„A labdarúgás berkeiben háromféle edzőt említenek, az igazoló edzőt, a nevelőedzőt, illetve a fogalmatlant” – Interjú Sisa Tiborral

„Az őszinteség is hozzátartozik labdarúgásunk fejlődéséhez, az őszinte szót azonban sokan bántásnak veszik. Pedig nagyon sokat lehetne abból tanulni. Ehhez képest mifelénk régóta a bólogatók és háttérből súgók az inkább elfogadottak.” „Mi ebben a zsákutcában még száguldunk is, csak előbb-utóbb sajnos elfogy az út. Elmondtam én ezt már több helyen, mindig sértődés lett a vége.” A mindig őszinte Sisa Tibor gondolatai futballról, nevelésről, életszemléletről.


(X) Regisztrálj a Büntetőn keresztül az Unibetre, és befizetési bónuszod mellé 10 ezer Ft ingyenes fogadást is kapsz ajándékba!


 

– Ha arra kellene felelnie, mi a legszebb az edzősködésben, mit mondana?

– Szerintem ugyanaz a szépsége, mint a nehézsége. Hogy emberekkel kell dolgozni, együtt gondolkodni, feladatot megoldani, értéket teremteni, célokat megvalósítani. Ráadásul minden ember önálló individuum, ennélfogva nincs két egyforma helyzet, szituáció, így megoldás sem. Hasonló azért van, ezért is érdemes tanulni, tapasztalatokat gyűjteni, mindezeket aztán tapasztalati tőkeként felhalmozni. Így lehet esély a jó döntésekre, a megfelelő megoldásokra. Ez a munka nagyon igénybe veszi az agyat, nem csak szakmaisága, hanem az interaktivitása miatt is. De a kreativitást nagyban segíti, csak nyitott szemmel kell járni, és befogadónak lenni.

 

– Milyen vezérelveket fogalmazott meg, amikor elkezdte a szakmát? Azokhoz mindig hű maradt? 

– Amikor a nyolcvanas évek közepén elkezdtem az edzősködést, még csak nem is akartam edző lenni. Ám mert a Salgótarjáni Kohász SE serdülő edzője elköltözött, engem neveztek ki, mondván, nekem játékosként és tanárként is segítenem kell a klubot. Így lettem edző. És mert mindig, mindent teljes szívvel és odaadással műveltem, ezt a hivatást is. Aztán végigjártam a szakma lépcsőfokait, egészen a TF szakedzőiig, szoktam is vele dicsekedni, hogy vörös diplomával végeztem, ami ma summa cum laude minősítést jelent. Ez csak azért fontos, mert valahol jellemzi az életfelfogásomat; hogy a lehető legtöbbet megtanulni, megtapasztalni, mindazt a képzésbe bevonva a visszajelzések révén újragondolni – így tudom a gyerekeket, a játékosokat segíteni. Hiszem, hogy ebből érződik, a nevelőedző kategóriát tartom magaménak, ennek igyekeztem mindent alárendelni, úgy az ismeretszerzést, mint a tapasztalatgyűjtést, a kutatásokat, majd ezeket könyvek formájában megjeleníteni. Egy nevelőedzőnek a korosztályok, a képzési szintek, a nevelés, a felnőtt játékba való átmenet, a taktikai repertoár és még sok minden a tarsolyába kell legyen. Mindig elcsodálkozom azon, amikor valaki azt állítja, ebben és ebben hisz, a kisjátékokban, a komplex edzésben, a fizikai erőben például, pedig szerintem egy edzőnek vagy tanárnak nem szabad választani, ebben vagy abban hinni, hanem mindent megtanulni, majd pedig a tanítványai képességeinek, készségeinek, életkorának, tudásszintjének megfelelő edzésingereket adni. Különben bekövetkezik a szelektálódás.

 

Azaz úgy gondolhatja, amiben nem hisz, azt nem is kell megtanítani. De az edzőnek nem a saját, hanem a gyermek érdekeit kell szem előtt tartania. És mert minden gyerek mást és mást igényel, nem szelektálhatunk. Jól néznénk ki, ha az iskolában a tanár néni azt mondaná, én csak a magánhangzókban hiszek, a mássalhangzók nem érdekelnek, azokat nem tanítom. Megtanulnának a gyerekek olvasni?

