Íme, Rafa Benítez első lépései edzőként, amelyek nélkül nem lehetett volna az, aki

A futballedzők között kevés példa van arra, hogy valaki magas szinten kapja meg az első jelentős feladatát, és ott boldogulni is tud. A legtöbbjük alsóbb osztályokban kezdi el az edzősködést, hogy fejlődjön és utána törjön a csúcs felé. Rafa Benítez is ezt az utat választotta. Ő a legtöbbeknél korábban kezdte el az edzői munkát, mivel már 26 évesen vissza kellett vonulnia az aktív játéktól a krónikus térdsérülései miatt. Ahogy befejezte, kezdő edzőként a nevelőegyesületénél, a Real Madridnál kezdett el dolgozni.

Hét szezont töltött az akadémián különböző korosztályoknál, majd 1993-ban az akkor másodosztályú Real Madrid Castillánál immár a felnőttek mezőnyében is vezetőedzői lehetőséget kapott. Ezt a pozíciót két idényen keresztül töltötte be, illetve a kettő között egy rövid ideig az első csapat segédedzőjeként tevékenykedett Vicente del Bosque mellett. Két idény alatt kétszer zártak a középmezőnyben, ám egy tartalékcsapatnál eltöltött vezetőedzői időszak mindössze arról adhat tanúbizonyságot, hogy mennyire alkalmas az adott edző játékosok nevelésére, fejlesztésére, arról kevésbé, hogy mire menne egy feljutásért zajló, öldöklő harcban.

Kilenc évvel azután, hogy a Realnál elkezdett edzősködni, elhagyta a fővárost, ám Benítez első önálló vezetőedzői próbálkozása olyan gyengén sikerült, hogy sokan megkérdőjelezték, alkalmas-e egyáltalán erre a munkára. Az élvonalbeli Real Valladolidnál 23 meccsen mindössze két győzelmet ért el a csapattal, és menesztették, a következő évadban a második ligás Osasunánál pedig csak kilenc meccs jutott neki, és mivel csak egyszer győztek, igen korán kirúgták. A két szezon alatt elért három győzelem a legtöbb fiatal edzőt megtörte volna, de nem Benítezt, aki kitartó volt és visszaült a lóra, hogy megmutassa, igenis meg tudja szelídíteni azt.

Nem meglepő, ha sokak számára nem ismerős a CF Extremadura együttese, hiszen a klub ma már nem is létezik, és története során a legtöbb időt a harmadik ligában vagy ez alatt töltötte – néhány másodosztályú és összesen kettő élvonalbeli idénnyel megfűszerezve. A 2010-ben pénzügyi problémák miatt megszűnt csapat székhelye Almendralejo városa volt, és a nevét arról a régióról kapta, amely Nyugat-Spanyolországnak a portugál határhoz közeli részén található. E hely inkább a vadon élő állatok rezervátumairól és a világjáró hódítókról híres, mintsem az elit szintű labdarúgásról, ám az 1990-es években a régió reneszánszát élte a futballban.

A kiscsapat az 1995-96-os idényben jutott fel először az élvonalba, majd rögtön vissza is zuhant, miután megtapasztalta, hogy a legfelső osztályban egészen más szintű ellenfelekkel kell szembenézni. Josu Ortuondót annak ellenére is menesztették, hogy történelmi sikert ért el egy évvel korábban, így 1997 nyarán szabad volt a másodosztályra készülő Extremadura kispadja. Sokak meglepetésére Benítez kapta meg az állást, mert bár nem sokat mutatott korában, a vezetőség hitt abban, hogy megvan a kellő tapasztalata a megtört önbizalom helyreállításában és a kiesés okozta negatív érzések elhalványításában. És a választásuk telitalálatnak bizonyult, a fiatal vezetőedző azonnal mindent megvalósított, amiről a klubnál álmodtak: olyan csapatot állított össze, amely képes volt az első próbálkozásra visszatérni az élvonalba.

