„Előfordult, hogy az edzésre hajtva előttem feküdt egy ember Boca-mezben, élettelenül” – Interjú Waltner Róberttel

Tévez ékpárja lehetett, Csank Jánosnál belekóstolhatott a kőkemény edzésmunkába, de talán arra a legbüszkébb, hogy két év alatt két osztályt ugorva NB I-be vezette a Kaposvárt. A jelenleg a Siófokot edző 43 éves tréner hitvallása mellett az argentin futballhangulatról is beszél.


(X) Regisztrálj az Unibetre és 20.000 Ft üdvözlőbónuszt kaphatsz ajándékba!


 

– Edzőnek lenni nehezebb, vagy NB I-es gólkirállyá válni?

 

– Edzősködni nehezebb. Rendkívül összetett munka, pedig játékosként azt gondoltam, a világ legjobb dolga edzőnek lenni. A tréner csak kimegy a pályára, levezényli a gyakorlatokat és ennyi – hát, nagyon nem ennyi. Ez egy roppant komplex, idegtépő, sokszor megterhelő, stresszes meló, de nagyon szeretem.


 

– Mégis, mi benne a „leggyilkosabb”?

 

– Az, hogy állandó nyomás alatt dolgozol, és mindenért te vagy a felelős. Te rakod össze a napi, heti, éves programot, te alkotod meg a taktikát, eközben meg kell találnod a terhelés-pihenés helyes arányát, a megfelelő felállási formát és az ahhoz megfelelő embereket, odafigyelni a lelkivilágukra, kihozni belőlük a maximumot, motiválni őket, mindezeken túl pedig eredményesnek lenni, mert ha nincs eredmény, nem tetted jól a dolgodat. Más kérdés persze, mi számít eredménynek. Mert előfordulhat, hogy szuperül tetted a dolgod, mégis kiesik a csapatod. Csak hát nem mindig egyeznek a tulajdonosi igények a realitással.

 

A példa nem konkrét: ha mondjuk a csapatod a legjobb esetben is csak a tizenötödik helyre jó, de egy meccsen legyőzi a nyolcadikat, a tulajdonos felteheti a kérdést, miért nem vagyunk nyolcadikak, ha egyszer megvertük őket. Azért nem, mert a nyolcadikból aznap hiányzott a fél csapat, vagy épp tudása hetven százalékát nyújtotta csak.

 

– Megfogalmaztál valamiféle hitvallást, amikor elkezdtél edzősködni?

 

– A munkában és a fegyelemben hiszek. Azon belül persze a játékról is van egy határozott elképzelésem. Nálam belefér egy rossz passz vagy rossz csel, arra viszont ugrom, ha valaki ront és kedvét vesztve megáll. Próbáljon egyből javítani, visszaszerezni a labdát. Ami a játékfelfogást illeti, szeretem, ha a csapatom folyamatosan nyomás alá helyezi az ellenfelet. Amit nem tudok elfogadni, az az, ha feladod. Edzésen, meccsen, vesztes vagy győztes állásnál, nekem ez nem fér bele. Adj mindig száz százalékot, hogy aztán bele tudj nézni a tükörbe.

 


Hétvégén kezdetét veszi az argentin bajnokság 2021-es szezonja! Kattints ide, kövesd a mérkőzéseket élő streamen az Unibeten és fogadj! 


 

– Játékosként ilyen voltál?

– Igen. Mindig győzni akartam. A vereséget is el kell tudni persze viselni, nekem azzal adódtak problémáim. Veszekedtem, káromkodtam, ha nem nyertem, ma már edzőként nyilván nem tetszene ez a fajta viselkedés, de akkor is csak a győzni akarás hajtott. Nem voltam egyszerű eset, a legtöbb edzőmnek mégis sikerült kezelnie, Gellei Imrének, Csank Jánosnak, Verebes Józsefnek – rájuk nagyon felnéztem. Voltak persze játékosok, akik tartottak mondjuk Csank Jánostól, de csak azért, mert féltek a munkától. Én meg szerettem vele dolgozni, mert tudtam, a melónak meglesz az eredménye. Három teljesen más tréner, mégis nagyon szerettem őket.