 

A magyar labdarúgásban sajnos sokszor megtörtént, hogy eldobtak ezt-azt, noha semmit sem szabadna elhajítni, tagadni, mert lehet, hogy van egy olyan játékos, akinél éppen az elhanyagolt módszer lenne az üdvözítő, és azzal válhatna mondjuk nemzetközi klasszissá. Változnak persze az idők, a környezet, a metodika, hogy csak egy példák említsek: a hetvenes, nyolcvanas években a magyar labdarúgásban 1–4–3–3-at játszott mindenki. Ami azt hozta, hogy mindenki embert fogott, kivétel a sepregető és a kapus. Ennek az volt az előnye, hogy az egy az egy elleni játék védekezésben és támadásban egyaránt kimunkált lett, az együttműködés ugyanakkor sokszor akadozott. Hogy egy posztot kiemeljek, a rendszer és az edzések kineveltek olyan játszani és szerelni is tudó védekező középpályásokat, mint Garaba Imre, Kardos József, Nagy Antal, Róth Antal. Ezt váltotta a zónavédekezés, ami nálunk a kétezres évek elején robbant be. Onnantól mindenki 1–4–4–2-t játszott. Sokan azt hitték, ha tőlünk nyugatra ezt játsszák, ezt kell utánozni. Semmi baj a zónavédekezéssel, csak ha valaki nem elég felkészült, hibás következtetéseket von le, illetve nem vették észre a nagy „utánzók”, hogy ennek is van előnye és hátránya. Előnye például, hogy könnyebb együttesen megakadályozni az ellenfél szupersztárjait, illetve a csapatot a góllövésben, egyebek mellett energiatakarékosabb is, csakhogy így a párharcok el-elmaradtak, a játékos sem vitte rá a védőfalra a labdát, az edzője sem kérte erre, így lett kevesebb a csel, a trükk. Sokszor a divat, illetve a hozzá nem értés elsöpörte az érveket. S ezt a játékosaink képzettsége sínylette meg. Emlékezzünk csak arra az időszakra, amikor a csapatok a 4–4–2-ről áttértek a 4–2–3–1-re. Rendre délszláv játékosokat kellett igazolni, így került ide többek közt Smiljanic, Jezdimirovic, Lazic. Mert a 4–4–2 erre a szerepre nem tanította meg a játékosainkat, pontosabban a szakmai utánzások és oktatási szelektációk miatt nem akadtak ilyen futballistáink. Hol voltak már akkor Garabáék! S pontosan így tűnhettek el a Puskások, Hidegkutik, Albertek, Benék, Törőcsikek a pályáinkról. Szóval én abban hiszek, és az lehet a filozófiám, hogy nagy tudásbázisú, széles spektrumú, kreatív, gondolkodó edzőkre, tanárokra van szükség, főleg a mai világban. Nem divatokat megragadók elméletei és azok utánzásai kellenek. Amikor én voltam az edzőképzés vezetője, ezen az úton próbáltam végigmenni, de mint oly sokszor a sporttörténetünkben, ennek is más irányt szabtak. A lényeg, hogy milyen játékosokat „hozunk létre”, a többi csak önámítás, illetve mások kábítása. 

 


(X) Kattints ide és fogadj 20-szoros szorzón a szombat esti Manchester City–Chelsea BL-döntő 1X2 piacainak kimenteleire!


 

– Mindig van mód javítani. 

– Korrigálni valóban lehet. Amikor az autónkkal kanyarodunk, akkor is finomítgatjuk a kormányállást a kanyar ívéhez mérten, de nem rángatjuk össze-vissza. Ha mégis ez történik, legalább be kellene ismerni, hiba volt kapkodni. Mert az őszinteség is hozzátartozik labdarúgásunk fejlődéséhez, az őszinte szót azonban sokan bántásnak veszik. Pedig nagyon sokat lehetne abból tanulni. Ehhez képest mifelénk régóta a bólogatók és háttérből súgók az inkább elfogadottak. Pedig talán észre lehetne már venni, hová jutottunk ezzel. Egy példa Kuvaitból, ahol a kilencvenes években edzőként dolgozhattam. A vezetők minden profi csapatnak engedélyezték a külföldiek leigazolását, ha jól emlékszem, csapatonként ötöt lehetett. A következő években az összes csapat külföldi kapust hozott, és őket is védette. A végy egy jó kapust elv alapján nem tűnt rossz elképzelésnek, bár volt, aki csóválta a fejét. Merthogy az történt, hogy a kuvaiti válogatottnak nem lett kapusa. A szövetség beismerte, hogy hibázott, lépett, később pedig Lobanovskijjal a kispadon a válogatott harmadik lett az Ázsia-kupán. 

 

– Hiányzik önnek a kispad?