Az Alavés mögött a második helyen végeztek a bajnokságban, a sikert két dolog alapozta meg: a szilárd védelem és egy hatékony középcsatár. A stabil védekezésnek köszönhetően 38 gól kaptak, ami a negyedik legkevesebb volt a ligában, miközben 60 alkalommal voltak eredményesek, ami a harmadik legjobb mutató volt. Igor Gluscsevics ösztönös játéka vitte őket előre, akinek 24 találata a csapata összes góljának több mint egyharmadát tette ki. Egészen hihetetlen volt ez a „montenegrói Hegy” becenevet megkapó támadótól, mert egy évvel korábban az élvonalban mindössze kétszer sikerült betalálnia. Benítez rá építette a támadójátékot, és ki is aknázta tökéletesen a benne rejlő potenciált.

Itt jelentkezett először az, ami később a spanyol mester védjegyévé vált, vagyis a csapaton belüli nagy rotáció. A 42 bajnokin tizenhatan is voltak legalább tízszer kezdők, míg 21 játékos lépett pályára több mint tíz alkalommal. Spanyol szinten őrült tempót diktált a csapata, és úgy rakta össze a taktikát, hogy a sebesség mindig az ő előnyüket biztosítsa. A rotáció segített az Extremadurának feljutni, de nem tudta őket ott tartani, mert a szerény költségvetésű klub nem tudta megtartani az értékeit. A sevillaiak „elrabolták” Gluscsevicset, aki nélkül mindössze 27 gólig jutottak, ám Benítezzel így is jobban teljesítettek, mint Ortuondóval, ugyanis a 17. helyezést érték el, ami osztályozós lehetőséget biztosított számukra. Abban a párharcban azonban mindkét mérkőzésen 2–0-ra kikaptak a Rayo Vallecanótól.

Benítez a kiesés után elhagyta az almendralejói csapatot és egy évet kihagyott, hogy Angliában és Olaszországban tanuljon. Kommentátorként és elemzőként dolgozott az Eurosportnál, a Marcánál, az El Mundónál és a madridi televíziónál is.

A CD Tenerife a klub történetének leginkább virágzó időszakát élte az 1990-es években. Csaknem az egész évtizedet az élvonalban töltötte, Jorge Valdano és Jupp Heynckes vezetésével egyaránt ötödik helyezést értek el a LaLigában (az 1992-93-as és az 1995-96-os szezonban). Az ezredforduló közeledtével azonban kezdett kipukkadni a csapat, és az 1998-99-es idény végén kiesett. A következő évad kiábrándító volt, csak a középmezőnyben végeztek egy osztállyal lejjebb, és félő volt, hogy elkezdenek még lejjebb csúszni. Hogy ezt megállítsák, a „tanulmányi szünete” során felfrissült Benítezt nevezték ki vezetőedzőnek.

Az akkor 40 éves tréner a Kanári-szigeteken – a nyugat-spanyolországi időszakához hasonlatosan – a védekezésre fektette a hangsúlyt. Többnyire ötvédős hadrend volt ez, és a támadójátékot ezúttal nem egy ember jelentette, hanem a gólok eloszlottak a csapatban. Az egyik kulcsember Mista lett, aki egy évvel korábban érkezett, de egykoron dolgozott együtt a vezetőedzővel a Real Madrid akadémiáján – majd később Valenciában is. A pontrúgásoknál aranyat ért a támadó feje, és végül tíz góllal járult hozzá a sikeres szerepléshez. A bal oldalon is olyan játékos játszott, aki később fontos szereplője volt Benítez karrierjének, Luís Garcia, aki kölcsönbe érkezett a Barcelonától. A szélső 16 találatig jutott és a csapat házi gólkirálya lett abban a szezonban.

