább befutottak karriert, tudtam, Koblenzből jó eséllyel feljebb léphetek az élvonalba. De hogy milyen a sors: másfél évvel azután, hogy eljöttem Birminghamből, Martin O’Neill lemondott, ideiglenesen a reserve edzője, Kevin MacDonald vette át a csapatot, és betett négy-öt fiatalt, olyanokat, akik addig mögöttem álltak a sorban. Ki tudja, milyen irányt vesz a karrierem, ha maradok? Vagy akkor, ha az Újpest már a Villa előtt elenged Angliába. Jártam a Manchester Unitednél és az Arsenalnál is, kétszer-háromszor meghívtak edzésre, ismerkedni, a londoniakkal szóban meg is egyezett a klub, aztán valamiért mégsem lett belőle üzlet. De nem panaszkodnom, szépen alakult a németországi pályám.

– Maradt mára belőled valami a sárvári Zolikából?

– Nagyon sok. Ugyanúgy szeretem a szülővárosomat, mint egykor, az ott élőket szintén. Az alaptermészetem mit sem változott, de a helyiektől kellene megkérdezni, megmaradtam-e ugyanannak az embernek. Szerintem még ugyanaz a sárvári gyerek vagyok, aki egy nap elindult a városból szerencsét próbálni. És mindig jó hazatérni, mindig feltölt.

(Forrás: goal.com)

– Már csak a családi hagyományok miatt is teljesen egyértelmű volt, hogy az öcséddel együtt focizni kezdtek?

– Négyen vagyunk testvérek, a bátyámék is fociztak, a fater is a Haliban, azután edzősködni kezdett, és ma is ezt csinálja, szóval igen. Apu miatt lettünk mi is labdarúgók. Az élete a futball, jó értelemben vett futballbolond, a mai napig minden egyes gondolata a foci körül forog.

– Neked kevésbé?

– Nekem is ez az életem, nagyon sokat köszönhetek ráadásul neki, sőt, a családomon túl mindent. De talán épp attól, hogy annyi helyen jártam a világban, nyitottabbá váltam egyebek iránt is, érdekel más is…

– …mint például?

– Az ingatlanok. Benne is vagyok egy ingatlanvállalkozásban. Futballistaként nem baj, ha el tudsz vonatkoztatni a napi történésektől, úgy a sikert és a kudarcot is könnyebb feldolgozni.

– A szülőfölded apropóján. Ha lenne egy népszerűségi verseny, hogy a Sárváron született futballisták közül ki a leghíresebb, te nyernél vagy Illés Béla?

– Valószínűleg Béla. Nagy király volt ő, példakép. Azt hiszem, az ifiben apu edzette is. Épp a napokban találtam meg egyébként egy MTK-s Illés Béla mezt, amit egykor nekem küldött. Nagy becsben tartom. Szerencsére azonban nem kell versenyeznünk. Úgy közelítem meg inkább a kérdést, hogy de jó, hogy van Sárvárnak egy Illés Bélája és egy Stieber Zolija. Remélem, lesznek még hasonlóan sikeres futballistái, szívesen segíteném őket a pályájukon.

– Mindketten válogatott labdarúgók lettetek, neki nincs légióskarrierje, neked viszont nincs 64 válogatott fellépésed. Az fogalmazódott meg bennem, vajon melyikőtök cserélné el egyiket a másikra?

– Én nem cserélnék. Lehet, hogy a 26 válogatott meccsem nem olyan sok, és ha most lennék az, amikor több a meccs, tarthatnék talán többnél, de mégiscsak két klasszis szerepelt a posztomon, Dzsudzsák Balázs és Huszti Szabolcs, akiket meglehetősen nehéz lett volna a nemzeti csapatból kirobbantani. Nem úgy élem meg, hogy miért „csak” ennyi, ráadásul akadt közte egy felejthetetlen Eb-szereplés is, ami felér 100 válogatottsággal. 44 év után jutottunk el újra Európa-bajnokságra, és ott millióknak sikerült örömet szerezni.

– A nyitómeccsen az osztrákoknak rúgott, katartikus góloddal neked személyesen is.

– Érdekes, hogy velem kapcsolatban majd minden embernek az a gól maradt meg. De hát ezek azok a pillanatok, amiért ezt az egészet érdemes űzni. Ezek az élmények adnak erőt. Sokan befutottak szép külföldi karriert, de lehet, nincs meg nekik az a katarzis, amiből nekem Franciaországban szerencsére kijutott.