– Szeretek edzősködni, fiatal embereknek segítve látni fejlődésüket, látni a csapat változását, megtapasztalni az együtt gondolkodás és cselekvés érzését. Hozzáteszem, én tanár voltam és vagyok, sőt a feleségem is tanár. Manapság is egyetemen tanítok, és már elég régen, van már olyan volt tanítványom, aki a tanárkollégám. Csodabogárnak tartottak, amiért az NB I-es edzősködés mellett sem adtam fel a tanári hivatásomat, nem tehettem, mert nekem ez a hivatásom. Szeretek tanítani, nagyon szép hivatás, jó látni azt, hogy hatással lehet az ember másokra, értékrendet közvetíthet, mint ahogy az én tanáraim is így cselekedtek az én fiatal koromban. Sosem voltam tehát megélhetési edző, nem kellett megtapasztalnom, milyen az, amikor az elnök vagy más vezető fiát be akarják tuszkolni a csapatba. Sőt, ha valahol azt éreztem, hogy olyan dolgok történnek, amik az én értékrendembe nem férnek bele, kezet fogtam és átadtam a „lehetőséget” másnak. Hozzáteszem, a mi időnkben sem pénz nem volt a fociban, sem támogatottság. De óriási szenvedély lobogott bennünk, és talán akkor még megmaradt valami fontos a régi időkből, egy csekélyke tisztelet. Ami az edzőknek kijárt. Amit kiváltott az érzés, hogy „ő a mi csapatunk edzője”. Ma már olyan, mintha ágyúnaszádon ülnének az edzők, hol ebből a csőből lőnek ki valakit, hol abból. Régen elég volt a kézfogás, ma már a papír sem nagyon számít. Talán érződik, hogy én is voltam olyan helyen és emberekkel, akiket még megnevezni se szeretnék. Dolgozhattam ugyanakkor olyan csapatokkal, játékosokkal, vezetőkkel, akikkel öröm volt a napi munka. Sok tényezőn múlik, hogy belevágnék-e újra, nemcsak azon, lehet-e belőle siker. Egy volt kuvaiti klubom vezetőjét kell idéznem, aki szerint „A siker olyan, mint a négylábú szék. Az egyik lábát adják a jó játékosok, a másikat a jó edző, a harmadikat jelentik a vezetők, a negyedik a támogatottság, amibe az anyagi és szurkolói támasz is beletartozik. Ha az egyik hiányzik, még megáll a szék, ha kettő, eldől”. Lehet, túl sokat várok az élettől, de csak pénzért eddig sem edzősködtem, és ha már egyszer eddig hitelesen tudtam vezetni az életem, a végét nem szeretném elrontani. Erre példa, hogy az edzőképzés vezetőjének az első hívásra hazajöttem az Emírségekből, úgy, hogy ott tizenötször többet kerestem, de azt éreztem, tudok és akarok segíteni.  Sajnos sokan mutogatnak másra a focinkban: a játékosok az edzőre, az edzők a vezetőkre, a vezetők az edzőkre. Sok helyen kellene az önkritika és az összefogás a cél érdekében, mert egyedül nem megy, csak együtt. Egy biztos, a vezetők azok, akik irányt szabnak, a sokat emlegetett filozófiát nekik kell lefektetni. Tudom, ők is rengeteg kritikát kapnak, sokszor jogosan.

 

Itt sem lehet azonban általánosítani, ezért én szeretnék kiállni, és megnevezni több jó vezetőmet is. George F. Hemingwayt sokan nem szerették abban az időben, pedig az őszinte megbeszéléseink mindig konstruktív megoldást hoztak, az ő személyének megítélése mára sokakban bizonyára átértékelődött. Széleskörű ismeretekkel bíró ember ráadásul, akivel mindenről el lehetett beszélgetni. Vele egy szinten kell említenem Horváth Miklóst és Illés Jánost Kaposvárról, Margitai Zoltánt Gyirmótról.

 

Láttam tehát jó törekvéseket, persze olyan dolgokat is, amelyek jobb, ha a feledés homályába vesznek. Az én szemem előtt az emirségekbeli példa lebeg, ahol nem is annyira jó edzőkben gondolkodtak, hanem a megfelelő szakmai igazgatóban, aki szinkronizálta a klub szakmai munkáját, egyben képezte is az edzőket, egy ilyen vezetői, mentori program élén itthon is el tudnám képzelni magam.

 

– Említette a sikert. Ön szerint az miben mérhető? Aranyakban vagy valami másban?

– Hétszer jutottam fel, voltam Magyar Kupa-győztes, van Magyar Kupa-ezüstöm is, Kuvaitból ugyancsak van aranyérmem – és az úgy ragyog, hogy alighanem valóban arany… –, jutott tehát az oly sokak által keresett fémekből, ami alapján mondhatnám, az számít, mennyi csillogó érmet szerzünk, én azonban nagyon másképp gondolom. Nekem a ludányhalászi tagdíjmentes sportiskola, ahonnan NB I-es játékost is sikerült kinevelni, ugyanúgy a szívem csücske volt, ha nem éppen a közepe. Az iskola a falubeli és a környék iskoláiból tevődött össze. Fantasztikus élményeket kaptam, és hiszem, hogy élhettem át együtt a gyerekeinkkel. Itt volt egy aprócska kislegény, aki sosem hiányozhatott az edzésről. Imádta ezt a játékot, a reggeli nulladik óra kimaradhatatlan résztvevője volt már elsős korától. A jóisten viszont nem adott neki akkora tehetséget, mint amekkora játékszeretetet. Ő volt az, aki még másodikos korában is abba a kapuba rúgott gólt, amelyikhez épp közelebb állt. Hihetetlen érzés volt látni a gólörömét, igaz, ha saját kapujába rúgta a labdát, a társai kevésbé örültek. Előfordult, hogy reggel hatkor a tanári szolgálati lakásunk ablaka kavicspattogással jelezte, a futball legalázatosabb szolgája már rúgná a labdát a tornateremben – nem zavarta, hogy egy órával előbb jött, mint kellett volna. A kis labdarúgónk szabad gondolkodását jól jellemezte, hogy bármikor megmondta bármelyik tanárának, merre menjen…, mit csináljon…, ahogy azt is, semmi szükség a tanulással telő foglalatosságra, ahogy házikra sem. Ilyenkor válaszul az edzések látogatása számára persze szünetelt. Szerencsére társai szépen segítették a szabályok felismerésében, azok betartásában. Olyan szegénységben élt testvéreivel, szüleivel, amiről, ha mesélnék, sokan hitetlenkednének. Pedig igyekeztek a szülők, de valahogy nem alakult jól a szépnek ígért élet. A mi kis focistánk kijárta az iskolát és sok-sok év telt el, amikor újra találkoztam vele a nógrádi kisvárosban. Feleség, két szép kisgyerek és egy autó, amiből kiszállt. Habár az út túloldalán volt, olyan elánnal integetett és kiabált át, hogy nem lehetett nem észrevenni. Sokáig beszélgettünk és idéztük az emlékeket: Pejkót, a mikrobuszomat, amit a saját pénzemen vettem a sportiskolának, a meccseket, gólokat, örömöket, még a bánatokat is. Ahogy magáról beszélt, egy szép életről hallottam, valakitől, akinek alig volt esélye az életre…