 

– Futballistaként mit tartottál egy edzőben a legfontosabbnak?

 

– Egyrészt, hogy lehessen vele kommunikálni. Legyen meg a kölcsönös tisztelet. Tanuljak tőle. Azokat az edzőket nem kedveltem, akik csak eszközként tekintettek a játékosra, semmibe vették, úgy beszéltek vele, mint a kapcaronggyal.

 

– Örök, múlhatatlan tanulási folyamat az edzői szakma, nem?

 

– Egyértelműen. Öt és fél éve vagyok edző, abból három és felet töltöttem el a felnőtt futballban, az első három osztály mindegyikében jártam. A legtöbbet az NB I-es időszakomban, a kudarcokból, a negatív tapasztalatokból tanultam. Nagyon sok mindenre nem kaptam volna választ, ha ezeket a fiaskókat nem élem meg. Elméletben is igyekszem fejleszteni magam, amit tudok, elolvasok, amit lehet, meghallgatok, megnézek.

 

– Sikerből azért több jutott eddig, két év alatt két feljutás, U19-es bajnoki cím. Amikor az NB III-ban elfoglaltad a Kaposvár kispadját, hitt szerinted bárki is abban, hogy hamarosan az NB I-ig kapaszkodtok?

 

– Biztos, hogy nem, nem is volt cél. A terv az volt, hogy legyen egy stabil másodosztályú csapatunk. A tulajdonos kijelentette, ha messze a várakozáson felül szerepelve a tizedik helyen zárunk, ő már boldog lesz. Emlékszem, a városban is úgy hitték, ha bennmaradunk az NB II-ben, az már nagy eredmény. Az első három forduló eredményétől sem váltak optimistává a kétkedők, a vereség és a két döntetlen után sokan előre temettek minket. Aztán produkáltunk egy tizenöt meccses veretlenségi sorozatot, és mindjárt az lett a vélekedés, hogy ezzel a kerettel persze, hogy fel kell jutni… Megjelentek az irigyek.

 

– Sok van belőlük a magyar futballban?

 

– Rengeteg. Öt évet játszottam külföldön, máshogy állnak ott az emberhez. Nálunk ha sikeres vagy, nem dicséretből lesz sok, hanem irigyből. Nem tudom, mi ennek az oka, és nem csak a futballra jellemző, az élet minden területére igaz. Együtt kell élni vele. De ahogy a mondás is tartja, inkább legyen ezer irigyem, mint egy szánakozóm.

 

– Te magad hittél a feljutásban?

 

– Lehet, hogy túlzottan is pozitívan gondolkodó ember vagyok, de igen, mindjárt az idény elején megfordult a fejemben, hogy meg kéne próbálnunk feljutni. A játékosaimmal is közöltem, lebegjen a szemük előtt a Leicester példája. Ha neki sikerült a Premier League-ben, nekünk miért ne jöhetne össze az NB II-ben? De tényleg nagyon kíváncsi voltam a véleményükre, az érzéseikre, így aztán kiosztottam mindenkinek egy-egy lapot, arra kérve őket, írják rá, hányadik helyen végzünk. A többség a hatodik-tizedik hely közé lőtte be a csapatot.

 

– Min múlt, hogy ennél jóval előrébb végeztetek?

 

– Elsősorban a munkán és a fegyelmen, valamint talán azon, hogy a sok leírt, de mégiscsak NB I-es vagy NB II-es múlttal bíró játékos mellett a fiatalok is vevők voltak a munkára, végrehajtották, amit kértem, és miután az egyik győzelem követte a másikat, elkezdtek hinni abban, hogy amit csinálunk, az jó. Én pedig próbáltam elérni, hogy még jobban akarják a sikert.

