„Ilyen helyzetben mindenkiben meg kell szólalnia a vészcsengőnek” – interjú Kálnoki Kis Dáviddal

– Négy pontra vagytok a kieséstől. A Honvéd-szurkolók rémálmaiban megjelent az NB III. A tiédben is?

– A rémálmaimban igen, de hiszek a csapatban. Akkor is, ha nem úgy jönnek a pontok, ahogy szeretnénk, ahogy a szurkolók szeretnék. A Siófok ellen még mondhatni a szokásos forgatókönyv szerint zajlott a meccs: domináltunk, rúgtunk két kapufát, akadt négy nagy helyzetünk, de nem találtunk be, az ellenfélnek meg az egyetlen kontrája mellett összehoztunk egy tizenegyest. Szombathelyen viszont fölénk nőtt a Haladás. Nem a rossz helyzetkihasználásunk miatt kaptunk ki, hanem mert jobban játszott az ellenfél, és ez baj. Ilyenkor mindenkiben meg kell szólalnia a vészcsengőnek, de ahogy említettem, hiszek a csapatban, és abban, hogy kilábalunk ebből a helyzetből.

– Ha valaki elhessegetve az elképzelhetetlennek véltet azt mondja, „lehetetlen, hogy kiessünk”, az elvesztette a realitásérzékét?

– A Honvéd az utolsó három NB I-es évében a bennmaradásért küzdött, aztán kiesés lett a vége… A klub vezetése a megtisztulás szándékával kezdett bele egy új projektbe, ennek részeként Ivan Lovric és Tomás Tujvel kivételével lényegében minden huszonkét év feletti labdarúgó távozott, az utánpótlásból töltötték fel a keretet, amelyet Ivan mellett még néhány helyen rutinos játékosokkal támasztottak meg a nyáron.

Az új projekt egyelőre azonban nem váltja be a hozzá fűzött reményeket, senki sem ezt tervezte Kispesten. Egy valami örökérvényű, fekete-fehér a futballban: a győzelem és a vereség aránya. Számokban mérik a teljesítményt. Huszonhét pontunk van az NB II-ben, és ez nagyon kevés, mutatja, hogy sok mindent rendbe kell tennünk.

– De miben bízzanak az aggódó kispesti drukkerek?

– Abban, amit Szombathelyen is elmondtam néhányuknak, amikor hazafelé egy benzinkúton találkoztunk: mindent megteszünk azért, hogy jobbak legyünk. Tudom, hogy ez sokaknak már csak frázis, üres szavak, azt gondolják, a játékosok nincsenek is ki ettől a helyzettől, de ez egész egyszerűen nem igaz. Már csak a saját önbecsülésünk miatt is igencsak lényeges, mi történik, mert minden futballistát azzal azonosítanak, ahol épp tart. Márpedig mi jelenleg a tizenkettedik helyen állunk, és inkább hátrafelé kell néznünk, mint előre. Erre a szintre árazta be magát az együttes. Belülről kell most erőt merítenünk, akár irracionális módon is építeni az önbizalmunkat, meccsről-meccsre kell megfogalmazni a célokat, és kirángatni magunkat a gödörből.

Forrás: honvedfc.hu

– Te miből merítesz erőt?

– Sosem voltam ilyen helyzetben. Amikor az MTK-val kiestünk az NB I-ből, tizenkilenc voltam, és egyből simán visszajutottunk. A visszajutást reméltük Kispesten is, amikor nekivágtunk a nyáron… Amikor a Zetébe igazoltam három éve télen, egy kiesés elől menekülő együttesbe kerültem, egy kifejezetten jó, összetartó öltözőben viszonylag könnyen vettük az akadályokat. Erőt amúgy leginkább a szeretteimből, a családból merítek, mindazokból, akik támogatnak. No meg az önérzetemből, hogy meg kell mutatni, ennél többre vagyok képes. Nem vagyok hajlandó ezzel az állapottal azonosítani magam.

– De mindenki átérzi a csapatból, hogy ennek immár a fele sem tréfa?

– Természetesen. Hogy ki hogyan képes megküzdeni vele, az más kérdés. Ilyen helyzetben több a negatív energia, nem vállalkozol olyan megoldásokra, mint amire máskor simán. Ennek áthidalásában engem segít a tapasztalat, hogy rutinos játékosként érettebben, a maga komplexitásában tudom kezelni a helyzetet, a csapattársaknak is a segítségére próbálok lenni. Egy tizennyolc-tizenkilenc éves fiatalnak azonban nehéz megmutatni a valós tudását, viselni a felelősséget olyankor is, amikor ez még nem feltétlenül lehet vele szemben alapelvárás. Ő persze nem biztos, hogy teljesen érti, mekkora nyomás alatt futballozik, csak azt érzékeli, hogy nem mozog úgy a láb, ahogy szeretné, hogy a mérkőzésen nem azt nyújtja, amire valójában képes. Ott vagyok velük, látom őket az edzéseken, tudom, hogy a valós tudásuk harminc-negyven százalékát nyújtják csak éles helyzetben.