 

Amikor mentem haza a kocsimban ülve, bevillantak az agyamba volt játékosaim közül sokan, Sándor Tomi, Korsós Gyuri, Gulácsi Peti, Németh Krisztián, akik, micsoda játékosok lettek, s akikkel micsoda sikereket értünk el, mégis, ott értettem meg, hogy a legfontosabb játékosom ez a kislegény volt… Ő, akinek még az életre is alig volt esélye. De ember lett, nagybetűs ember… Nem miattam, hanem a labdarúgás miatt, a sportiskola miatt, a közösség miatt, a szabályok megismerése és elfogadása miatt, s mindebben ez a csodálatos játék, a foci segített neki. Amint azt ma már ő maga is vallja.

 

A profi futball sikerkoefficiense az, hogy a játékosok mennyit fejlődnek a kezeink közt, mennyire erősek mentálisan, milyen a motivációs bázisuk, az értékrendjük. Egy edzőnek nagyon széles spektrumot kell ismernie, és mindazt a tudást át kell tudni adni. Edzősködtem gyerekeknél, serdülőknél, ifjúságiaknál, felnőtteknél, profiknál, válogatottak mellett, ami nagyon sok tapasztalatot termelt, amiket nem lehet könyvből megtanulni, mert nincs is ilyen könyv. Ezért is szerettem az edzőképzésben dolgozni, mert volt a tarsolyomban egy s más, és nagyon élvezték a hallgatók, ha rákérdezve valamire, nem könyvszagúan rá tudtam mutatni a teendőkre. Megkockáztatom, csak így tud hitelesen tanítani valaki, ha tanulta, átélte, megírta és értelmezte teendőit. A lényeg a felkészültség, tapasztalat, hozzáértés, úgy nem maradhat el a siker, vagy legalábbis jó esély van rá. A labdarúgás berkeiben háromféle edzőt említenek, az igazoló edzőt, a nevelőedzőt, illetve a fogalmatlant. 

 

– Kérdés, mifelénk melyikből van több.

– Nem feltétlenül emiatt vetem fel, de a dolgok mögé nézve talán rávilágíthatunk valamire. A labdarúgás biznisz, hatalmas biznisz, amit megéreztek egyes klubok és országok, és igyekeznek is a bizniszt uralni, kontrollálni, saját maguknak kisajátítani. Egy hónapja még sokan azt mondták volna, rémeket látok, az európai Szuperliga ötlete óta viszont tán mindenki rájött, mégiscsak lehet valami igazam. Azóta kikristályosodott, hogy nyolc-tíz klub igyekszik uralni a labdarúgást. Leigazolják más csapatok legjobbjait, megverik őket, majd viszik a pénzt. Amiből aztán újra igazolnak, lent tartva a szegényeket, még feljebb emelve saját magukat. Mi mint kicsi és nem gazdag ország a biznisz aljára kerültünk. Azt, hogy mi majd igazolunk, el kell felejtsük. Nincs ehhez versenyképes tőkénk. A mi utunk egyedül a nevelés, a képzés lehet, ami még pénzt is hozhat a konyhára, és ha sokat nevelünk, még nekünk is marad. Azelőtt is ez volt a magyar labdarúgás sajátja, ha csak Puskásékra, Albertékra, Kocsis Lajosékra, Détáriékra gondolunk. Erre mi történik? Elkezdtünk igazolni. Hogy ehhez honnan jön a pénz, arról inkább ne beszéljünk. Hozzuk a harmad-, negyedrangú játékosokat, edzőket, szakmai vezetőket, amivel esélytelenek vagyunk, de az összes pénzünk elmegy, a magyar labdarúgás pedig tapodtat sem lép előre. Nem kell ehhez éles logika, már kezdik is látni néhányan, igaz, sok-sok év, pénz, játékos és edző elsüllyedt ebben az átgondolatlan filozófiában. Ha ezt a pénzt a magyar játékosokra, szakemberekre és utánpótlásra költötték volna, más lenne most a helyzet, még fontosabb, hogy megtalálhattuk volna az utunkat. S korántsem a külföldiek ellen szól mindaz, amiről beszélek, hanem magunk mellett.