 

Waltner Róbert 87 mérkőzésen irányította a Kaposvár együttesét (Fotó: rakoczifc.hu)


 

– Az bántott, hogy – lehet, objektív okokból – nem támogattak eléggé, és szinte másodosztályú kerettel kellett volna megfelelned az élvonal követelményeinek?

 

– Szinte egyenlő volt a nullával az, amit erősítésre szánt a klub, nagyjából egy nevesebb NB I-es játékos havi béréért próbáltunk igazolni. Azt a kérdést is fel kell ilyenkor tenni, mihez képest akarsz erősíteni? Magadhoz? Mert lehet, az még mindig kevés. Az ellenfelekhez képest? De hát az átlagos első osztályú klubok büdzséje is minimum a háromszorosa volt a miénknek. Ebből a nem éppen ideális helyzetből próbáltam a maximumot kihozni.

 

– Edzőként mi motivál elsősorban? Csak a győzelem? Vagy hogy jobbá tedd a játékosod? Hogy tetszést arasson a csapatod játéka?

 

– Mindhárom fontos, ugyanakkor dolgozzak bárhol is, olyat akarok alkotni, ami megmarad az emberek emlékezetében. De azt is sikernek értékelem, hogy azok közül, akikkel együtt dolgoztam az U19-ben, jó néhányan megragadtak az NB I-es és az NB II-es keretben. Nagy Richárd másfél évig nem játszott tétmeccsen azelőtt, hogy elkezdtünk együtt dolgozni, mégis sikerült megkapaszkodnia az NB I-ben, örülök, ha hozzá tudtam segíteni a fejlődéséhez.

 

– Az, hogy elég szókimondó ember vagy, inkább baj?

 

– Van belőle problémám, játékosként is volt. Itthon a ne szólj szám, nem fáj fejem elv dívik, engem viszont becsületre neveltek a szüleim, hogy legyek mindig őszinte. Hogy mondjuk ki, amit gondolunk. Így lehet megoldani a problémákat, csak hát ezt nem mindenki értékeli.

 

Sokaknak az tetszik, ha azt hallják, amit hallani akarnak, csak az nem visz előre. Én viszont nem akarok megváltozni, ebben hiszek és őszinte beszédre nevelem a gyerekeimet is.

 

– Ami még nehezítheti az edzői munkát, hogy úton-útfélen azt hallani, a mai fiatalok már mások, másként kell velük bánni, másképp kell rájuk hatni.

 

– Tényleg nagyon mások. De úgy érzem, remekül megértjük egymást. Tudni kell őket kezelni. Nem olyan rég még én is játékos voltam, tudom, mi zajlik az öltözőben. Igaz, a tisztelet ma már sajnos sokkal kevésbé van jelen. Mi ha rontottunk edzésen, az idősebb leteremtett, eszünkbe sem jutott azonban visszaszólni. A mai fiataloknak meg kell tanítani azt, ami a mi időnkben alap volt, mert hajlamosak letérni a helyes útról. Szerencsére nálunk ez azért jól működik, tudom kezelni a helyzetet. Bár az NB I-es idényünk második félévében nehezebben ment, a sok negatív élmény, a sikertelenség rám is rosszul hatott, ma már valószínűleg másképp cselekednék, de ezt is meg kellett tapasztalnom. Amikor két hónapig nem dolgoztam, sok mindent átértékeltem, lehet, bizonyos szituációkban másképp kellett volna döntenem, de az ember a hibákból tanul a legtöbbet.

 



 

– Magyar edzőnek nehezebb munkát kapnia az NB I-ben?

 

– Nehéz erre felelni. Úgy látom, nem feltétlenül az eredményeken múlik, ki kap kispadot az élvonalban. Arra büszke vagyok, hogy önerőből lettem NB I-es edző, megküzdöttem érte a csapatommal, és nem azon múlt, hogy beajánlottak, vagy hogy jó kapcsolatot ápol a menedzserem valamelyik klubtulajdonossal.