A „szigetlakóknak” nagyon nehéz körülményekkel kellett szembenézni, mert az élvonalból az előző idény végén a Sevilla, a Real Betis és az Atlético Madrid esett ki, és ők természetesen az azonnali visszajutás legfőbb esélyeseiként voltak számon tartva. A feljutó helyekért zajló verseny szoros volt, ugyanis ekkoriban nem rendeztek osztályozót, csak a három dobogós pozíció ért megváltást. A döntés az idény utolsó játéknapjára maradt, amikor az első két helyen az andalúziai páros tanyázott, míg a Tenerife a fővárosiakkal azonos pontszámmal követte őket. Benítezék novemberben a Vicente Calderónba látogatottak, és lenyűgöző győzelmet arattak, áprilisban azonban a madridiak ugyanúgy behúzták a három pontot a Heliodoro Rodríguez López publikuma előtt – épp úgy 2–1-es sikert aratva, mint ahogy az a tenerifeieknek sikerült idegenben.

A „matracosok” tavasszal utolérték a riválist a dobogó alsó fokán, és egyetlen pontra megközelítették a Betist is. A záró játéknapra azonban Benítez együttese úgy futhatott ki, hogy a sorsa a saját kezében volt, ugyanis a gólkülönbsége hattal jobb volt, mint a madridiaknak. Az Atléticóra fővárosi rangadó várt a Getafe CF otthonában, mely ekkor már biztos kieső volt, míg a sevillaiak a középmezőnyben tanyázó Real Jaén CF-nél vendégeskedtek. A legnehezebb feladat a Tenerifére maradt, amely a kiesés ellen harcoló CD Leganés otthonába látogatott, melynek a feje felett ott lebegett Damoklész kardja.

A Betis negyedóra után kialakította a kétgólos előnyt, ami a végeredmény is lett, míg az Atleti már az első félidő feléhez érve vezetést szerzett, és ott sem született ezután már több gól. A „szigetlakókon” volt a nyomás, hogy valamilyen úton-módon behúzzák a három pontot idegenben. A feszültség akkor ért a tetőfokára, amikor Dani Sanz szabadrúgása a felső lécen csattant, majd a kipattanó után az argentin Bruno Marioni próbálkozását kézzel blokkolta az egyik hazai védő, de a síp néma maradt. Fél óra sem volt már hátra, mikor Benítez kockáztatott, egy belső védőt támadó szellemű középpályásra cserélt, és pályára lépett Hugo Morales. Alig telt el néhány perc a beállása után, szabadrúgást kaptak a vendégek, és Morales állította le a labdát. A sípszó után a tőle egy méterre, a kapunak háttal álló Curro Torreshez gurított, ő pedig készségesen rátette a lábát a labdára, hogy előkészítse az argentin lövését. A mintegy harminc méterről eleresztett bomba a sorfal és a kapus mellett is elsuhant, és a kapuba vágódott.

A Tenerife játékosai teljes önkívületbe kerültek, Morales őrült tempóban kezdett rohanni, majd összeesett, és a csapattársai rázúdultak, hogy ünnepeljék a hőst. Noha még akadtak helyzetek itt is, ott is, sőt a játékrész utolsó perceiben a kapufáról pattant ki az egyik Leganés-lövés, de ez már nem számított. Győzött a Tenerife, amely így megőrizte a harmadik helyet és kivívta a feljutást.

A labdarúgás szépsége és szeszélyessége is egyben, hogy mennyire vékony a mezsgye a siker és a kudarc közt. Ha ez a 90 – vagy akár csak az utolsó 10 – perc másképp alakult volna, ha a Tenerife nem jutott volna fel, elképzelhető, hogy Benítez pályája teljesen más irányt vesz. Így viszont sokan felkapták erre a fejüket, és a Valencia ajánlatot is tett neki a nyáron, amelyet el is fogadott az edző, majd három év múlva a Liverpool menedzsere lett, a történet folytatását meg már mindenki ismeri.

Kiemelt fotó: Deporte Vintage y Canas Facebook