 

– Zsákutcában örömködünk a vélt sikerek apropóján?

– Azt kell mondjam sajnos, igen. Sőt, mi ebben a zsákutcában még száguldunk is, csak előbb-utóbb sajnos elfogy az út. Elmondtam én ezt már több helyen, mindig sértődés lett a vége. Bár most már legalább hallok az én gondolataimmal egyetértő hangokat is, egyre többet, bár ezalatt túl sok időt és embert veszítettünk. A súgók és a semmit nem mondók nem sokat segítettek eddig, bár pozícióikat ügyesen megőrizték. Az igazoló elmélet szétterjedéséről egy példa: hallottam, sőt tudok olyan akadémiáról, amelyik hét-tizennégy éves kor között még nevelte a játékosokat, a tizenöt évesek korosztályába viszont már húsz játékost igazolt, a saját neveléseket meg szélnek eresztette, mondhatni beismerve saját munkája színvonalát. Aztán amikor az új igazolásokkal nyert, illetve adott közülük játékost az NB I-be, az ottaniak verték a mellüket, hogy az ő nevelésük. A rendszer, amelyik az igazolás fontosságát sulykolta, ezt eredményezte, és még jutalmazta is. Minden szakember tudja, hogy a mozgástanulás virágkora a nyolc-tizenkét éves korra esik, plusz-mínusz két év, elengedhetetlen lenne tehát oda fókuszálni, és az azokban a korosztályokban dolgozókat megbecsülni. Így veszhettek ki a nevelő edzők, mert azt látták, hiába nevelnek, a sikerből, elismerésből, pénzből nem jut nekik. Ha valakit minden évben kirabolnak, vagy elköltözik, vagy úgy dönt, nem tesz értéket a házba, úgy idővel elmaradnak a rablók. Az is baj, hogy az őszinte beszédet, a jobbító kritikát, mondhatni a hozzáértést vagy nem hallották meg, vagy kivették a rendszerből. Közben olyan összegek jelentek meg labdarúgásunkban, amellyel átgondolt, súgómentes stratégiával olyan pályára lehetett volna labdarúgásunkat állítani, ami után szinte magától ment volna. Mint a berúgott motorbicikli. Oké, benzin kellett volna hozzá, de pályán lettünk volna. 

 

Sisa Tibor a magyar U19-es válogatottat Európa-bajnoki bronzéremig vezette 2008-ban, de a világbajnokság előtt leváltották (Fotó: MLSZ)


 

– Szomorú kép.

– Csak a tudásalapú edzői kiválasztás, és nem a lojalitás vagy a haverok helyzetbe hozása lehet az irány. Ezt azért mondom, mert látni furcsaságokat, volt például a kezemben olyan labdarúgó-szakkönyv, aminek szerzői közül szinte egy sem volt labdarúgó, hanem például atléta, küzdősportos… Képzeljük el, ha én írnék egy könyvet a karatéból. Valószínűleg megmosolyognának a karatésok, akkor viszont lehervasztanám a mosolyt, ha el tudnám intézni, hogy ez a mű még oktatási anyag is legyen. 

 

– Amikor felmondott Diósgyőrben, otthonában keresték fel a fanatikusok, hogy jobb belátásra bírják. Ez a fajta ragaszkodás is siker, nem?

– Azt nem tudom, de valós esemény, amire még ma is nagy szeretettel gondolok, pedig nagyon sok fájdalom volt mögötte. Az U19-es Eb harmadik helye és világbajnokságra való kijutás utáni történet. Az év edzője voltam, ami általában keresetté teszi az embert, én azonban érzelmi döntést hozva a kieső helyen álló DVTK kispadját választottam. Az edzőknek is lehetnek kiemelt csapatai, nekem a DVTK és a Kispest-Honvéd az. Miskolcon a csapattal gyorsan szinkronba kerültünk, gyűjtöttük a pontokat, már-már oroszlánbarlanggá alakítottuk a drukkerekkel a diósgyőri stadiont. A szurkolóink, akiknek a szlogenjük az volt, hogy minden meccs ajándék, azokban a nehéz időkben valódi ajándékra lelhettek. Csakhogy egy nap a játékosbizottság tagjai kopogtattak az edzői öltöző ajtaján. Egy ideig kerülgették a forró kását, végül csak kimondták, hogy több hónapja nem kaptak fizetést, egyesek az utolsó tartalékaikat élik fel. Kértek, jelezzem a vezetőknek, hogy jó lenne ezt orvosolni. Megdöbbentem, mert amikor velem tárgyaltak és aláírtam, csupa szépet és jót hallottam. Azonnal beszéltem a vezetőnkkel, kaptam is ígéretet. Ami persze nem teljesült. Ezt párszor még eljátszottuk, minden maradt azonban a régiben. A helyzet egyre aggasztóbbá vált, a megszűnés vagy visszalépés veszélye is fenyegetett. Nem tehettem mást, mint kiállva a játékosokért, a csapatért, a klubomért, a vezetőkkel való sikertelen megbeszélések után az újsághoz fordultam. Csendben is maradhattam volna, nekem elvégre nem tartoztak, de nem rólam szólt a történet. Elsőre jeleztem, a Mikulást még megvárjuk, hátha hoz pénzt, akár még a Jézuskát is, a húsvéti nyuszit már nem. Ahogy december elején, karácsonykor sem történt semmi.