 

De kinek a hibája, ha rosszabb a magyar edzők megítélése? A valóban nem jól dolgozó edzőké, az őket rosszul képző oktatóké, a tulajdonosoké, akik nem adnak elég esélyt?

 

Azért a nálunk dolgozó külföldiek megítélése is vegyes. Hallottam olyanról, hogy valaki elég gyenge munkát rakott le az asztalra, s inkább tűnt amatőrnek, de akad olyan is, akitől rengeteget lehet tanulni, ilyen például Szerhij Rebrov. Szerintem őt mindenki elismeri, én is szívesen tanulnék tőle. De nem szabad ebből külföldi vagy magyar kérdést kreálni, ahogy van jó ember meg rossz ember, van jó edző meg rossz edző, függetlenül attól, honnan jött.

 

– Ez egyértelmű, de mi kellene ahhoz, hogy a magyar trénereket is eggyel magasabb polcra helyezzék?

 

– Nyilván eredményt kell elérni, de az is változhat pillanatról pillanatra. Kuttor Attiláról csupa jó vélemény hangzott el az előző szezonban, és tényleg nagyszerűen dolgozott, még ha a negyediket a tizediktől nem is választotta el kilencnél több pont, erre jött egy hullámvölgy, és elküldték. Van, aki szerint a magyar edzőt előbb menesztik, mint a külföldit, pedig olyanra is akad példa, hogy a külföldivel szemben fogy el hamar a türelem. Ha a nemzetközi porondon magyar edző sikert érne el, javulna a magyar edzők megítélése is.

 

– Az viszont biztos, hogy jobb körülmények közt dolgozhattok, mint húsz éve. Jobb futballistává váltál volna, ha azt kapod, amit a maiak?

 

– Persze. Nekünk egy pálya volt, sokszor salakos vagy földes, a maiak három közül választhatnak, mégis sokszor sírnak, hogy miért műfüvön kell edzeni…

 

Egészen mások a regenerációs lehetőségek is, és ami a legnagyobb változás, hogy egy labdarúgó manapság egy év alatt megalapozhatja a jövőjét, a mi időnkben sokaknak egy egész pályafutás kellett hozzá, de lehet, az is kevés volt.

 

Ismerem az első osztályú fizetéseket, de a második vonalban is vannak olyan bérek, hogy elszégyelnéd magad, ha látnád.

 

– Nyilván annak kéne inkább, aki ezt kifizeti, hanem azért van hiányérzeted a játékoskarriered miatt?

 

– Igen. Bár sok mindenre büszke vagyok, és túl is teljesítettem mindazt, amit gyerekként megálmodtam – lehettem gólkirály, az év játékosa, magyar bajnok –, a válogatott szereplések számával nem vagyok elégedett. Amikor az NB I-ben gólkirály lettem, egyszer sem kaptam meghívót a nemzeti csapatba, amikor pedig az osztrák Bundesligában a kis Mattersburgból negyedikként zártam tizennégy gólt szerezve, plusz adtam nyolc gólpasszt, ugyancsak nem hívtak.

 

– A Boca Juniors is hasonlóképp félig beteljesült álom? Elvégre a kapuján ugyancsak beléphettél, de a paradicsomban kevesebbet időzhettél annál, mint remélted.

 

– Hogyne, az is hiányérzet. Az engem szerződtető Óscar Tabárez kedvelt, elmondta, megadja majd a lehetőséget, másfél hónappal Buenos Airesbe szerződésem után azonban bokaműtéten estem át, a rehabilitációval együtt elment fél év. Új edző jött időközben, én megkérdeztem, mester, van esélyem játszani? Nincs, felelte, mert azokat játszatom, akiknek két-három év van még a szerződésükből, nem azokat, akiknek lejár. Én készséggel elismerem, ha valaki jobb nálam, ha nem ütöm meg a kívánt szintet, de akadt, aki nem volt jobb, mégis kapott lehetőséget, én nem. Az akkor tizennyolc éves Carlos Tévez is ott volt a negyvenötös keretben, na, neki a cipőjét se vihettem volna, erről mindjárt az első edzésünkön megbizonyosodtam.