Az osztrákok elleni meccsen csak a végén álltam be, mégis kitörölhetetlen emlék az a meccs, ahogyan persze a gól is. De nem csak az, a franciaországi kint tartózkodásunk egy hónapja egészében olyan élmény, amit semmiért nem cserélnék el. Emlékszem a videókra, amiket otthonról küldtek, ahogyan ünnepel egész Budapest és az ország, hogy az embereket nem engedik már be a Margitszigetre, leállítják a villamosokat a körúton, ahogy Sárváron a kivetítőn nézik a mérkőzéseket. Ezek a képsorok örökre velem maradnak.

– Egy évvel az Eb után szerződtél Washingtonba. Beszéltünk hatásokról. Az amerikai mentalitás mennyire formálta a személyiségedet?

– Nagyon. Életem egyik legjobb döntése volt, hogy az Egyesült Államokat választottam. Nyolc és fél évet töltöttem el Németországban, ott minden a futballról szólt, és nagyon élveztem, éreztem azonban, szükségem lenne a környezetváltozásra. A lehető legjobb döntésnek gondolom ma is, hogy Amerikába költöztem. Az amerikaiak lazasága rám is jótékonyan hatott, én is elengedtem magam, nagyon jól éreztem magam, könnyednek. És ha nem is mindig totálisan őszinte az érdeklődés, amikor megkérdezik, milyen a napod, mindig megkérdezik, és ez jólesik. Közismert az arrafelé honos pozitív szemlélet, hogy mindig próbáld a dolgok jó oldalát nézni, ami tőlem amúgy sem áll távol, de jó volt ezt nap mint nap a bőrömön megtapasztalni, ez az életfelfogás segít előrevinni az embert. A futball is rohamléptekkel fejlődik az Egyesült Államokban. A hazai meccseken 20 000-en szurkoltak, Atlantában vagy Seattle-ben 60 000 néző előtt játszhattam.

– Már csak a kint tapasztaltak miatt is volt, ami hazatérve nagyon nem tetszett?

– Úgy fogalmaznék inkább, sok minden másképp működik ahhoz képest, mint amit megszoktam. Az emberek is mások, másképp gondolkodunk. Furcsa volt megtapasztalni, mert magyar vagyok, 17 évig itt éltem, külföldön váltam ugyanakkor felnőtté. Azt tudom tenni, hogy próbálom magam olyan emberekkel körülvenni, akik hasonlóan gondolkodnak. Amúgy is az a típus vagyok, aki csak keveseket enged magához igazán közel, ami nem azt jelenti, ne szeretnék emberek közt lenni, vagy nem lennék elég nyitott, de azok kerülnek hozzám közel, akik hasonlóan gondolkodnak, mint én. Velük érzem jól magam. A hosszú évek alatt megtanultam például nemet mondani, ami ugyancsak egyfajta személyiségfejlődés. Annak speciel nagyon örülök, hogy van egy klub, az MTK, amelyik megbecsül, és amelyik passzol a személyiségemhez.

(Forrás: wikipedia.hu)

– Elmondtad korábban, Hamburgban el tudnád képzelni az életed. Még mindig?

– Az akkori barátnőmmel sokat beszélgettünk arról, mennyire klassz a város, hogy mennyire élhető, ám aztán másfelé vetett bennünket a sors. Szeretek utazni, kultúrákat megismerni, és el is tudom képzelni az életem külföldön, mégis azt gondolom, Budapest lesz a bázis. Azért ma már bárhova eljutsz viszonylag könnyen, és én szeretnék alapvetően itthon élni.

– Megtehetnéd, hogy ott élj, ahol akarsz, nem?

– Talán igen, de 14 külföldön eltöltött év után élvezem, hogy két órára vagyok a szüleimtől, nagyjából az öcsémtől is, itthon élnek a bátyáim, a barátok, ezek azért sokat nyomnak a latban. Amerikát nagyon szeretem, el tudtam volna képzelni ott az életem, az viszont zavart, hogy nem tudok bármikor hazaugrani.

– Annál, hogy hol élsz, a boldogságod szempontjából talán még fontosabb, hogy mivel foglalkozol, és ki van melletted. Előbbi marad egyelőre a futball, az utóbbi megvan?

– Nincs. Az a meccs még nem kezdődött el. Mondjuk úgy, a bemelegítésnél járunk.

Kiemelt fotó: Magyar Nemzet