 

Úgy döntöttem, felteszem magam tétnek. Az ünnepek után közöltem, ha január tizenötig nem fizetik ki a játékosokat, felállok a kispadról. A kötődésem és elkötelezettségem miatt senki sem vette persze komolyan. Eljött azonban január közepe, a játékosok járandósága nélkül. Másnap Miskolcra érve beadtam a felmondásomat, alá is írtuk a papírokat. Nem volt azért ez olyan egyszerű, éjszakába nyúló vívódás előzte meg, elvégre senki sem akar a legszebb éveiben öngyilkos lenni. Nem volt azonban más választásom, a klub és a játékosok érdekét kellett szem előtt tartanom.

 

Dolgomat megtettem, majd hazaindultam Palócországba. Ahogy azt szoktam, Szlovákián keresztül érkeztem meg. Abban az időben még nem volt roaming, ahogy átléptem a határt, a telefon kikapcsolt. Nem ért el azalatt senki. Mire ismét lett térerőm, 147 nem fogadott hívásom és sms-em érkezett. Otthon a feleségem azzal fogadott, hogy minden tévé velem foglalkozik. A szurkolók már gyülekeztek a klubnál, erre a vezetők kitalálták, érvénytelen a felmondásom. Tudtam, hosszú lesz az éjszaka, azt azonban nem gondoltam, hogy nem csak a gondolataimmal leszek együtt az éjszakán. Éjfél felé járt már, amikor a fiam falfehéren szaladt le a szobájából, alig tudva elhabogni, hogy valami történik kint a ház előtt. Csak annyit tudott kinyögni, hogy nagyon sok ember gyülekezik, és nagyon hangosak. Kimentem a mínusz tizenöt fokba, és mindjárt lefagytam. De nem ám a száguldozó mínuszok miatt, hanem mert vagy kétszáz szurkoló, sokan félmeztelenül énekelték, hogy „Amig élek én…”, amikor pedig megláttak, a „Sisa Tibi! Sisa Tibi!” rigmusra zendítettek rá. Ha azt mondom, a libabőrt nem a hideg hozta, nem hazudok. A megvendégelés természetesen nem maradt el, sőt még a saját főzésű palóc viszki is jól fogyott. Sokat beszéltünk, kiderült, a zord kinézet sok értelmes, intelligens, érzelmes fiatalembert takar. Igyekeztek meggyőzni, hogy folytassam, folytassuk együtt, mert ahogy az ilyenkor lenni szokott, mégiscsak lett valahonnan pénz. Úgy voltam viszont vele, ha Sisa a nemből igent csinál, amint van pénz, a hitelemet veszítem el. Azt viszont megígértem, ha máskor, egy másik időben kellenék, ott leszek. Pár év múlva így is történt, hiába keresett meg éppen akkor Kuvait egyik leggazdagabb klubja. Ez egy olyan története az életemnek, ami sok nehézséget, de még több örömet okozott. Amíg mozdul bennem a vér, el nem felejtem. Köszönet érte, örök élményt adott. A legszebb az volt benne, hogy a szurkolók kiálltak valami, valaki mellett, kiálltak valamiért, ami a mai világban már alig-alig tetten érhető. Hogy vállaljuk véleményünket, és ezt másoknak is megmutatjuk. 

 

Sisa Tibor a Diósgyőr vezetőedzőjeként a 2008/2009-es idényben (Fotó: Nemzeti Sport)


 

– A magyar futball újkori sikereit többségükben külföldi edzők érték el. Bernd Storck, Marco Rossi, Serhiy Rebrov, Marko Nikolic. Lemaradtak a magyar edzők? Nincs meg a tudásvágy? Mint az edzőképzés korábbi vezetője, nyilván érzékelte, elég szorgalmasak, tanulékonyak, alázatosak-e a mi szakembereink.