 

– Azt nyilatkoztad akkoriban, ürességet éreztél, amikor haza kellett jönnöd.

 

– Igen, mert egy évig nem játszottam, ami megviselt. Kint maradhattam volna, de futballozni akartam, és csak azt néztem, hol játszhatok. Amikor a Vasasból eligazoltam Zalaegerszegre, fele annyi pénzért írtam alá, mert az volt a célom, hogy felépítsem magam, újra örömömet leljem a futballban. Ettől függetlenül Argentína sokat adott, rengeteg élménnyel gazdagodtam. Játszhattam például Tévez ékpárjaként, még ha csak a Boca B csapatában is. Oda is érdem volt amúgy bekerülni. Argentínában mindenki a futballal akart kitörni, így minden edzés vérre ment. Óriási volt a verseny, előfordult, hogy se az A, se a B keretbe nem tudtál bekerülni. Azt a szemléletet, ami kint uralkodik, a futballhoz való hozzáállást edzőként is igyekszem hasznosítani, bár nyilván nehéz összehasonlítani a két országot, már csak azért is, mert amíg itthon pusztán a mentalitással is ki lehet emelkedni, ott ez az elmondottak miatt, hogy mindenki a vérét adja, önmagában édeskevés. Érdekes egyébként, hogy bár kint harmadrangú senki voltam, azóta, hogy edzősködöm, többen is megtaláltak Argentínából nyilatkozatkéréssel.

 

Waltner Róbertért 400 ezer eurót fizetett 2002-ben a hatszoros Libertadores-kupagyőztes Boca Juniors (Fotó: AFP)


 

– A futballt körülvevő őrület ugyancsak „kultúrsokkolhatott”.

 

– Azt át kell élni. Amit a tévében látunk az argentin vagy a dél-amerikai futballból, azt meg kell szorozni úgy tizenöttel, és akkor vagyunk nagyjából az élő hangulatnál. Emlékszem, az első meccsemen folyamatosan a lelátót és a szurkolókat figyeltem. De miért nem a meccset nézed, kérdezték csodálkozva. Ők megszokták, engem viszont ennyire magával ragadott az élmény.

 

– Félned kellett bármikor is?

 

– Ha azt nem is, azért óvatos voltam.

 

Előfordult olyan, hogy az edzésre hajtva előttem feküdt egy ember Boca-mezben, élettelenül. Lelőtték. Az edzéstársaim mondták, akik végignézték a gyilkosságot. Megállt egy autó, kiszállt belőle egy rivális drukker, lelőtte, elhajtott. Én már „csak” a holttestet láttam. A stadion alagsorában kórház működött, előfordult olyan is, hogy a lelátón meglőtt embert vitték oda hordágyon.

 

Mégsem éreztem félelmet, pedig súlyos gazdasági válság sújtotta az országot, iszonyatos méretű tüntetések váltogatták egymást, minden sarkon rendőr állt. A tüntetők nyolcsávos utakat zártak le, tábortüzet gyújtottak a sztráda közepén elégedetlenségüket demonstrálva, ugyanakkor nagyon is pozitívan gondolkodó nép az argentin. Hiába bukta el valaki a vagyonát, úgy tartotta, a holnap jobb lesz. Egészen más kint az életszemlélet.

 

– Ha a dél-amerikai futball sajátosságait kellene röviden összegezned, mit mondanál?

 

– Nagyon agresszív, kemény, védekezésben szinte durva foci, támadásban roppant kreatív, közönségszórakoztató.

 

– Meglehet, a durvaságot leszámítva titkon minden edző ilyen futballt igyekszik megvalósítani. Te amúgy megtaláltad az utad az edzősködéssel?