– A lelátóról is nyilván érkezik a nyomás, de valahol érthető, ha elfogyott a szurkolók türelme…

– Persze, bár inkább a reményt vesztették el. Az táplálta, hogy az akadémiáról érkező, többségében U-válogatott srácokból alakul egy fiatal magyar csapat, amelyik visszavezeti az élvonalba a Honvédot, ahogy a korábbi kieséskor is egyből visszajutott a klub. Csak épp az egy tapasztalt társaság volt. Ehhez képest Szombathelyen a húszéves Kerezsi Zalán játszott jobbszélsőt, a tizenhét éves Simon Benedek centert, balszélsőként pedig a szintén húszéves Benkő László szerepelt. Mindezt úgy, hogy Simon Benedek másodszor volt kezdő az első csapatban, Benkő László pedig Szombathelyen debütált az NB II-ben. És rajtuk van a nyomás, hogy gólt kell rúgni, ha csak egy helyzet van, azt az egyet értékesíteni.

Sok skandináv csapat, vagy épp a Salzburg a példa arra, hogy sikeres csapatok többségükben fiatal játékosokkal állnak fel, de sehol sem egy nyár alatt fordultak drasztikusan a fiatalok felé. Eltelt jó pár év, amíg kiforrott a projekt, amíg megtalálták a fiatal és rutinos játékosok egyensúlyát.

Ettől még a felelősség a miénk, meg valamennyi játékosé, nem akarjuk elhessegetni, nekünk kell a kudarcokkal elszámolni. Azt meg csak mi tudjuk, milyen súlyt cipelünk, hogy napokig nem alszunk egy-egy vereség után, hogy milyen feszültség, elkeseredettség van bennünk. Értem, hogy nem tetszik a szurkolóknak, amit látnak, hogy számon is kérnek miatta, de az nem igaz, hogy ne tennénk meg mindent a jobb eredményekért. Persze tudom, minden szóért kár, itt már csak egy dolog segít, ha győzünk.

Forrás: honvedfc.hu

– De terelgetitek a fiatalokat? Hallgatnak rátok?

– Alapvetően nincs gond az öltözővel. Ki gyorsabban, ki lassabban, de elfogadja a tanácsot. Ők is tudják, valahogy ki kell egyenesednünk, de ha sikerül is, az sem felel majd meg a kiindulópontbeli elképzeléseknek. Más célokért küzdünk immár, ugyanakkor egy patinás klubért, az akadémistákért, a stábért, a szurkolóinkért, a családért, a saját karrierünkért is, valamint a megszégyenülés ellen. Látszik, hogy a fiataloknak is a saját bőrükön kell megtapasztalni a felnőttfutball, az NB II élet-halál harcát. Ugyanakkor az életben is azt gondolom, van jó és rossz ember, más nem számít. A futballban is van jó és rossz karakter, jó és rossz játékos, erős vagy gyenge személyiség. Nem pedig öreg és fiatal. Együtt, egymásért is küzdve kell jobban teljesítenünk.

– Hogy viseli a mester a helyzetet, aki nem ahhoz szokott, hogy a másodosztályban közép- vagy alsóházi csapatot irányítson?

– Úgy, mint az a játékos, aki szintén nem ehhez szokott. Egyikünk sem erre készült. Mindenki nehezen viseli a kudarcot, hazudik, aki azt állítja, nem nehezíti meg a mindennapjait, a családi életét a sikertelenség. Csertői Aurél vérprofi, rengeteget tapasztalt játékosként és edzőként is, ha valaki képes kihúzni a szekeret a kátyúból, az ő. 

– Elég furcsa azért ez a másodosztály. Mert mit szépítsük, a színvonal rendkívül szerény. Mégis sokszor megszenvednek a nagycsapatok, korábban a Vasas, a Diósgyőr, de a Debrecennek sem volt gyerekjáték visszajutni. Miért vagy mitől nehéz liga az NB II, miközben a nívó igen gyenge?