– Láttam ügyeseket, igyekvőket, tanulni vágyókat, akikkel tényleg jó volt dolgozni. Olyan edzők jártak az osztályomba, mint a kétszeres BL-döntős Lőw Zsolt, vagy a vébére, Eb-re kijutott Szabics Imre, de meg kell említsem Kuttor Attilát, Márton Gábort, Boér Gábort is. Nem sorolhatok fel mindenkit, de lenne jövőkép, csak nehogy elveszítsük, mert történt már ilyen. Nyilvánvalóan nem baj a külföldi jelenlét, már csak azért is fura lenne, ha ezt állítanám, mert magam is elég hosszú ideig dolgoztam külföldön. A kérdés az, elvtelenül, ad hoc, csak divatból, vagy tudatosan építjük-e jó külföldi szakemberekkel a focinkat. Emellett fontos, hogy adunk-e szerepet a sajátjainknak, és nem csak epizódszerepet. Ha minden nagycsapat mellett külföldi edző van, akkor valószínűleg a bajnok és kupagyőztes is külföldi edző lesz. Erre aztán azt lehet majd mondani, hogy gyenge a magyar edző, mert nincs eredményük. Csakhogy amint az élet minden más területén tevékenykedőket, a futballedzőket is fel kell építeni, pláne, hogy a labdarúgás tapasztalati tudomány, csak könyvből megtanulni nem lehet, nem is születik senki edzőnek. A tudásbázis megszerzése mellett itt is óriási szerepe van a tapasztalatnak. De ha nem kap valaki esélyt, vagy kihagyja a lépcsőfokokat, fejlődni sem tud.

 

– A honi futball másik nagy gondja, hogy kevés a topligákban játszó magyar. Min kellene változtatnunk, hogy legyenek?

– Nem olyan nagy ördöngösség ez és ennyi pénzből könnyen meg is oldható. Sőt, már rég meg kellett volna oldani. Első lépés a nevelőedzők és nem igazoló edzők kinevelése, helyzetbe hozása. Az ő feladatuk lenne mindent megtanítani a gyerekeknek, kihozni belőlük a legtöbbet, ehhez viszont fontos lenne, hogy a labdarúgás szigorúan tudásalapú legyen, ne vigyék oda a havert és barátot csak azért, mert ő lojális. Mindennek ezen elv szerint kellene működnie. Sokat segítene szerintem az is, ha betartanánk végre a hatvan kilométeres szabályt, ami arról szól, hogy azon kívülről ne lehessen igazolni, s ezt semmilyen lobbival, kiskapuval ne lehessen kijátszani. 

 

– Miért olyan fontos ez?

– Mert ha egy klub rádöbben, hogy nem igazolhat bárhonnan, egyetlen út marad neki: nevelni. A sajátjaiból kihozni a maximumot. Úgy kiderülne, hol nevelik a jó játékosokat és hol vannak a jó nevelőedzők. A családoknak is kedvezne, mert mindennap otthon feküdne le és kelne fel a gyerek, az elkallódásnak is sokkal kisebb lenne az esélye, kapna egy biztos értékrendet, a fiatalok nem egymástól lesnék el, mekkora és milyen tetkó, séró, aranyóra kell. A másik vesszőparipám a sportiskola, amit a kézisek, kosarasok, jégkorongozók már felfedeztek. Látszik is az eredményeiken. Mert minden nap ott a gyermek, ráadásul felügyelet alatt van. Ott nem számít, ki szegény és ki gazdag, sőt ott még a szülők sem tudnak „intézkedni”. Ugyancsak fontos elv kellene legyen, hogy gombokért ne kótyavetyéljük el a gyémántjainkat. Mert előfordul, hogy tizennégy évesen külföldre viszik a gyereket, aztán nagyon nagy százaléka hamar jön is vissza, nagy szerencsénk, ha nem hagyja abba ezt a játékot. A kluboknak, menedzsereknek, szülőknek nem azt kell nézni, honnan jön a legtöbb pénz és mekkora nevű a klub, hanem hogy hol fog kiteljesedni a gyerek. Azért, mert valaki tud otthon a szobában hegedülni, nem kell mindjárt a Filharmonikus Zenekarba elvinni. Láttam sajnos így irtózatosan sok tehetséget elveszni. Egy példa: tizenhárom évvel ezelőtt az ifjúsági válogatottal edzőmeccset játszottunk a horvátokkal. A mi csapatunkban voltak liverpooli, newcastle-i, parmai játékosok, a horvátoknál egy sem szerepelt külföldön. Sőt, az edzőjük említette, épp most vitt el egy játékost az Ajax, ő már nem is játszik a válogatottban. Ott ez volt a filozófia. Mondhatnánk, mekkora badarság, pedig dehogy az. Mert eladni valakit tizennégy évesen ezer euróért, vagy eladni húszévesen, válogatottként egymillióért nem ugyanaz. Főleg, ha ezt a pénzt visszaforgatják az utánpótlásnevelésbe. Ösztönző lesz, miáltal mindenki új lendülettel fog hozzá a munkához.

 

– Ha már az utánpótlásról ennyit beszéltünk: örök fájdalma, hogy a kijutás és az Európa-bajnoki siker után a 2009-es egyiptomi világbajnokságon nem irányíthatta már az utánpótlás-válogatottat?