 

– Vitathatatlanul. Játékoskoromban nagyon tudtam örülni egy-egy gólomnak, extázisban ünnepeltem, mert úgy éreztem, meglett a jutalma annak, amiért olyan keményen megdolgoztam. Egyfajta katarzis, ha gólt szerzel, s amikor abbahagytam, nem tudtam, bármi pótolhatja-e ezt az érzést. Azt gondoltam, ezt már semmi sem tudja. Ehhez képest, ha gólt rúg a csapatom, ugyanezt érzem, sőt.

 

 

Olvasói kérdések

 

Ákos: Mi a különbség a magyar és a nyugat-európai edzőképzés között? Mi lehet az oka annak, hogy az itthon végzett edzők nem kelendőek külföldön? Mikor nyerhet magyar bajnokságot legközelebb magyar edző?

 

– Nem tudom, kint milyen az edzőképzés. Abban, hogy nem kelendőek a magyar edzők külföldön, nyilván a bajnokság elismertségének a hiánya is közrejátszik. Játékos is nagyon nehezen igazol Magyarországról külföldre. Magyar edző meg akkor nyer bajnokságot, ha megkapja a Fradit vagy a Vidit. Utóbbit éppenséggel megkapta, de a Ferencváros most annyira kiemelkedik a hazai mezőnyből, hogy nehéz felvenni vele a versenyt.

 

Pál: Gratulálok az eredményeidhez, látszik, hogy sikerült felrázni a siófoki csapatot, ami a játék képén és az eredményeken is meglátszik. A DVSC ellen jól játszott a csapat és közel álltak a győzelemhez. Ha kicsit jobban használják ki a helyzeteket, meglett volna a 3 pont. Ezzel a kerettel hova várható a csapat idén és a következő szezonban? Miben kell még fejlődnie a gárdának?

 

– Köszönöm a gratulációt. Fiatal csapat a miénk, bőven benne van a fejlődési lehetőség. A kezdőben szerepel öt tizennyolc-tizenkilenc éves futballista, nekik még tapasztalatot kell szerezniük. Ha a középmezőnyben végzünk, az megfelelő, de hogy jövőre mire mehetünk, azon is múlik, kiket tudunk megtartani. Egyelőre szűkös a keretünk, ha valaki kiesik, nem könnyű pótolni.

 

Tamás: Kedves Robi! Elsősorban gratulálok, egy szimpatikus edző vagy. A kérdésem: a Kaposvártól miért mentél át a Siófokhoz? Hogyan làtod a mai utánpótlás-rendszert? Szerinted miért van ennyi külföldi focista az NBI-ben? 

 

– Először is köszönöm. Azért hagytam el a Kaposvárt, mert elküldtek. Nem velem képzelték el a jövőt, Siófokon igen. Ami az utánpótlás-rendszert illeti, akad néhány akadémia, elsősorban a Honvédé és az MTK-é, de a felcsúti vagy a győri is ide sorolható, amelyiken jó munka zajlik, de van, amelyik igencsak amatőr, legalábbis ez jut el hozzám. Az azért nem véletlen, hogy a Honvéd és az MTK akadémiájáról ennyi fiatal kerül ki, jó edzők dolgoznak ott, akik régóta az utánpótlásban tevékenykednek, ennek szentelték az életüket. De azt az MLSZ-nek kellene megkövetelnie, hogy legyen egy egységes képzési rendszer. Ami pedig a sok külföldi játékost illeti, olcsóbbak, mint a magyar játékosok, sok klub ezért választja őket. Szerintem sem kellene azonban ennyi légiósnak játszani itthon, emiatt sem tudnak a fiatalok érvényesülni. Pedig vannak tehetségeink.


Még több interjú: 

 

Kiemelt fotó: Facebook/Kaposvári Rákóczi FC

5 1 vote
Article Rating

Írj hozzászólást

0 Comments
Inline Feedbacks
View all comments
0
Would love your thoughts, please comment.x
()
x