– Mert a csapatok kilencven százaléka arra törekszik, hogy elrontsa a másik játékát, rengeteg a szabálytalanság, nincs folyamatos játék. A vereség elkerülése a cél, és nem a győzelem. A legtöbb csapat másodszándékú futballal jelentkezik. Ennek ellenére találni jó játékosokat a másodosztályban is, akik nem férnek oda a sok légióssal tarkított tizenkét csapatos NB I-be, vagy éppen fiatal tehetségek, akiknek megvan a képességük, hogy belőjék akár az egy szem helyzetüket is. Eközben hátul magas és erős védők futballoznak, akiknek nem feltétlenül az a feladatuk, hogy hátulról építsék a játékot, hanem az, hogy ne menjen el mellettük senki. Sokan öt védővel játszanak, ami nem feltétlenül jelent védekező taktikát, de létszámfölényt hátul igen.

Máshogy is fújnak ebben az osztályban: míg az NB I-ben lerántásért mindjárt villan a sárga, itt a második-harmadik után sem mindig. Egy párharcban a rivális eltakarítani akar elsősorban, nem labdát szerezni. Amíg a fiataljaink dominálnak az utánpótlásban, itt azzal szembesülnek, hogy ledózerolják őket. Ennyi fejsérülést, mint ami a másodosztályban van, életemben nem láttam. Harc van, kevesebb futballal.

Éppen ezért festünk magunkról szebb képet, amikor magasabb szintű ellenféllel akadunk össze, mint a Magyar Kupában a Pakssal szemben. Mert az ellenfél is játszani akar, nincs annyi szabálytalanság, és nem tíz emberrel védekezik húsz-harminc méterre a kaputól. A nagyoknak, mint a Honvéd vagy a Vasas, azért is lehet nehezebb a dolga, mert az ellenfeleknek rendre az év meccse a tradicionális klubok elleni csata. Mindezeken felül azt is tapasztalom, hogy a Honvéd akadémiáján nevelkedő, de ellenfélként visszatérő játékosok – és szinte minden csapatban van egy-két ilyen – kétszáz százalékot adnak, ők valóban az év meccsét játsszák ellenünk, pláne, hogy nálunk a tényleg szenzációs szurkolótábor csodás hangulatot varázsol. Nekem is éppen ez jelentette az egyik legnagyobb motivációt a visszatérésemkor, hogy a Kispest-tábor unikum; szerintem a Fradi, az Újpest, a Honvéd és a Diósgyőr szurkolótábora az, amelyik jelentősen képes hatni a csapatára. A nyomás nem is miattuk van rajtunk, az belülről fakad. Amit az angol csak „fear of failure-nek” hív: a kudarctól való félelem. Azt kell leküzdenünk, és leginkább a győzelmi vágyat erősíteni magunkban.

Forrás: honvedfc.hu

– A remek szurkolótábor mellett mi egyéb csalogatott vissza a Honvédba? Hogy tősgyökeres budapestiként visszaköltözz a fővárosba?

– Ez egyáltalán nem volt szempont. Sokkal inkább az, bár ma már elég naivan hangzik, hogy részese legyek a menetelésnek, amely során újjászületik ez a nagy hagyományú klub, és visszamasírozik az NB I-be. Ez döntött. Plusz az utolsó NB I-es éveim nem sikerültek Kispesten, szerettem volna bizonyítani, lehet az másként is…

Azt nem gondoltam, hogy ekkora nehézségekbe ütközünk, hogy ilyen béklyóktól kell megszabadulnunk. Tiszta lapot akartunk nyitni a klubbal együtt, építeni valami jót. De azért, mert ez egyelőre döcögős, problémás, nem szabad feladni, van, amihez idő kell, még ha sokan nem is akarják ezt hallani. Megértem persze, ha valaki azonnal akarja a sikert. Mindenki sikeres akar lenni, de léteznek átmeneti időszakok, és vannak célok, amelyekért érdemes szenvedni. Úgyhogy nem adom fel, ha nem most, jövőre sikerülnie kell.

Erre is akad példa: a Nyíregyháza éveken át majdhogynem kiesett a második ligából, tavaly osztályozót játszott, most meg utcahosszal vezet. De nem akarom, hogy bárki hitegetésnek vegye a szavaimat, mert most nem arra van szükség, hanem amint azt említettem, rövid távú célokra, jó szellemiségben megvívott meccsekre.

– Ha távolinak is tűnik egyelőre, látsz arra esélyt, hogy azután, hogy a fiataljaitok lejátszottak egy teljes idényt, megismerték a másodosztályt, kellő tapasztalatot gyűjtöttek, a második szezonban a feljutásért harcolnak?

– Egyértelműen. De ismétlem, egy valamit nem szabad: hitegetni a drukkereket. Ettől van tele a hócipőjük. Van az az állapot, amikor egy dolog változtathat csak a helyzeten, ha nyersz. Nem szavakra van szükség, most mindenki csak a következő meccsre kíváncsi, hogy azon győzzünk végre.

Kiemelt kép: honvedfc.hu