– A magyar labdarúgásban két nagy veszély leselkedik az edzőkre, az egyik a kudarc, amiért kirúgják, a másik a siker, amit elirigyelnek tőle. Olykor elveszik a csapatot is. Az akkori U19-es siker épp ennek a példája. Őszintén szólva ma sem értem, hogy az Eb harmadik hely után hogy nem vezethettem én a csapatot az egyiptomi világbajnokságon. Mégsincsenek világfájdalmaim. Ma már tudom, kik voltak, akik ebben a váltásban szerepet játszottak, legyen nekik elszámolni valójuk. Van azonban, ami fájdalmat okoz. Hogy elvették a csapatot, és ezzel egy soha vissza nem térő lehetőséget is. De azt mondtam, rendben. Amikor viszont az eredményemet, az elért sikert is elveszik, az azért már sok, még a béketűrő embernek is. Eleinte úgy voltam vele, „okos enged, szamár szenved”, nem vettem komolyan az illető gátlástalanságát. De egyre inkább azt veszem észre, az ilyeneknek áll a világ. Ezért aztán most szóvá teszem, már csak azért is, mert a minap ismét egy ilyen, valótlanságot tartalmazó állítás jelent meg ezzel kapcsolatban. Nevet ne kérdezzen, de a magyar labdarúgásban évtizedek óta komoly szakmai pozíciót betöltő személyről van szó, akinek úgy fest, nem sikerült a lehetőségeinek megfelelő eredményt felmutatnia, és más eredményével kampányol. Már többször, mindenfajta szégyenérzet nélkül nyilatkozta, hogy ő jutott ki a világbajnokságra. Hihetetlen arcátlanságként élem ezt meg. Talán ürgebőrbe varrva lapult a farzsebemben, esetleg a kispad alatt a portugálok vagy a spanyolok elleni mérkőzésen? Ráadásul, mikor kértem volna tőle segítséget, először azt mondta, Tibikém, természetes. Aztán soha többet nem vette fel a telefont, lehet, akkor már ismerte a számom. Kíváncsi lennék, ha kudarcba fulladt volna a kijutás vagy az Eb, azt is magának tulajdonítja-e. És vajon a sok-sok év alatt, amíg az ő kezében összpontosultak az utánpótlás dolgai, máskor miért nem jutott el világbajnokságra? Szóval igen, van, ami fáj, leginkább az ilyen gátlástalanság. Engem úgy tanítottak sok minden mellett, hogy sem hazudni, sem a másét elvenni nem szabad. Ezek szerint mást máshogy tanítottak, de ahogy ugye a közmondás is tartja, „aki hazudik, az lop is”.

 

– Egyszer azt mondta, nem vonzzák Budapest fényei, palócföldhöz ragaszkodik. Miért nem vonzzák?

– Kuvait, az Emírségek, Európa, sőt Ázsia több nagy városa fényeit is láttam már, de ahogy közeledek a falumhoz, és látom az ipolytarnóci templom épphogy derengőre sikerült megvilágítását, azzal egyik sem tud vetekedni. Mert az életben vagy legalábbis az én életemben nem a mindent elvakító fényáradat a lényeg. Azt mondják, azért jó elmenni, hogy tudj örülni a hazaérkezésnek, én pedig minden nap képes vagyok ennek örülni. Itt vannak a szüleim és a bátyám sírja. Itt élek és ebben a faluban nőttem fel. Ott láthatom a kertünk végében a határfolyónkat, az Ipolyt, a délután naplemente előtt egy órával még őrjározó kék vércsét, és csak onnan láthatom a még májusban is hófödte hegyeket. Pedig sokszor el szerettek volna költöztetni a labdarúgás miatt, de öreg fát nem lehet átültetni. Szeretem a biztos pontokat, ugyanazok a barátaim, ugyanaz a telefonszámom és harmincöt éve ugyanaz a szerelmem és feleségem is. Ott vigyáznak rám, így sosem kezdtem el lebegni a föld felett, ha valamilyen siker megtalált. Remélem érződik, hogy nincs nekem semmi bajom Budapesttel, de itt vagyok otthon, és ez a lényeg. Már csak azért sem lehet, mert kilenc évet edzősködtem Budapesten vagy a fővároshoz köthetően, ezen kívül oda is jártam egyetemre, amit kellett megismertem és kiismertem. Ady Endre Karácsony című versének egy részlete tudja ezt tőlem sokkal jobban elmondani. 

Bántja lelkem a nagy város
Durva zaja,
De jó volna ünnepelni
Oda haza.
De jó volna tiszta szívből
– Úgy mint régen –
Fohászkodni,
De jó volna megnyugodni. 

De jó volna, mindent, mindent
Elfeledni,
De jó volna játszadozó
Gyermek lenni.

(Ady Endre – Karácsony)


Kiemelt fotó: hatharom.com

5 1 vote
Article Rating

Írj hozzászólást

0 Comments
Inline Feedbacks
View all comments
0
Would love your thoughts, please comment.x
()
x